(259.)

Újuljál már meg, bazmeg, újujjá' má' meg!

(258.)

„Figyelj oda! Különben hazudni fogsz.”

(Beszélj hozzád!-videók: Vasvári Emese)

(257.)

Szőrös Nabukodonozor. -nak se?

(Beszív és pont)

Úgy döntöttek, hogy nem tudnak így tovább élni. Vagy inkább, hogy nem akarnak. Még inkább, hogy türelmetlenek, szenvedélyesen kíváncsiak. A nemlétre, persze. Szét akarnak szóródni vagy bele akarnak diffundálni a mindenségbe.
Megálltak hát egymással szemben, derűs, komoly arccal, egész közel. Az orruk hegye összeért. Kifújtak a tüdejükből minden levegőt, a legutolsó molekulát is kipréselték úgy, ahogy az énekórán tanulták. Illetve úgy, ahogyan a jógán, vagyis ahogy a futóedzésen. És azután végtelenül lassan és fokozatosan - úgy, ahogyan a táncórán tanulták - elkezdték belélegezni egymást.
Érdekes volt, de más, mint amire számítottak. Ítéletnapig mászkáltak egymás bőre alatt, kokainbogarak, mire végre szerteszaladhattak a mennyországban.

(255.)

Engem meggyőztek a magyar nyelv legősibb voltáról és legboszorkányosabb árnyalatairól. Számos kiváló nyelvtudós véleményére támaszkodhatok ezen meggyőződésemben. Itt van mindjárt Szilva Lajosné, aki egy újfundlandi kőbe vésett magyar rovásírást fejtett meg, ami annál is becsülendőbb teljesítmény, mert a kő 181 kilós volt. De említhetném Kemény Ferenc oslo-i nyelvészprofesszort is, aki 40 nyelvet ért és 15-öt beszél, vagy Giuseppe Mezzofanti bíborost, aki 58 nyelven tudott írni és 103 nyelven beszélt, sőt … jaj, hogy is hívták? Most nem ugrik be hirtelen a neve annak a nyelvészprofesszornak, aki érteni csak 31 nyelven ért, de 92 nyelven beszél.

(254.)

Egy délelőtt egy postaláda két halál. Fiatalok voltak (nemcsak meghalni). Talán az lehetett a legnehezebb, hogy nem értették, hogy miért pont ők. Nekem legalábbis az a nehéz, hogy nem értem, hogy én miért nem.

(253.)

Jön a pogácsa, sül a vendég, ordít a nap, süt a kossuth rádió.
Elő gyorsan a fényképezőt! Címe nem lesz, de a fájlnév: rügy.

(252.)

Ne töröld le! Egyrészt, mert szép, másrészt, mert hadd csiklandozza végig az arcodat. A melledre cseppen. Tények.

(251.)

Az utca tele volt emberrel. Mindenki kiment megnézni, hogy hogyan mulatnak mások.

(250.)

Én nem is a haláltól félek asszem. Nem egyszerűen a haláltól. És nem egyszerűen félek, hanem kétségbe vagyok esve, rettegek. Attól, hogy bennem marad.

(Origami 2. - Nyitogatós)

