(140.)

Az új bicajom a padlásról került elő. Kábé 25 éves, és olyan küllőzárja van, ami minden tolvajt távol tart, olyan csengője, hogy muszáj mindenkire rácsöngetnem, olyan dinamója, hogy muszáj mindenkire rávilágítanom, és olyan fékje, hogy muszáj mindenkinek félreugrania. A kormánya pedig olyan kecses, hogy kénytelen vagyok balettórákat venni.

(139.)

Ha valaki nem válaszol (márpedig ilyen sokszor van, mert a levelezéseknek egyszer véget kell érnie, én pedig mindig válaszolok), különösen, ha szeretném, hogy válaszoljon, de ő mégsem, akkor eszembe szokott jutni, hogy talán meghalt. Nem zárható ki. Ilyen finoman és tapintatosan: semmi haláltusa, épp csak nem válaszol. Ahogy a programok. Lehet rájuk haragudni, de minek.

(.)

Másmilyen könnyek folynak az arcomon, mióta nem a te fogyatékosságod fáj, hanem a sajátom.
Lassan rozettát rajzolnak az arcomra. A robusztus falakat idővel könnyű csúcsívek váltják föl, egyre több lehet az ablak, és egyre szertelenebb a fény. Aztán kezd érződni a meleg is, trópusi növények burjánzanak, üvegház. Aztán annak rendje és módja szerint megváltozik az éghajlat, és ami addig csak bent volt életképes, kikerülhet a szabadba.
Nem ágyban párnák közt, és nem is a harc mezején, hanem így.

(Török 4. - Fanta)

Mérhetetlenül szeretnék Dél-Kelet-Anatóliában menni egy utcán a hőségben. Por, naptej és izzadtság lenne a bőrömön, szoknya, túraszandál. Nem lenne rajtam hátizsák, mert ő szereti vinni. Egy tér vagy ilyesmi kiszélesedés felé közelednénk, se a szemét, se a tömeg nem lenne zavaró. Ki lennénk lazulva, mint a fürdő után, pedig nem is lettünk volna fürdőben, mert túl helyi lett volna ahhoz, hogy kedvet kapjunk. Nem gondolnánk semmire, csak a szomjúságra, beszélni is csak arról beszélnénk. A kis üzletben, ahova betérünk, lenne légkondicionálás és fanta. Egyből felbontanánk, hagynám, hogy ő igyon előbb, mert ő a szomjasabb, de aztán én is. Itóka. Nagyon édes és nagyon savas egyszerre.
És aztán kiérnénk a térre, ahol látnánk valami érdekeset, amire persze később már nem emlékszik az ember.

(136.)

Siettem haza, mert sok dolgom volt. Pakolás, szortírozás, takarítás, és munka is. Határidők, megbeszélések, írandó és olvasandó cikkek. Végül a hátrabukfenc bizonyult a legégetőbbnek, úgyhogy annak láttam neki.

(Sorsok között)

Nem értettem, hogy A hogyan utasíthatta vissza B-t. Egyszerű, mondták a többiek, nem akarta, és ezért azt mondta, hogy nem. El is próbáltuk. Igazán sajnálom, de nem, mondtam, de a többiek ingatták a fejüket, hogy sajnálom nélkül kell. Nagyon örülök az érdeklődésének, de nem, mondtam. A többiek tovább ingatták, hogy a nagyon örülök sem kell. Nem. De azt hiszem, ezt már nem próbáltuk el. Úgy döntöttem, hogy a többit csak akkor mondom hozzá, hogyha tényleg igaz. De hát mindig igaz. Hiszen másból se áll az élet, mint hogy sajnáljuk. Tudniillik, hogy nincs találkozás. És örülünk. Mert csak a sorsok között nincs.

(134.)

Barkochbáztunk D-vel. Hogy ember, addig simán ment, de azután nem tudta, hogy valóságos személy-e vagy kitalált, sőt még azt se, hogy férfi vagy nő. Meg még sok minden mást se tudott, ezért volt könnyű kitalálni. Az elsőszülött gyermekére gondolt, aki a spermabanknak eladott spermájából megfogant.

(133.)

irredenta: a jó hazafi felcsinálja a határon túli nőket

(Fél)

Tegnap futottam a Szigeten egy félmaratont. Több, mint három éve nem, szóval igen, nagy szó. Mégis meglepett, hogy egy egész csapat fényképész kisereglett. Kattintgattak, ki egy fánál kitámasztva, ki elém térdelve. Első kör, második, harmadik, mindannyiszor megörökítették egyre sósabb arcomat. Konokul előreszegezett tekintet, világító halványkék trikó, delfines fülbevaló. Az edzőcipőm nyikorgását öntörvényű hegedű nyomta el. A brácsa óvott mindkettőnket, hogy el ne botoljunk, a hasunk alatt volt a karja, mint az úszni tanuló gyereknek, szaladt mellettünk a csomagtartót fogva, mintha először mennénk kétkerekűvel, a konyhakőről a szőnyegre terelt, hogy ott birkózzunk. Lassú futás, vadulás. A negyedik körben már csak az éltetett, hogy majd juszt is mosolyogva futok el a fényképészek előtt, de addigra sajnos véget ért a tanfolyam. Vagy csak kishitűek voltak, nem bíztak benne, hogy lefutom.

