(188.)

hotel kunigunda munkásszálló

kocogás utáni helyesbítés:
HOTEL KUNIGUNDA
MUNKÁSSZÁLLÓ

(187.)

Soha nem lesz vége. Az ujjainak.

(Török 5. – Mardin (Lajkó))

Mert van úgy, hogy hangosan zokogsz a kurd férfiak között a buszon Mardinban, hadd bámuljanak, és a csupasz válladat juszt is mutatod. Jó lenne letépni a csadort az előtted ülő nőről, hogy legalább helyette már ne neked kelljen sírni. Mikor kérdezik, hogy hogy hívnak és honnan jössz, mert azt mindig mindenki mindenhol kérdezi, melléd fékeznek a kocsik az utcán és kérdezik, akkor azt mondod, hogy semmi közük hozzá, mert leszarod a kultúrák sokféleségét. És akkor ők onnan messziről, az Anatóliai-fennsíkról gyűlölni kezdik egész Európát, de téged az sem érdekel, mert te is gyűlölöd, meg a kurdokat is gyűlölöd, mert gyökértelen akarsz lenni, és nesze neked, pár hétre az is vagy. És a pasidra hagysz mindent, hogy intézze, hogy döntse el, hogy diyarbakir vagy sanliurfa, mert te még arra sem vagy képes, hogy elállj az útból, ha jön egy kocsi. A pasidra hagysz mindent, akivel otthon majd szakítanod kell, de ő ezt még nem érti, és ez fáj, együtt fáj az egész katonai támaszpontokkal terhes sivár tájjal. És akkor, mivel nincs semmid, amit összetörhetnél, és ordítani meg nem mersz, a könnyeid pedig már elfogytak, beteszed a füledbe a zenét. A zenét, ami ívet húz az Anatóliai-fennsík és közted. Szivárványt. És mire pár óra múlva Diyarbakirban leszállsz a buszról már magad vagy a vihar utáni napsütés. A város meg az átlátszó, fekete univerzum, idegen fénypontoktól kongó.
Ott mellétek szegődik egy férfi, aki közli, hogy rendőr, és őrizni fog titeket, mert veszélyes a város. Hotelről hotelre kísér, és közben arról faggat, hogy miért nincs gyereketek. Mindig mindenhol mindenki arról faggat. De akkor ez már nem számít.

(185.)

Raktam, raktam szépen az összes kategóriámat, építőkockák, egyiket a másikra. Magas fal lett belőlük, de most már kár lenne lebontani.

(184.)

Nem a titkok a nagyok, hanem a feladatok.

(Fekvő)

Azt találtam ki, hogy a vers áll, a próza pedig fekszik. Erre adekvát válasz lett volna, hogy ja, az élet pedig olyan, mint a lánchíd, de J rendes volt, és inkább azt válaszolta, hogy hát mer a versnek van lába.
Mellesleg az álló versus fekvő kérdése is J miatt volt a fejemben, csak éppen a képek kapcsán. Meg ott a táncóra egy lábon állásostul, teljes testtel a talajhoz tapadásostul. Vagyis az egyensúlyt nem egyszerűen a billenés lehetősége teszi érdekessé. A több néha több.

(Sapka)

Hagyjál már! Hagyjál! Hagyjál! Hagyjál! - kiabálta bele az ellenszélbe a biciklista. A napsütés grízszemekként ült ki az arcára. A sapkája új volt, a copfjánál kidudorodott, és viszketett alatta a homloka. - Hagyjál! Ne kérdezz! Ne segíts! Ne törődj! Ne velem! - Szaladt el mellette a kutyasétáltató meg a Dunán a Margit-sziget. - Hagyjál! Ne nézz be az ablakomon! Ne mondd el a véleményed! Ne is tartsd meg magadnak! Egyáltalán ne legyen véleményed! Hagyjál! - Kopaszi-gát. - Ne segíts! Kéretlenül ne! Ne aggódj! Ne akarj jót! Nekem ne! Hagyjál! Ne segíts! Haagyjáál máár! - A Csepel-sziget jó fele is elszaladt, mire kifogyott belőle a szusz, és lassan, ahogy az időskori magömlést képzelem, előfolyt a csend. Százhalombattáról aztán tolhatta visszafelé, csak előbb még benézett a finomítóba, és ivott egy korty olajat, hogy jobban csússzon, ha majd nyelni kell.
Tolta. A hátulról sütő nap. Kilógó tincsek árnyéka. Sapka.

(181.)

„Mért rajtam töltöd ki a dühödet, amit irántam érzel?”
Tényleg, miért rajta töltöm ki? És miért érzek dühöt?

(Lakás, lakás, lakás)

1. A konyhabútort ötödikre tudtam csak elintézni, a mágneses cukorkatartót bezzeg elsőre sikerült.

2. A szállítóember kifelé belebaszta a régi gáztűzhely sarkát a frissen festett falba. Nem kért elnézést. Fáradtak, gondoltam. A kapunál még egyszer nagyon meg szépen köszöntem, mire azt válaszolta, hogy ők is mindent nagyon köszönnek. Vajon mit? Felértem a harmadikra, mire kapcsoltam, hogy ingyenes házhoz szállítás plusz belebaszás.

3. Mire megtanultam a bankszámlám adatait fejből, elfogyott róla a pénz.

4. Remélem, hogy aki kilopta a dánfalvi vázát a csomagból, az majd a képcsöves tévémet is alálopja, mert nálam nemigen fér el. Közéjük horgolt terítő, a váza köré meg még egy történet, ami úgy kezdődik, hogy sehol nem hullámzanak olyan szépen a dombok, mint ott Csíkban.