Szereplők:
D: a nagyobbik
B: a kisebbik

B: Mondj egy számot!
D: Három.
B: Egy, kettő, három. Tessék, válassz egy színt!
D: Kék.
B kihajtja a kéknél, de olvasás nélkül rögtön mondja:
B: Álom vagy a szememben.
D nevet.
D: Jaj, ez hülyeség! Én álom a te szemedben? - és már nyúlkál is, az ujjait tekergeti B szeme előtt. - Juhú, figyelj, én vagyok az álom.
B: Na, ne már! Hagyjál! Mondj inkább megint egy számot!
D: Egy - vágja rá D.
B: Egy - számol B kicsit csalódottan. - Válassz!
D: Öö, narancs. Vagyis nem, várj csak, inkább ööö
B: Na, válassz már!
D: ööö, pillanat, legyen inkább szürke!
B: Ember a magasban – mondja B büszkén. - Mondj egy számot!
D: Tizenkilenc. Ha el bírsz addig számolni.
B: Egy, kettő, három, négy – B lázasan nyitogat, végre beindult a játék – öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz, tizenegy, tizenkettő, tizenhárom, tizen-nhét, tizennyolc, tizenkilenc. Válassz, válassz! - kiabálja izgatottan.
D: Persze, nem is jól számoltál. Nem ér, így nem választok – feleli D, de közben belesandít a nyitogatóba, hogy milyen színek vannak.
B: De, jól csináltam! Tizennyolc, tizenkilenc – csinál gyorsan még két nyitást B. - Most már jó, válassz!
D: Jaj, de unalmas, már megint ugyanazok a színek. Akkor most már legyen tényleg a narancs. Nem, stop! Inkább az a fosszínű. – és vihog.
B: Az arany, te hülye!
D: Fosszínű, fosszínű! - ugrál a lábait váltogatva.
B: Arany! - toppant a bal lábával B. - Arany, arany, arany, mindig eggyel több arany.
D: Fosszínű.
B: Arany.
D: Na, mi lesz már? Nem olvasod az arany izé … fosszínűt – teszi hozzá suttogva.
B: Testvéred testvére – silabizálja B. - A testvéred testvére vagy.
D: Testvérem testvéreee? Micsodaaa? Te csupa ilyen marhaságot találsz ki. Figyelj! Te vagy a testvérem, és akkor neked a testvérem ööö testvéred, az meg megint én vagyok. Mi? Én vagyok a saját testvérem? Ezt találtad ki? Ez tök hülyeség.
B csak a vállát vonogatja, nem érdekli a fejtegetés.
B: Akkor mondj egy számot!
D: Hatmilliónyolcszázhuszonkétezerhatszáznegyvenkettőcsillióbillió...
B: Ne már! – kiabál közbe B.
D: De. Na mi van, nem bírod kiszámolni? - azzal kikapja B kezéből a nyitogatót. – Figyelj, megmutassam? - és iszonyatos fürgén nyitogatni kezd, közben hadarja a számokat.
B: Ne, hülye, add vissza! Add vissza! - kapkod B.
D elszalad, B utána. D leveti magát a földre, B a hátát dögönyözi. Közben D széthajtogatja az egész nyitogatóst, és ordítva-kántálva olvasni kezdi:
D: Kitudódó titok, földig érő mozdulat, testvéred testvére, firka a füzetben, álom a szememben, nyögés a sötétben, fuhuuhuúj – vihog fel, – nyögés a sötétben, fuhúhúúj, persze, amikor beszarsz éjszaka, fúúú, mért nem ezt tetted a fosszínűhöz? - röhögés közben visszafordítja a fület, hogy megnézze a színét: - Ez a piros?! Pont ez a piros?! Ez a szaros inkább.
B most egy elég nagyot vág D fejére, D meg is elégeli a gyapálást, leveti a hátáról B-t, és arrébb felül. B beüti a könyökét, de úgy tesz, mintha nem fájna.
D: Ember a magasban – ordítja tovább D, - más fejében gondolat, kitudódó tito, ja, ez már volt. Ú, de baromságok! Ezekből a baromságokból most inkább te válassz, oké?
B meglepően könnyen beleegyezik.
B: Oké, zöld.
D: Hé, várjál, még nem is mondtál számot!
B: Három.
D: Egy, kettő, három. - D belenéz – Hát sajnálom, nincs zöld. Akkor melyik legyen?
B: De én akkor is a zöldet választom.
D: De most nincs zöld, fogd már föl. Válassz mást!
B: Nem választok. Zöld és kész.
D: Így nem lehet játszani!
B: De lehet. Zöld!
D: Jó, akkor mondj inkább megint egy számot! - enyhül meg D, mert nyitogatni szeretne.
B: Négy.
D: Egy, kettő, három, négy – számol D szép lassan, figyelmesen, belebámulva a nyitogatóba. - Ajjaj, megint nincs zöld.
B: Akkor megint csinálj négyet! - sürgeti B.
D: Ne, figyelj, mondj inkább hármat!
B: Nem, négy! – makacsolja meg magát B.
D: De figyu, mondom, hogy mondjál már hármat! Meglátod, hogy úgy jó lesz. Egyébként egyet is mondhatsz. Vaaaagy tizenegyet, vaagy huszonegyet vaaaagy...
B: Huszonnégy – vág közbe B.
D: Maradj már a négyeddel! Az nem jó, fogd már föl! Mondom, hogy hármat mondjál! - És meg sem várva, hogy B mit mond, már kezdi is: - Egy, kettő, három. Itt van neked a zöld, nesze. Na, mit választasz? – dugja B orra alá nevetve.
B: Zöld – mondja B diadalmasan.
D: Na, és? Mi a zöld? Tudod, mit írtál oda?
B: Tudom.
D: Nem hiszem el! Mondd meg!
B: De most neked kell megmondani, mert én választottam és te nyitogatsz.
D: Nem is tudod – piszkálódik tovább D.
B: De tudom. Csak olvasd már!
D: Háát, aszongya hooogy... Jaj, olyan rondán van írva, hogy el se bírom olvasni.
B: Na, ne izélj már! Olvasd!
D: Ez a kedvenced, mi?
B: Igen.
D: Jó, tessék: földig érő mozdulat.
B boldogan mosolyog.
B: Földi-gérő-mozdu-lat – rugózik miközben elismétli.
D: Mér ez a kedvenced?
B: Nem tudom. Csak úgy.
D: Akkor már mér nem inkább égig érő? Az sokkal jobb. Különben is, szerintem az a kötéltáncosos a legjobb.
B: Az égigérő, az nekem nem tetszik – mondja B inkább magának, mint D-nek. - Nekem az túl csicsás.
D: De és mér földig érő? Az milyen? Lehajolsz és kész?
B: Jaj, dehogyis! Hát mindig a földig érsz, mer a lábad mindig leér – B közben felhúzza a vállát jelezvén, hogy ez ilyen egyszerű. - Vagy ha felugrasz, akkor is utána leérsz.
D: De mondjuk a kötéltáncosnak nem ér le a lába – állapítja meg D. - És kötélmászás közben nekem se. Ezekkel mi van, hm?
B: Hát... azt nem tudom – biggyeszti le a száját B. Aztán az ökleibe nyomja az arcát, komolyan eltűnődik. – Hát azt nem tudom, hogy ezekkel mi van... - ingatja a fejét. - Megtanítasz inkább kötélre mászni?