(131.)

Konferencia:
- Igazán érdekes, amiről beszélt, és azt szeretném kérdezni, hogy hogyan látja ennek a témának a kifutását. Tekinthetjük ezt egy kutatási tervnek, egy új irányzat kiindulópontjának?
- Mmm... hát... ööö... végülis tekinthetjük, bár én már 20 éve ezen a témán dolgozom.

(130.)

Jogod, az van, lehetőséged nincs, mondta D a regényben M-nek, miután eltávolították M méhét. D-nek lehetősége is lett volna, de nem élt vele. Mert inkább M-mel élt.

(129.)

M azt mondja, hogy ő mindig a bal oldalon rág, mert jobb oldalt jobban kiáll az állkapcsa, és hogy bal oldalt is megerősödjön.
Igen, azt hiszem, így kell élni, ébren tartani a vágyainkat, még az ennyire irreálisakat is, és minden nap megtenni értük, amit meg lehet. Mióta ezt tudom, sokkal szabályosabbnak látom M arcát, bár előtte meg föl se tűnt, hogy szabálytalan.

(128.)

Mondta a rádió, hogy egy átlagos budapesti háromszor közlekedik egy nap. Aha, szóval egy átlagos budapesti nem jár haza.

(127.)

Energiatakarékos fenék
Szerinted min/kin szerepel ez a felirat? - kérdezi tőlem L.

(Musca musica)

Napok óta nem bírok kiűzni egy legyet a lakásból. Hidegek már az éjszakák neki odakint. Az első időkben örökké körülöttem sertepertélt, de mostanra megszokott, és új mulatságok után nézett. Izmos lábaival a gitár húrjait pengeti.

(Tánc)

Belém engeded, mint az ondót, és megtermékenyít a fájdalom.
Elszaporodsz bennem, mint legyengült immunrendszerben a vírus.
Lehasítod rólam, mint növekvő vadgesztenye, a tüskés héjat.
Eltöltesz, mint a festékszag a felújított lakást.
Bejárod az érintéseddel, mint hosszú ujjú szerető, az egész testemet.

Nem tudok kiigazodni rajtad.

Csak ráglak, ráglak, mint oviban a mócsingot.
Talán beépülsz majd te is, mint Parti Nagynál a sztaniol.
A hasamba döflek, mint cukorbeteg az inzulinnal teli tűt.
Magamra öltelek, mint próbafülkében az új ruhát.
Vagy csak kiteszem magam a ház elé: elvihetsz, mint guberáló a lomot.

Nem tudok kiigazodni rajtad. Menj inkább!
Ami volt, elmúlt, és ami nem volt, az is.
Hogy is tudnánk megkülönböztetni
az áldozatot a gyilkostól,
engem önmagamtól,
a táncost az el nem táncolt tánctól.

(A legunalmasabb bejegyzés)

Már megint ellopták a biciklimet. (Ez volt a harmadik.)

_Nagyon_ olcsón és _nagyon_ gyorsan lenne szükségem újra. Ha van tipp.

(Török 3. - Zanza)

Palota, főúri lakosztály, ünnepélyes csend. A ventilátor jószolgalehelete. Baldahinos ágy, talán sohasem szeretkeztünk. Fáradt utazók, meghasadó szív, nyugodt éjszaka, béke. Hárman fekszünk az ágyban: ő, én és szerelmünk összeaszott teste. A biztosító nem szállítja haza, cipeljük hát magunkkal, vérszegény léptünk temetési menet. Hazavinni minek, ide ássuk el. A sírnál vagyunk, két tüske, állunk ki az Anatóliai-fennsíkból. Kitartjuk magunkat, mint súlyemelő a súlyt, mielőtt visszarogynánk honvágyott magányainkba.

(122.)

Nem jó látni, hogy hol tartok, de nem látni se volna jobb.

(Török 2. – Midyat)

Midyat, Dél-kelet-Anatólia, nyár. Száraz kánikula, éjszaka is harminc fok fölött. Ki nem bomló dimenziók húrjain játszó szír fájdalom, svédországbóli visszatelepülés.
A helyszín egy palota a kis dombocskára épült óváros tetején. A palota négy teraszszintje közül a legfelső. Csak mi vagyunk. Odalenn a kapunál a kurd gondnok könnyű álma őrködik. Az előző estét hármasban töltöttük. Csájt hozott, mellénk guggolt, sárgadinnyét hámozott nekünk. Mutogattunk és rajzoltunk későig.
Most hajnal van, lehet lélegezni az opálos levegőből. A látkép: minaretek és szír ortodox templomok felváltva, az aláfestés: éktelen kakaskukorékolás és szellő. Hajnal van, müezzin előtt. Ébredezés. A meleg a házakban elviselhetetlen, ezért a tetőteraszokon ágyaznak meg. Hatalmas, lábakon álló fémágyak szúnyoghálóval elfüggönyözve. Lassacskán bújnak elő az emberek. Szemben velünk egy öreg bácsi hálóingben törökülésben hosszan imádkozik, mielőtt kikászálódna. Egy másik ágyból három-négy gyerek is előkerül. Kezdik hajtani ki az állatokat, rázzák ki az asszonyok az ágyneműt, valahol elkezdődik egy építkezés.
Szín tulajdonképpen nincs. Már vagy harminc fok magasan jár a napkorong, mire áttetszik a poron, és még délben is bele lehet nézni. A legtarkább takaró színe sem képes áttörni a homokkő és a sorsok sűrűjén, de érezni az igyekezetet.

