androgün: is-is vagy se-se? Is-is.
(Magyar Katolikus Lexikon > A > androgün (a gör. androsz, 'férfi' és güné, 'asszony' szóból): teológiai-ontológiai elképzelés, amely szerint az ember eredetileg kétnemű. Platónnál, Philónál, a gnosztikusoknál, a sztatyáknál, F. v. Baadernél, V. Sz. Szolovjovnál fölbukkanó spekuláció. - Összetevői: 1. A ffi és női jelleg kezdettől a lét két pólusa: az aktív-átfogó kezdeményező elv és a passzív-megőrző, amannak tartalmat és hatékonyságot nyújtó befogadó elv. A kettő közti feszültség azonosságként oldódik föl a szellemben, nem válik szét. - 2. Az, hogy az egyes emberekben szétválik ez a 2 pólus, arra mutat vissza, hogy valamiféle törés, szakadás állt be a kozmoszban. Baader szerint ez az Istentől való elszakadás kifejeződése, s így üdvösségi funkciója van. Cs.I.
LThK I:522.)
(Most (vagy soha))
Azt álmodtam, hogy egyedül vagyok a színpadon. Közönség sincs. Minden fekete, minden mégis látható, mindennek szerkezete van. Egyedül én vagyok szabadon formált. Minden, ami fehér, az én bőröm. Megcsillannak a szőrszálaim.
Három perc. Ennyim van. Az első és az utolsó három perc. Három túlexponált perc. Három perc adásszünet, három perc néma tisztelgés, álló helyzetből hátra bógni, három perc, ameddig nincs térerő. És amíg nincs elektromágnesesség, addig az elméletek egyesítetlensége sincs: csak a pőre gravitáció, anyag és energia ekvivalenciája.
Álló helyzetből indulok. Teljes talppal nehezedek a talajra, a karjaim lazán csüngenek, kiemelem a mellkasom. Van tekintetem. Ez már a tánc. Ahogy állok, az már a tánc. Már a tekintet is a tánc. Álló helyzetből indulok. Ennek a három percnek én adom a ritmusát. Minden mozdulatom a föld vonzásából van kifaragva. Gradiensvonalakon kapaszkodom föl, potenciálfelületeken csúszom végig, erő ellenerő: én önmagam. Három perc. Ennyim van. Ezalatt (vagy soha) eltáncolom önmagam.
(Még nem kezdődött el, felébredtem. Már lement, csak nem tudom, mikor.)
Három perc. Ennyim van. Az első és az utolsó három perc. Három túlexponált perc. Három perc adásszünet, három perc néma tisztelgés, álló helyzetből hátra bógni, három perc, ameddig nincs térerő. És amíg nincs elektromágnesesség, addig az elméletek egyesítetlensége sincs: csak a pőre gravitáció, anyag és energia ekvivalenciája.
Álló helyzetből indulok. Teljes talppal nehezedek a talajra, a karjaim lazán csüngenek, kiemelem a mellkasom. Van tekintetem. Ez már a tánc. Ahogy állok, az már a tánc. Már a tekintet is a tánc. Álló helyzetből indulok. Ennek a három percnek én adom a ritmusát. Minden mozdulatom a föld vonzásából van kifaragva. Gradiensvonalakon kapaszkodom föl, potenciálfelületeken csúszom végig, erő ellenerő: én önmagam. Három perc. Ennyim van. Ezalatt (vagy soha) eltáncolom önmagam.
(Még nem kezdődött el, felébredtem. Már lement, csak nem tudom, mikor.)
(234.)
Jobban szeretném, hogy rám is úgy nézzen, mint amennyire féltékeny vagyok, hogy rá úgy nézett.
(Zebra)
Megállt a zebra közepén és rám mosolygott, hiszen bringa, bringa. Ő barna volt, én szőke, ő gyalogos, én forgalom, ő idegen, én ismerős. Minden stimmelt. Visszamosolyogtam, aminek szemlátomást megörült. Szává, kérdezte. Erre viszont már válasz helyett csak véget vetettem a mosolynak és kerülgetve őt meg a többi gyalogost továbbgurultam. Vuzet tut szöl, hallatszott még a hátam mögül. Tut, motyogtam bele az ellenszélbe, tut, tut, tut, és mérgelődtem, hogy nem tudok ismerkedni.
(230.)
Minden csoda három napig tart (nagyságrendileg). Most éppen megint vége van egynek. Egyféle csoda van: az ártatlanság. Gyászold meg, de ne bánd, hogy elveszett!