(248.)

Sokszor és sokat vétkeztem gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.* De az érzelmek ártatlanok. Feel free to feel!

(*Confiteor - mellünket verve mondjuk)

(247.)

- Te még tényleg soha nem vágtál földhöz tányért? Az a típus vagy, aki a tányért félti, vagy az, aki a padlólapot?
- Linó.

(Anya-öl)

Az tud sokat, aki tudja, hogy milyen keveset tud. És az van mélyen, aki már sokat mászott fölfelé.

A kútból nappal is látszanak a csillagok. És nappal is hűvös van. Rég kiszáradt, se belefulladni, se beleinni. Se belenyugodni abba, hogy én már soha nem születek meg. Életem kútja izmos falú cső. Sokszor úgy hallom, mintha kezdene repedni, csak végül nincs segítség. Nincs kés, ami átmetssze, és tudom, hogy vagy ő, vagy én (a kizárt harmadik), és ezért nem merem. Nem merem megölni őt, hiába gyűlölöm a csillagokat. Ő meg, mivel természetesnek veszi a fájdalmat, azt hiszi, hogy minden rendben és újra menstruál. Pedig csak az orrom vérzik, könyörgök, anya!

(245.)

Feli, tali, nati, medi, mantra, diksa. Egy új élet kezdete, de én inkább a régit választanám. Ha lenne.

(244.)

Michelangelo: Léda és a hattyú

(ezen a képen nem túl sok a test)

(Testvér)