5. Hogy nem írok majd a nyűgről, csak a jóról, szóval hogy hazudok, ezt terveztem el. De csak mert unalmas. Kipörög a mérgem, mint kocsi kereke a sáron.

6. Nekicsúsztam a kőrisfának: nyűg. Csinálják a járdát, a munkások egyből kitoltak: jó.

7. Ha izmos férfi vagy, és beléd szeretek, gyanakodj, hogy talán csak az IKEA-raktár polcairól leemelt, harminchét, olykor tíz kiló fölötti doboz emléke taszít a karjaidba. Inkább ne egészítsük ki egymást.

8. Hordom át a holmikat a régi lakásból az újba, a festékszagot az újból a régibe.

(179.)

Ideje túlmutatni önmagamon.

(Táncóra)

Alig múlt délelőtt 10, de már csak azt várom, hogy este 7 legyen, és lekuporodjunk háttal a tükörnek, a padlóra támasszuk a homlokunkat, és hagyjuk, hogy a fejünkbe csurogjon a vér. Érezzük, hogy nem fázik a meztelen lábfejünk. Hagyjuk, hogy a hátizmaink megnyúljanak, és a karjaink lágy ívben a lábszáraink mellett nyugodjanak.
Békében.
Olyanok vagyunk ilyenkor, mint valami vidám, hasznavehetetlen ülőalkalmatosság. Tele van velünk az IKEA. A tervezőnk lehetne Ola Wihlborg, sőt inkább Tord Björklund. A nyakunkban lógna a mosolygós fényképük, és az is, hogy a raktárban hányadik sor hányadik polcán vagyunk. Leemelnél egyet. Nem lenne nehéz, de a többivel együtt - rossz a derekad - a szállítók vinnék föl a harmadikra. Viszont te magad szerelnéd össze, szerszámok nélkül, puszta kézzel. Mert minden megvan bennünk, ami kellhet hozzánk. Aztán azt gondolnád, hogy kész, és ránk ülnél - rám vagy rá vagy rá, amelyikünket levetted a polcról, mindegy - pihenni.
Tudnod kell, hogy hosszúnak tűnik ugyan, de valójában ez a póz csak a legelső pár perc. Aztán lassan oldalra billentjük a csípőnket, a hátunkra gördülünk, nyújtózkodunk, lengetjük a végtagjainkat, égnek emelt lábbal csináljuk a pliét, és ha másfél óra múlva visszajössz, már ugrások, forgások, bukfencek és kirúgások után csurog rólunk a víz. Alkalmatosságnak alkalmatosság, csak nem mindig ülő. Gondold át, hogy így is befér-e!

(Magam magam)

... és másokat.

(Marék Veronika: Boribon)

(Definíció)

„nagyon nagyon szövevényes és sok helyen beteg és terhelt és közben gyönyörű meg hihetetlen az egész”, írta J, pedig nem is definíciónak szánta.

(175.)

Gurultam le a lejtőn, de direkt lassan, merthogy ugye rossz a fék. Aztán kapcsoltam, h már nem kell félnem, mert megszáradt az aszfalt. Aztán kapcsoltam, hogy kocsiban ülök.

(174.)

Két dolog jut eszembe, amit szeretek nézni. Az egyik, ahogy folyik ki a mosógépből a sötét szürke víz, a másik, ahogy gőzölög rajtam az elázott ruha a forró kályha előtt. A harmadik a tejbe oldódó instant kávépor lenne, de azt inkább Z szereti.

(Most jövök rá, hogy talán soha többé nem látok már mosógépből kifolyó mosóvizet, és az új vécém is mélyöblítésű.)

(173.)

Ha egy esős nap után sokáig nincs bejegyzés a blogon, akkor tudni fogják az olvasók, hogy végül csak nem cseréltem ki a féket a bringámon.

(172.)

Nincsen igazságérték. Se információs állapotok, hogy egyiktől a másikig vihetne minket a mondat. Csak a mondatok vannak. Mi vagyunk. Távolságok.

(Berlin)

Szürke reggel, rózsaszín radiátor. Ketten fekszünk a paplan alatt a szimpla ágyban, kollégium. Ő félig felkönyököl, én a felkarját simogatom. Álmos hangon vicceset mond, nevetek. Aztán beszélgetünk. Pár centiről nézem, ahogy a mellbimbója körül a szőr. Kopognak, szabad, benyit G. Mint a hajnalban megébredt kisgyerek. Leül a földre az ágy mellé: vele is beszélgessünk! Tévétorony, Alexander Platz, a többiek a szomszéd szobában még alszanak. Jó minket nézni. G-t is jó. Végül ő is mellénk bújik.
Kint tél van, ha kiköltöztünk, bontás.

(170.)

Ha nem is mentem magassarkúban, azért a neon biciklis pántot legalább levettem a bokámról, hogy nehogy visszaverjem őexcellenciája, a köztársasági elnök úr fényét. Amúgy a kódexek szépek voltak: a Mária-siralom megejtően csöpp, Sövényházi pedig megejtően szorgalmas. Márta.

(„Látjátok feleim...” magyar nyelvemlékek című kiállítás az OSZK-ban)

(169.)

Az életed kiszáradt meder, de ha meghalsz majd, telizokogjuk, ne félj.

(168.)

Valaki szerint soha nem lehetek filmrendező, mert nem vettem észre a mellettünk elfutó kutya nyakában a villogó, piros ledet. Viszont még egy négeren is észreveszem, ha elpirul. Na, akkor lehetek mégis?

(167.)

Az melyik vallás is ahol az isten nevét ki szabad mondani, de a faszét nem? Egyébként nem olyan lényeges, csak arról beszélgettek, hogy a zsidóknak nagy az orra, és hogy az orr mérete állítólag korrelál valami másnak a méretével. De pechükre nem az istenével.