(Finomfőzelék)
Hosszú, egyenes, őszes barna haját mindig kibontva hordta. Sokat kirándult és belefeküdt a hóba is, a fűbe is. Két nagy terve volt az életben. Az egyik, hogy a párkapcsolata integráns részévé teszi a szexualitást, a másik, hogy megszereti az oviban a finomfőzeléket. Igen is meg nem is. A finomfőzeléket megszerette, csak éppen nem az oviban, és a párkapcsolatának integráns részévé tette, csak éppen nem a szexualitást.
(227.)
Ma indult a Budapest-Bamako. Ma indult G Bamakoba. Azaz ma indult G, nem tudni, hova. Mennie kellett, mert menni kell. Ez persze így leírva semmi. Artemisz óvja útját!
(226.)
Már majdnem elragadott engem is az információk áradata.
Már majdnem elhittem, hogy sokat tudok, ha tudom a történeteket.
Már majdnem eltévesztettem, hogy a mese cél vagy eszköz.
Már majdnem hozzászóltam egy beszélgetéshez.
Már majdnem elhittem, hogy sokat tudok, ha tudom a történeteket.
Már majdnem eltévesztettem, hogy a mese cél vagy eszköz.
Már majdnem hozzászóltam egy beszélgetéshez.
(224.)
Csak odanyúlok, érzem, hogy kemény, és egyből megnyugszom. Ott van a mobilom a kis oldalzsebben.
(223.)
Az előtt futottam utoljára maratont, hogy összeköltöztünk, és most hogy szétváltunk (nem el-, mert azt csak a házasok, a nyelv gazdagsága), tudom, hogy megint eljön. Érzem, hogy még bennem van egy, mielőtt...
(Mielőtt mi, csórikám? Mielőtt mi?)
(Mielőtt mi, csórikám? Mielőtt mi?)
(Ájdentiti)
M a miteszereit nyomkodta a tükör előtt, és arra gondolt, hogy a férfi elég, ha csak egy fokkal szebb, mint az ördög. Ő tényleg csak egy fokkal szebb, tehát akkor biztos ő a férfi. J éppen befejezte a mosogatást, törölte le a konyhaasztalt, és nézte, ahogy a morzsák felsorakoznak a rongy élénél. Múltkor le is fényképezte.
- Szerintem ez hülyeség – felelte M-nek, - ez, hogy ki a férfi és ki a nő.
- Persze, hogy hülyeség – értett egyet M a fürdőszobából. - És különben is, káromkodni meg te szoktál.
Miközben lemosta a váladékszemcséket a körméről, felidézte azt az otthonos érzést, amit az egybeírt és -mondott trágár szavak jelentettek a számára. És ahogy pakol, ahogy válaszol: igen, ő a nő, M egyre biztosabb volt. Időzött még a fürdőszobában, hátha belép J és kimondja a nevét. Azt M nagyon szerette. Azt se bánta volna, ha utána J egyből sürgetni kezdi és rászól, hogy ezzel többet árt a bőrének, mint használ, aztán meg odatart egy tégelyt az orra alá, egész közel, hogy na legközelebb ezzel kenjed be. Ezt se bánta volna, mert tudta, hogy utána hibátlan szemöldökével, mozdulatlan ajkaival J rámosolyogna. Igaz, aztán ugyanazzal a mozdulattal visszatenné a tégelyt a szekrénybe, és M-nek a következő pillanatban már sejtelme sem lenne, hogy melyik is volt az a sok közül. Most kinyitotta a piperés szekrényt és eszébe jutott, hogy J egyszer majd biztos ezt is lefényképezi. De most csak perdült egyet és már ment is tovább a nappaliba, utána a copfja, a copfjának az illata.
M elbambult. Nem nézett sehova. A csapra, magára, a piszkálástól kivörösödött miteszerekre. Vággyal vegyes fájdalom körvonalazódott a hasában, aztán kiélesedett, mint a múlt. A mosdóra támaszkodott, majd a kád szélére roskadt: ismét ugyanannak érezte magát. Szóval ez az, gondolta, ami már napok óta készülődött. Könnyek jöttek. Könnyek, Judit, könnyek, könnyek. A memóriája az érettségit leszámítva sosem volt több néhány mondatnál, de azok tömörítés nélkül, hangszínnel, dallammal, testtartással. Zokogott. Jajdult is egyet-egyet, mert fájt, és zokogott.
- Hánynom kell – mondta, és belehányt a vécébe. J addigra már ott volt és a hátát simogatta. - Hányásszagom van, mi? - kérdezte, ahogy megkönnyebbült.
- Hát moss fogat! – biztatta J.