Akkor vitt föl először a lakására. Egy ideje már tudtam, hol lakik, sőt egyszer, amikor ott ólálkodtam, sikerült is besurrannom a kapun. A gangos házak mindig barátságosak, különösen, ha üveges ajtók nyílnak a gangról. Itt azok nyíltak, és égett nála akkor a villany. Elképzeltem, amint az asztalnál ül, és odaképzeltem a kiló kenyeret is. Mindig lóbálva vitte az utcán, pedig a táskájába is befért volna. A nyirkos udvaron ácsorogtam fel-felpillantva, és a közelségére koncentráltam. Elhessegettem magamtól minden olyan gondolatot, melyben a másik széken is ült valaki. Azt mondtam magamnak akkor, hogy mindegy, lényeg, hogy közel lehetek hozzá, láthatom a fényt, ami körülveszi. A lánynak is világos hajat és világos bőrt képzeltem, és sötét szemeket, mint amilyen neki is volt. Tulajdonképpen a lány is tetszett, együtt is tetszettek, csak nem mertem bevallani.
Most viszont, ahogy mentünk fölfelé a lépcsőn, görcsbe rándult a gyomrom. Ő ment elöl. Magasföldszint plusz egy emelet. Hosszabbnak tűnt, mint az a pár hónap, mióta erre vártam. Egész pontosan láttam magam előtt megint azt a lányt. Biztos voltam benne, hogy ott fog ülni a konyhaasztalnál, amikor belépünk. Mindjárt átsejlik az alakja a vitrázson. Nem is féltékenység volt, egyszerűen csak félelem. Mindjárt belépünk, és vége.
- Végülis ez egy olyan Kékszakállú, amiben tárva-nyitva vannak az ajtók, sőt egyáltalán nincs is kulcsuk, mert lengőajtók. És folyamatosan lengenek - mondta válaszul arra, amit még a kapuban kérdeztem.
Aztán kinyitotta az ajtót, villanyt gyújtott és lerúgta a cipőjét, gondolom, mindig így szokta. Nem mutatott be a lakásának, ránk bízta. Az ajtóhoz közel álltam meg, onnan néztem körül: viseltes lakás volt, de a fal hófehér. A mozgását figyeltem a nagy előszobában meg ahogy a hűtőbe beteszi a tejet. Kis idő múlva megállt velem szemben, arra várt, hogy megszólaljak.
- Gyászolsz? - kérdeztem.
Meglepődött. Elgondolkodott, aztán vállat vont.
- Igen, talán - mondta.

Már sokadszorra sütöttem ott bundáskenyeret, mikor mutatott egy ultrahangfelvételt, amin még mind a ketten rajta voltak.

(242.)

És nézd, én is az vagyok! Örülsz?

(241.)

Légy torzszülött, hogy elfogadhassalak!

(240.)

Reggeli közben néha megdöbbenek, hogy a kint mennyire közel van. Csak itt az ajtó, és egyből a túloldalán.
Nincs lépcsőház, nincs folyosó, nincs zárt udvar, se belső kert, sőt egyáltalán nincs semmilyen kert. Szinte gang sincs. Csak kilépek és egyből.
(Harmadik emelet.)

(Origami 1.)

Kitépett egy lapot a füzetéből, letépte róla a kirojtosodást, és átlósan áthajtotta az egyik sarkot a szemben lévő oldalhoz. Így mérte ki a rövidebb oldal hosszát a hosszabbikon, hogy négyzetet kapjon. A maradék sávot letépte, aztán folytatta: másik átló, a négy csücsök középre és a többi. Kockás, pontatlan kétkéményes lett belőle. Mikor még csak a sótartónál tartott, eszébe jutott, mint mindig, a nyitogatós játék a színes pöttyökkel. Csináljon inkább olyat? Azzal üzenni is lehetne. Majd legközelebb, gondolta. A többiek azt hitték, hogy csak unatkozik, pedig ajándéknak szánta. De végül nem adta oda, mert eszébe jutott, hogy talán mégis inkább színes papírból kellene és pontosan.

(Tamás, akit Kettősnek hívtak (János 20,24-29))

Jó kedvem volt, sütött a nap, haladtam a munkával és minden. Aztán ráklikkeltem a mappára, amiben az ő fényképei voltak. Mindaz, ami addig kitöltötte körülöttem a teret, dimenzióvesztve feszült rá a képernyőre. A4-es hártya lett a szerelem.
Megfeszítteték, meghala és eltemetteték.
Furcsa rádöbbenni, hogy Jézusra hasonlít: ugyanaz a mély, mosolytalan szeretet. Ha már, akkor Tamás szeretnék lenni, megérinteni a megdicsőült testét, bejárni ujjaimmal az összes zugait. Nekem a boldogság mintha kevés lenne: csak nem látni és mégis hinni mégis. Mégis.