(110.)

Úgy szoktam mondani az embereknek, ha rólad mesélek, hogy egy világos háttér vagy, ami előtt meglátja az ember a valódi színeket. A sajátját és a másokét is. Meglátni és megszeretni.

(Úszásnem)

Van a délelőtti kiadós úszás (utána nagy ebéd), van a forróság elöli vízbe menekülés, van az, amikor az aranyhídon úszunk végig, van az éjszakai fürdőzés, és van a hajnal vonatindulás előtt. Vízfestékkel húzott  szürke sávok és a köztük szétszaladó rózsaszín. Kevés még a fény, tapogatózom a sima, madárhangos tóban. Horgász sincs. Aztán úszni kezdek. Azon gondolkodom közben, hogy ha festő lennék, hogyan oldanám meg a nyugalomba másodpercenként belevillanó viharjelzéseket, amazokat ott az északi parton, és emitt az öszödit. Megannyi folyosósárga sikoly a fénye. Moccanatlan vízfelszín, csak úszom és úszom befelé.

(108.)

Telement iszappal a körmöm alatt. A déli parton úsztam gyorsban.

(107.)

munka: amikor becsukom azt a fájlt, amibe az ötleteimet írom

(106.)

önzés: rá klikkelek, de én nyílok meg

(105.)

Toleráns vagyok. Semmi bajom semmilyen kisebbséggel, csak viselkedjenek úgy, mint a többség!

(Valahogy az a tapasztalatom, hogy ez lassabban esik le nekünk (kiknek?), mint gondolnánk.)

(Mi mit szül?)

Ha ígéred, de végül nem hívsz, az szentimentalizmus. Ha nem ígéred, hanem direkt meglepsz, az akaratosság. (Hogy örüljek, és hogy neked.) Ha ígéred, és hívsz is, az szeretet.
Ha csalódott vagyok, mert ígéred, de végül nem hívsz, az akaratosság. (Hogy pont te, és hogy szeress.) Ha megörülök, mikor meglepsz, az szentimentalizmus. Ha ígéred, és hívsz, és beszélünk, az szeretet.

(103.)

Mondhat bárki bármit, én igenis újraolvasom a szövegeimet. Ahogy a növényeimet locsolnom, a szövegeimet olvasnom kell. Hogy erről a hasonlatról az olvasónak az örök frissesség vagy a máskülönbeni elszáradás jut-e az eszébe, az persze nem mindegy. Az olvasónak.

(Fénykép – Kopaszi kavicsok)

Rendszert akart az életébe, úgyhogy csak a fehér kavicsokat gyűjtötte. Nem kellett tiszta fehérnek lenniük, hanem csak az volt a fontos, hogy meglegyen bennük a fehér. Alkalmazkodó típus vagyok, én is ösztönösen a fehérekre álltam rá. Valahogy a kezemben maradtak, ahogy a körülöttünk lévő kavicsokat fogdostuk. Mutatta a kavicsok nyomát a lábszárán, aztán meg mutatott egy pici pirosat érdekességképpen, de már ismertem. Mert ismertük már az összes kavicsot, ami abban a fél méteres sávban volt. És amikor megrágalmaztam, hogy végül meg fogja tartani a vörösbarnát is, ami már sokadszorra akadt a kezébe, akkor ő inkább beledobta a Dunába. De nem messzire. Ha igazán akarná az ember, meg lehetne találni.

(101.)

Nem én vagyok heteró, hanem az élet túl rövid... ahhoz, hogy olyan kis valószínűségű események is  bekövetkezzenek, mint hogy azonos neműbe szeretek bele.

(100.)

Oké, a szennyes nagy részét volt időm eltüntetni, de vajon észrevette a fürdőkádban a leepilált (de le nem zuhanyzott) szőrt? Nem, nem a túlzott megfelelni vágyás, inkább csak a tekintettel levés.  Nem az, hogy én ne, hanem hogy ő is.

(99.)

Alkonyati napfényben mindenki szép, az árnyéka mindenkinek izgalmas.