Ahogy a fogkrémet nyomta, M arra gondolt, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű. Ő világéletében azt hitte, hogy aki büdös, az mindig is büdös marad, és aki illatos, az örökké illatos. Ez nem lehet ilyen egyszerű.
- Tudod, hogy mi a baj? - kérdezte J. M bólogatott. - El akarod mondani? - kérdezte J. M bólogatott. - Akkor mondjad el! - M szerette a felszólító mód hosszú alakjait és J puha tenyerét.
- Nem az van, hogy férfi vagy nő, hanem csak hogy az anyát keresem benned, tudod? - és M-nek megint könnybe lábadt a szeme. - Azt akarom, hogy taníts, bár nem akarom megtanulni. - Aztán csak álltak. Lábadt.
- Hát ha azt keresed, akkor örülj neki, ha megtaláltad – felelte J, és kicsit felhúzta a vállát, mint aki azt kérdezi, hogy: há' nem.
Erre M mosolyogva orrot fújt. Végigsimította J orrnyergét, szemöldökét és a járomcsontját. Nézte. Látta is, aztán megint csak nézte.
A csók mindig nagyon izgató. Minden közül a csók a legizgatóbb. Mert a csók, mindegyik csók, döntés. És egyetlen érintés sem múlik el észrevétlenül.
- Szerintem ez hülyeség – felelte M-nek, - ez, hogy ki a férfi és ki a nő.
- Persze, hogy hülyeség – értett egyet M a fürdőszobából. - És különben is, káromkodni meg te szoktál.
Miközben lemosta a váladékszemcséket a körméről, felidézte azt az otthonos érzést, amit az egybeírt és -mondott trágár szavak jelentettek a számára. És ahogy pakol, ahogy válaszol: igen, ő a nő, M egyre biztosabb volt. Időzött még a fürdőszobában, hátha belép J és kimondja a nevét. Azt M nagyon szerette. Azt se bánta volna, ha utána J egyből sürgetni kezdi és rászól, hogy ezzel többet árt a bőrének, mint használ, aztán meg odatart egy tégelyt az orra alá, egész közel, hogy na legközelebb ezzel kenjed be. Ezt se bánta volna, mert tudta, hogy utána hibátlan szemöldökével, mozdulatlan ajkaival J rámosolyogna. Igaz, aztán ugyanazzal a mozdulattal visszatenné a tégelyt a szekrénybe, és M-nek a következő pillanatban már sejtelme sem lenne, hogy melyik is volt az a sok közül. Most kinyitotta a piperés szekrényt és eszébe jutott, hogy J egyszer majd biztos ezt is lefényképezi. De most csak perdült egyet és már ment is tovább a nappaliba, utána a copfja, a copfjának az illata.
M elbambult. Nem nézett sehova. A csapra, magára, a piszkálástól kivörösödött miteszerekre. Vággyal vegyes fájdalom körvonalazódott a hasában, aztán kiélesedett, mint a múlt. A mosdóra támaszkodott, majd a kád szélére roskadt: ismét ugyanannak érezte magát. Szóval ez az, gondolta, ami már napok óta készülődött. Könnyek jöttek. Könnyek, Judit, könnyek, könnyek. A memóriája az érettségit leszámítva sosem volt több néhány mondatnál, de azok tömörítés nélkül, hangszínnel, dallammal, testtartással. Zokogott. Jajdult is egyet-egyet, mert fájt, és zokogott.
- Hánynom kell – mondta, és belehányt a vécébe. J addigra már ott volt és a hátát simogatta. - Hányásszagom van, mi? - kérdezte, ahogy megkönnyebbült.
- Hát moss fogat! – biztatta J.
Ahogy a fogkrémet nyomta, M arra gondolt, hogy ez nem lehet ilyen egyszerű. Ő világéletében azt hitte, hogy aki büdös, az mindig is büdös marad, és aki illatos, az örökké illatos. Ez nem lehet ilyen egyszerű.
- Tudod, hogy mi a baj? - kérdezte J. M bólogatott. - El akarod mondani? - kérdezte J. M bólogatott. - Akkor mondjad el! - M szerette a felszólító mód hosszú alakjait és J puha tenyerét.
- Nem az van, hogy férfi vagy nő, hanem csak hogy az anyát keresem benned, tudod? - és M-nek megint könnybe lábadt a szeme. - Azt akarom, hogy taníts, bár nem akarom megtanulni. - Aztán csak álltak. Lábadt.
- Hát ha azt keresed, akkor örülj neki, ha megtaláltad – felelte J, és kicsit felhúzta a vállát, mint aki azt kérdezi, hogy: há' nem.