(120.)

„Szemantikai értékrés Cantor édenkertjének égboltján – avagy mi az, amit megmentett Hilbert?”

Életem ösvénye elvezetett mindazon nevek és fogalmak mellett, melyek a címben szerepelnek, mégsem értek egy kukkot sem. Pedig volt Cantor és Hilbert, édenkert, égbolt és szemantika, érték és rés is, bár külön-külön, így együtt talán nem. De én csak vágtam át, mint a magas fűben, a fűszálak végét ugyan végigsimogattam, de úgy látszik, ez nem volt elég.

(Az idézett cím Geier János alkotása.)

(119.)

unalom: rámegyek a blogomra, hogy írtam-e valami újat

(Török 1. - Dervis)

Dervis vagyok és táncolok.
Felfelé nyújtott tenyeremből istenek csipegetnek,
Lefelé forduló kezemet gyönyör nyaldossa,
vágy égeti, fű csiklandozza.
A te hajad.
Süvegem tetejéhez istenfülek tapadnak,
lengő szoknyám harang,
néma zúgását hogy meghallják.
Pörgess, hadd forogjak, hadd szédüljek el!
Forogjak, forogjak, forogjak,
és álljak meg egyetlen dobbanatra.
Meghajlásom legyen alázat,
keresztbe font karom hála,
szilárdságom tünékeny bizonyíték.
Mert aztán újra, hisz dervis vagyok, táncolok,
s felfelé nyújtott tenyeremben együtt fürdik a Hold és a Nap.

(Buzik)

Az apukák megtiltották a gyerekeknek, hogy odamenjenek, mert azok ott ketten buzik. De a gyerekek mégiscsak odamentek, mert tetszett nekik a tűz, meg akarták simogatni a kutyát, és nézni akarták, ahogy a nyársat faragják. Dobhattak leveleket is a tűzbe, nem volt baj, ha kicsit füstöl.
A homoszexualitás nem fertőző, de a szabadság talán igen.

(116.)

badságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbe

(68 az 2 a ..., hanyadikon is?)

A 68 az csak egy szám. Az izgalmas viszont az, hogy az ember mire asszociál. Ha a tétékára járt, és nem mondjuk történésznek, akkor a 68-ról semmi más nem jut eszébe, legfeljebb az, hogy kettőhatvány. Kettő a hatodikon. A leghatványabb, hiszen a neve is mutatja: hatv... . Na mostan, kérem szépen, én beírtam az indexembe 66 kreditpontnak megfelelő tudományos munkát, és nyugodtan hátradőltem, hogy kettővel így is túlléptem a követelményt, kész-passz. Illetve hátradőlés előtt még vagy százszor átszámoltam, mert ha nincs meg elég kreditem, az sokba kerül, én meg szegény vagyok, de következetesen az jött ki, hogy már így is több. Erre hív a tanszékünk lelke, hogy kettő azaz kettő kreditem hiányzik azaz hiányzik. Az index végső leadása előtt egy nappal. Mondom neki, hogy téved, bár tudom, hogy nem az a fajta, de számolni spec én is tudok. Mégiscsak én rohantam annak idején a taxisblokádon át a kömal-feladatokkal a postára, nem ő. De pont ezért ő nem is asszociál. Neki a 68 az semmivel se több (pláne nem kevesebb), mint 68, és semminek sehányadik hatványa, és így valóban hiányzott még 2 kreditem. Úgyhogy beírtam még a kolozsvári konferenciát is 3 kreditért, és akkor az úgy már a 2x33 helyett 3x23 (basszákmeg).

(115.)

A lánynak, valahányszor belebújt abba a szürke pólóba, eszébe jutott, hogy a fiú egyszer régen azt mondta, szereti rajta ezt a pólót, és egyáltalán hogy jól áll neki a szürke. A póló megvan, a fiú már nincs, de a szürke továbbra is jól áll.

(113.)

Szívesen lennék férfi, mert a magömlés olyan sok mindenre példa az életemben, és akkor még magömlésre is lenne példa.

(112.)

Ha megkérdezik, azt mondom majd, hogy nyelvész. Nem teljesen lesz igaz, mégis igazi melegség lesz a szívemben, amikor ezt mondom.

(111.)

– Kik a kedvenc szerzői? – kérdezi Heidit, az írónőt a riporter.
– Az az igazság, hogy nincsenek – feleli az írónő.
– De mégis, kit olvas szívesen – próbálkozik tovább a riporter.
– Nem olvasok. Mikor is olvasnék, ha egyszer mindig írok? -- feleli az írónő.