(Kivi)

Miniatűr elektromos kést használtak, amelynek amellett, hogy a hasfalon vágott, csupán egy centiméteres résen át bejuttatható a hasüregbe, az a másik nagy előnye, hogy a hajszálerek végét egyből elégeti, és így meggátolja a vérzést. Ezzel a késsel hosszában végigvágták a méhét, amelyet ezáltal ki tudtak fordítani, mint egy kivi héját. Az orvos legalábbis így magyarázta. Miután megnyílt a méh űrtere, előtűnt a nagyobb golflabda nagyságú miómagöb, a kivi belseje. Már az ultrahang alapján meg lehetett állapítani, hogy a sejtburjánzás honnan ered. A miómagöböt megragadták, és egyetlen csavarintással eltávolították a méhüregből, majd a szövetet kimorszellálták a hasfalon bal oldalt vágott két centiméteres nyíláson keresztül. A kicsivel a fanszőrzet vonala alatt ejtett nyíláson ment be a kamera, a köldöknél pedig a gázcső. A hasüreget még a legelején inszufflálták két liter szén-dioxiddal: mintha terhes lett volna. A gáz nagy részét a műtét végén kipréselték a szervezetéből, néhány buborék viszont még napokig kereste a kiutat. Egy-egy endometriotikus csomó valamint a medencefalhoz kitapadt szigmabél és petefészek általánosnak mondhatók. Amikor visszatért az altatásból, szólongatták, és utasítgatták, hogy pislogjon meg válaszoljon. Semmijét nem tudta mozdítani, a nyelvét sem, pedig próbálta, de hallott és érzett. Érezte, ahogy a könnyek folynak végig a halántékán, és hallotta, ahogy az aneszteziológus mérgesen azt mondja: hiszti. A műtét után egy tíz kilós súlyt helyeztek a hasára, amely az injekció mellett szintén a méh összehúzódását segítette. Még órákig vérzett, az ügyeletes orvos többször is felelősségteljesen benézett a lábai közé. Érthetetlen eredetű és mértékű szomorúság kerítette hatalmába. Elviselhetetlenül fájt neki az éhség, hanyatt fekve hányt, és arra gondolt, hogy talán ilyen érzés lehet az, amikor valaki beteg. Sírni azért sírt újra és újra, mert nem volt mód megmozdulni. Aztán másnap reggel talpra parancsolták, vinnie kellett magával a kis zacskót is, amelyben a hasából kivezető cső végződött. Még a műtét előtti nap lefolyattak neki két egység vért, aláírta a kockázatokat, de így sem ment 100 fölé a hemoglobinja. Ja, és kapott két beöntést. Rutinműtét.

- Minden rendben ment, kedves M, és nagy szerencse, hogy már túl van a szüléseken...
- Nem vagyok túl!
- ... Nos, semmi ok az aggodalomra. Remélem, legközelebb akkor találkozunk, ha babát vár.
- Akkor. (Ha.) Gyümölcs, gyümölcs.

(97.)

A minap is loptam, de csak egy tollat, viszont ismerőstől. Borzalmas lett volna, ha nincs mivel írnom útközben, viszont mégsem mondhattam, hogy írnom kell. (Mit?) Pisilnem is kellett, azt mondtam is, de végül hazáig megfeledkeztem róla. Csak egy újságom volt, a margóra írtam, mint Fermat, a sejtéseimet.

(96.)

A sok költözéssel az a nehéz, hogy az ember rossz irányba indul el, és rossz helyre megy haza. Legalábbis, ha máson jár az esze. Máson jár.

(95.)

Engedélyeztem magamnak, hogy minden négy óra munka után elszívjak egy cicacigit. Így fogok rászokni. Csak az a kérdés, hogy a munkára vagy a cigire. A legnagyobb parám, hogy egyikre se.

(Kínai tetkó)

Nem kellene örökké megszeretni a helyeket és az embereket, és akkor nem kellene örökké elbúcsúzni. (Az első deontikus, a második alethikus.) Például a fű meg az a nyüzüge szomszéd srác, tudod, a gondnok, akiről már meséltem, aki elárasztásos technikával dolgozik.
Kípintáccs. Szóljak, ha majd a pasim összetöri a vadonatúj BMW-jét, mert ő fényező. (Illetve volt, amíg tönkre nem ment a tüdeje.) Ő meg szól, ha nyelvészeti kérdése van. A rovásírást akarja megtanulni, hogy megfejtse a nagymagyarországos matricák alá írt süketségeket. Hogy vajon azok is csak lecsókonzervet jelentenek-e, mint a kínai tetkók.