Erre M mosolyogva orrot fújt. Végigsimította J orrnyergét, szemöldökét és a járomcsontját. Nézte. Látta is, aztán megint csak nézte.
A csók mindig nagyon izgató. Minden közül a csók a legizgatóbb. Mert a csók, mindegyik csók, döntés. És egyetlen érintés sem múlik el észrevétlenül.
(220.)
(z-nek)
Lehet, hogy a magyar a szeretet/szerelem dichotómiával félrevisz, de azzal, hogy nincs külön he meg she örökre kárpótol mindenért. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Amelyikkel ad, azzal vesz el, és amelyikkel elvesz, azzal ad.
Lehet, hogy a magyar a szeretet/szerelem dichotómiával félrevisz, de azzal, hogy nincs külön he meg she örökre kárpótol mindenért. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Amelyikkel ad, azzal vesz el, és amelyikkel elvesz, azzal ad.
(219.)
Kétféle fogyókúrát is javasoltak. Az egyikben csupán a szénhidrátról kell lemondani, a másikban csupán a zsírról. Csak nekem pont ez a két kedvenc ételem.
(218.)
Azt mondták, hogy mindkét árnyalat szép, de csak az egyiket válasszam, mert a kettő együtt már sok. Nem hallgattam rájuk. Most ott van egymás mellett mind a két árnyalat és sok. Nekik viszont tetszik.
(Grefiti)
A fiú végre hajlott volna rá, de a lány addigra már nem akarta. Sokat gondolkodott, ami még csak hagyján, de a pszichológusával is beszélt, aki a rezgéseket is érzékeli. Az derült ki, hogy a rezgéseik bizony nincsenek szinkrónban. Van átfedés, de az ellentét is jelentős. Ha fizikust kérdez, az lebegésnek mondta volna, de a lány pszichológust kérdezett. Persze nem lehetetlen, csak sok-sok munka és fáradság mindkettőjüknek.
A fiút igencsak meglepte, hogy a lány ezzel jön neki, ugyanis a lány ezzel jött neki. Töviről hegyire elmesélt mindent és még csak be se hajtotta a fiún az óradíj ráeső részét. A fiú magabiztosságát megnövelte, hogy a lány ennyi figyelmet szentelt már eddig is az ügyüknek, és harci ösztönei is feltámadtak, hogy na nehogy már egy pszichológus. (A fiú egyébként pszichológus volt.) A lány vágyott a fiúra, mert szépnek találta az arcélét, tengerkéknek a szemeit, és viccesnek, hogy mindig mindenféle szerepekbe bújik. És a lány még azt is gondolta, hogy igaz, hogy sok energiát megspórolhatna, de nem tudja, mire fordítaná azt, amit megspórolt.
Így végül lett egy nem éppen kiegyensúlyozott kapcsolatuk, életük során csak ritkán voltak szinkrónban, és az összehangolódás rengeteg energiájukat felemésztette. Elég okosak voltak ahhoz, hogy amikor a kisunokájuk megkérdezte, nem tudtak válaszolni. Inkább Ámor nyilával átdöfött szívet grefitiztek egymás sírkövére.
A fiút igencsak meglepte, hogy a lány ezzel jön neki, ugyanis a lány ezzel jött neki. Töviről hegyire elmesélt mindent és még csak be se hajtotta a fiún az óradíj ráeső részét. A fiú magabiztosságát megnövelte, hogy a lány ennyi figyelmet szentelt már eddig is az ügyüknek, és harci ösztönei is feltámadtak, hogy na nehogy már egy pszichológus. (A fiú egyébként pszichológus volt.) A lány vágyott a fiúra, mert szépnek találta az arcélét, tengerkéknek a szemeit, és viccesnek, hogy mindig mindenféle szerepekbe bújik. És a lány még azt is gondolta, hogy igaz, hogy sok energiát megspórolhatna, de nem tudja, mire fordítaná azt, amit megspórolt.
Így végül lett egy nem éppen kiegyensúlyozott kapcsolatuk, életük során csak ritkán voltak szinkrónban, és az összehangolódás rengeteg energiájukat felemésztette. Elég okosak voltak ahhoz, hogy amikor a kisunokájuk megkérdezte, nem tudtak válaszolni. Inkább Ámor nyilával átdöfött szívet grefitiztek egymás sírkövére.
(238.)
Aki a legvastagabb dunyha alól is kihúz, aki a legszélesebb asztal fölött is átnyúl, aki az átlátszatlan üveg túloldaláról is integet. Én őt választom. Ha a zsák legaljáról kell is kibányászni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)