(93.)

Az első életjel Malájziából:
„a zuhanycsapot ovatosan allitsd, mert hirtelen megy at hidegbol forroba”

(Tükör)

- Úgy ragyogsz – mondja az egyik.
Mire a másik felragyog, és rázza a fejét:
- Ugyan, csak a te fényedet verem vissza.

(91.)

A lány találkozni akar a fiúval. Ennek semmi akadálya. Tehát nem találkoznak.

(90.)

Amit egyszer már megírtak, azt nehéz még egyszer megírni: „olyan tökéletes volt kicsit” - ez nagyon agnusos és nagyon irigylem is, mert pontos. Persze csak az ő szájából. Én viszont idősebb vagyok vagy tíz évvel, és így rólam már lekopott a “kicsit”. Az „olyan” maradhat a dadogás kedvéért, mert a szavakat keresni kell, és mert jó ez az egy ütemnyi csend, mielőtt a tökéletes beleomlik a közös vasárnap délutánba. De végül asszem mégis „valahogy”-ra javítanám, „valahogy tökéletes volt”, hogy világos legyen, mennyire nem értjük, hogy ez az egész valójában hogyan is működik. Sőt utána mondanám, nem elé: „tökéletes volt, valahogy”, azért, hogy bármennyi ideig el lehessen tűnődni rajta. És az utolsó javítás az lenne, hogy pontot tennék közéjük, és nagy vé, mert az energia, a gondolatok és minden kvantumokban jönnek. Aztán még vacillálnék, hogy nem-e mégis inkább vessző, mert a ponttal már döccen. Aztán eszembe jutna, hogy hányszor, de hányszor volt már ez, és végül úgyis visszaváltoztatnám, mert a vesszővel a „valahogy” módosító lenne csupán, lazítaná. És nekem, mondom, elmúltam már harminc, eszem ágában sincs a „tökéletes”-en lazítani. Tehát: „tökéletes volt. Valahogy.” - így nézne ki.
És persze előtte is kicsit másokat írnék. Hogy volt egy pillanat, amikor a kristóf már ugyan otthon ette a halat, de az ereje még velünk volt, és a peti már szállt föl a vonatra, noha 20 percet késett az órája, de mégis, és én magoztam a szilvát az erkélyen, és arról beszélgettünk a csoppyval (tajtékos = choppy), hogy a poliban milyen nagy szerepe van a személyes élményeknek. És eközben zongorázott a marci és énekelt az agnus. És én már megint a Balatonra gondoltam, hogy a bé a kedvenc fonémánk, és hogy a víz és az agnus hangja fenntart.

(89.)

F. ma volt  negyven. Nem is lett volna semmi baj, ha tíz évvel ezelőtt, amikor elhatározta, el is kezdte volna építeni a vitorláshajót. Így viszont kénytelen lesz körbeevezni a Balatont, mialatt én körbenapozom. Hátul belelógatom a lábam a vízbe, de rendes leszek, és megtöltöm a vízmintagyűjtő üvegeket is. A fogadás az fogadás.

(88.)

Egy igazi szép szőnyeg – ez a legutóbbi hasonlat a férfire, akit szeretek (vagy fogok). I-nek köszönhetem.

(87.)

A nők (a heteroszexuálisak) időről időre megbeszélik, hogy milyen jó is lenne leszbikusnak lenni, mert a nők (az összes) annyira, de annyira kedvesek tudnak lenni egymáshoz. Az igazságot mondják. Maga az igazság hatalmas, bőven termő aranyalmafává terebélyesedik attól az édes, alkonyati együvétartozástól, amit átélnek közben. A termékenység örök közössége, azt hiszem.

(86.)

A másik végességére örökké felkészülve kell állnunk.

(85.)

Pár percet elidőztem az üres lakásban. Majdani otthon. Nem irigylem magam, de nem is cserélnék senkivel. Nehéz, de közben jó is, és reális. Az benne a jó, hogy reális. Meg az, hogy kétfelé nyílnak az ablakok, hogy legfelső, hogy látszik az apu kéménye, hogy van tér és van zöld. Vagyis hogy a legfontosabbakból végül sosem kell engedni. Lenéztem az előkertre, a parapet magassága 75 centi, a nyílászárókat cserélni kell. Szürkület volt, az óriásreklámok a Vörösváriról látszanak ide, a domboldalban kábé az lehet a Rozika háza. Mélyet lélegeztem a jövőből. Ha egyszer majd levetem magam egy ablakból, könnyen lehet, hogy ez lesz az az ablak. És ha egyszer majd társaság nélkül gyújtok rá, könnyen lehet, hogy ez lesz az a gang. Zavarban vagyok, mint egy kamasz, aki először próbál beszélni az érzéseiről: nekem valahogy jó egyedül.

(Lajkó Félix: A bokorból)

(0. A lemez április 15. óta kapható a boltokban. Április 13-án azt hittem, hogy majd másnap délután bemegyek, hiszen ha 15-én nyitásra ott van, akkor talán már előző nap záráskor is. Aztán máshogy alakult, aznap délután csak azt a bizonyos kefirt vettem meg, és koncerten sem voltam azóta. De most végre megvan. Sajátidő.)

1. Mostanában mindenki egyre buddhistább. A Lajkó Félix sem kivétel. Úgy is mondhatnám, hogy érünk. És talán csak azért nem keresztényebbé, mert a kereszténység reménytelenül beleszorult a kultúránkba (kiébe?), a társadalomba, és az egyházba, ami nagybetűvel írandó. Mint Micimackó a Nyuszi odújába. Soványnak kéne lenni, ugyebár. No és Buddha? Hiába, nincs recept. Pont ez a recept. És ezzel már vissza is kanyarodtam a lemezhez...

2. A zenegépem egymás után játssza a cédéket. Nem túl kiterjedt a zenei ízlésem, mindegyik tartóban lajkófélix van. Mikor belekezdene egy régibe, ki kell nyomnom: szkip. Lehasította, majd levedlette rólam a régi bőrt, múlt idő, köszönöm. Most előbújó gyönge kis testemnek muzsikál. Nem csak mélység és magasság van, de az önmagunkság édes és bamba is, mint a buddhista mosoly. Ennek fényében kell most elidőznünk. Hagyom, hogy ő diktáljon.

3. Vannak furcsa dolgok. Hogy a bicikli, hiába vékony a kereke, mégsem dől el, hogy a víz, hiába képlékeny, mégis megtart, és hogy akármilyen vékony is a bőröm, nincs többé senki, aki felsérthetné.
(Azt mondod, összekeverem a Deltával, és hogy pont ott is felsértették. Nem! Nem sértették fel, és nem keverem össze! Egyetlen dolog van.)

4. Van úgy, hogy az ember elalszik. Pláne, ha vetett ágyban fekszik, este van és sötét, keveset aludt előző éjszaka, és átúszta aznap a Balatont. És van úgy, hogy az embert valami ébren tartja, sőt fölülteti, sőt talpra állítja, sőt mozgatni kezdi. Hogy érezze, hogy benne legyen, hogy egy legyen vele. Első hallgatásra azt hittem, hogy ezt majd nem fogom tudni eltáncolni. El tudtam. És most először nem is fájt.

5. Botfülem van, de a palicsi erdőt és az őszt kihallom.

6. Furcsa nekem, ha címe van bárminek, ami nem szöveg. Testidegen, kilökődött szövetdarab. A Lajkónál azt szoktam érezni, hogy ezek nem is címek, csak címkék, hivatkozások vagy amolyan köszönetnyilvánítás. Úgy tudom, hogy ezúttal a rögzítés körülményei.

7. Van a giccshez és a közhelyekhez közel merészkedő, azokkal is játszó, efféle formákat is beválogató művészet. És van a természetes beszéd, ami nem válogat be semmit, épp csak pontosan fogalmaz, nem játszadozik semmivel, épp csak nem hiperkorrekt, és nem merészkedik sehová, mert sehonnan nincs kitiltva. Nem az van, hogy a cél szentesíti az eszközt, hanem hogy él, tehát nincs rajta mit szentesíteni.

(ui.: Ha valakinek holnap délután Nagyharsány felé van egy üres helye, szóljon!)

(83.)

Életemben először igazán örömet jelentett a főzés, és életemben először nem dicsérték meg a főztömet.

(82.)

A Feldmár veti föl, hogy ismerünk-e olyan nőt, akiben legközelebb szívesen megfogannánk. Az volt a kérdés, hogy mit javasolna egy marslakónak, aki meg akarja tapasztalni a szeretetet, és azt válaszolta, hogy keresne egy nőt, akiben ő szívesen megfoganna, és azt javasolná neki, hogy foganjon meg abban a nőben. Elgondolkoztam, és örömmel jelentem, hogy, igen, ismerek olyan nőt, akinek szívesen lennék a gyereke. Egyet, sőt kettőt, illetve hármat is. Igen, most így hirtelen három jut eszembe. És egy férfi. Sőt beugrott a negyedik nő. És ha nem csak termékeny korban lévőket mondhatok, akkor tudok még egy nőt, és egy kisfiút. Hét ember, vagyis ebben a hétben vagyok biztos, de még van több is, aki gyanús. Aki gyanús, hogy tud szeretni, mert nyilván csak erről van szó. És persze az összes többi is próbál és tanul, de ez most lényegtelen, mert ha lehet választani, és anyáról van szó, akkor inkább már tudjon. És jó érzés, hogy vannak potenciális jó anyák, csak hozzájuk kell születni. Vagy ha nem sikerül, fel és be kell ismerni, hogy nem hozzájuk születtünk. Vagyis sírni kell, gyászolni. Nincs abban semmi. Sors.
És arra is rájöttem, hogy nem szeretnék a saját gyerekem lenni. Még nem. Amíg képes vagyok megszégyeníteni mást, márpedig képes vagyok, addig őt is képes lennék, mert vagy mindenkit vagy senkit. Amíg tudok szégyenkezni (sötétben és hidegben élni a fény helyett), tudok, addig nem ajánlom senkinek, hogy a gyerekem legyen. No viszont, kérem alássan, tátátátámm, a szégyen és a megszégyenítés generációs láncolatának nálam a mai naptól (retorikai fogás, valójában már tegnapelőttől) vége szakadt! Mondják, hogy minden csak elhatározás kérdése... Ha holnap vagy a továbbiakban bármikor meg találnátok halni és újra találnátok születni, nyugodtan szegődjetek el léleknek egy megtermékenyített petesejtemhez, tapadjatok meg megvastagodott méhnyálkahártyámon, és ágyazódjatok belém. Szeretettel vagytok látva.
Ami a megtermékenyített petesejtet illeti, azt is mondja a Feldmár, hogy felírta egymás alá egy oszlopba azoknak a nőknek a neveit, akikkel valaha is lefeküdt, és egy másikba azokét, akikhez közel állt, de nem feküdt le (velük, akikkel nem). Azt találta, hogy az első oszlopba olyan nők kerültek, akik biztosan soha nem szégyenítenék meg őt (és akkor mást sem, mert vagy mindenkit, vagy senkit). Szerencsés fickóknak, ha nem ilyen a nő, úgy látszik, fel se áll, minimum merevedési zavaraik vannak. Az ősi ösztön, hogy ne termékenyítsünk meg olyan nőt, aki nem akarnánk, hogy az anyánk legyen. És férfivel se igen szeretkezzünk olyannal. Vagyis, ha jól esik, akkor nyugodtan, de nem esik jól.

(Hivatkozás: Feldmár András: Szégyen és szeretet)

(81.)

- Van úgy, hogy egyszerűen nem gyün semmi. Mentül inkább nézem, antul inkább semmi.
- De mert vársz valamit konkrétan?
- Konkrétan, konkrétan! Beszélsz itt nekem badarságokat!