(309.)

boldog darálatlanság

(A tánc világnapja)

Ma figyeld, hogy teste van, amit hordozni kényszerül. Amibe elbújhat, amit rendben tarthat, amiben bennszorul. Figyeld, ahogy nagy komolyan viszi, aztán leteszi vagy csak kitámasztja. Sokáig függőleges, mégis, öv nélkül sem csúszik le róla. Vessz el a részletekben, és nézd, bábozik vele neked! Sírsz és nevetsz, unatkozol: visszabábozol te is.

(Szeretem ezt a videót, hiába, hogy alig látszik. Vagy pont azért. Igen, a táncos is szép, nagyon szép, ha úgy esik a fény, akkor Michelangelo meg minden. Vetekszik a hallal. Ma mindenkinek teste van.)

(Sánta Ferenc / Fábri Zoltán: Ötödik pecsét)

Eszembe jutott és beleborzongtam megint. Ahogy a Tomoceuszkakatiti versus Gyugyu kérdés rávetül a történetre. Még inkább, ahogy a történet, vagyis a valóság rázuhan a kérdésre és ketté töri. Vagy miszlikekre. Nem hiszem, h az erkölcsről lehet bármi többet mondani. Ott van benne fehéren-feketén ezer árnyalatban falszifikálhatatlansága által bizonyítva. Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu? Gondolkozunk. Pedig a kérdés az, hogy erkölcs vagy jelenlét, kizáró vagy. Sőt pontosabb úgy, hogy a válasz az.
Ha a tudomány belátja, hogy nincs örökmozgó, akkor kinevetjük azokat, akik mégis örökmozgót építenek. Amikor a művészet belátja, hogy nincs erkölcs, akkor miért nem nevetjük ki azokat, akik?

(306.)

erkölcs: az érzéketlenség lökhárítója

(Házi mozi)

Nem voltak boldogok. Az asszony érezte, de soha nem vallotta volna be, a férj meg még csak nem is érezte. Az elveik szerint éltek. Tetszett nekik a film, megrendültek, amikor a végén a Gyurica képes volt pofon vágni a fiatal Cserhalmit annak érdekében, hogy gondoskodhasson a gyerekekről. Természetesen tudták, hogy Sánta Ferenc azonos című regénye alapján készült, de azt nem tudták, hogy ők tomoceuszkakatitik és nem gyugyuk. Meg azt sem tudták, hogy a kérdés nem ez.

(Control V)

Nyomtam egy kontrol C-t, mert nagyon tetszett, aztán felpattantam és kimentem pisilni. Valójában kakilni. Kipróbáltam, hogy el tudom-e ismételni. El tudtam, de gondolkozni kellett. Közben az ujjtöveimnél lévő porcokat hozzáérintettem a csempéhez és megállapítottam, hogy pont akkora egy mozaikkocka, mint a távolság a porcaim között. Lenéztem a padlóra és pár másodpercig szemmel tartottam egy feketeséget. Jól van, nem mozog, akkor nem bogár. Már tegnap is szemmel tartottam, jutott eszembe. Meg tegnapelőtt is meg azelőtt is. Még ücsörögtem egy darabig, kicsit fájt a kakilás. Tudtam is, hogy miért, de mindegy. Nem vagyok rá büszke. (Ezt az olcsó kétértelműsködést meg egyenesen szégyellem.) Aztán visszajöttem a géphez és úgy döntöttem, hogy nem illesztem be sehová:

konverzálni vagy konzerválni
revitalizálni vagy relativizálni
(forrás: csoppy)

Nem illesztem be, mert úgyis csak annyink van, amennyi megmarad bennünk. Nem érdemes konzerválni. Még akkor sem, ha tudom, hogy ami megmarad, az bizony kevés. Ne is próbáld relativizálni!

(303.)

Ahogy mentem oda, arra gondoltam, hogy vajon nyílnak-e még a keltikék, és hogy vajon él-e még a Tivadar. De akkor sincs semmi, ha nem, magyaráztam magamnak. És tényleg nincs is semmi. Illetve a savanyú cukornak örültek.

(302.)

Brit tudósok új izomcsoportra bukkantak a testemen. A különleges képződményre a korábbi esetekhez hasonlóan ezúttal is izomláz hívta fel a figyelmet. Az újonnan felfedezett rostkötegek a derék vonala alatt, de a farizmok felett lokalizálhatók. A brit tudósok kísérleti módszere meglepően egyszerű volt: megrántották hátrafelé a csípőmet vagy százszor. Ettől én mindannyiszor pliéztem és hagytam homorítva előrehanyatlani a felsőtestemet, majd domborítva felemelkedtem. A módszerrel az új izomcsoport jelenléte minden kétséget kizáróan igazolható.

(Gyász)

Kimentünk együtt a sírunkhoz. Ment le a nap és hideg szél fújt, de azért tavasz volt. Vittünk virágot. Ő nem akarta, de én szakítottam egyet a boglárkacserjéről és odatettem a fejfához. Virágban állt a teljes bokor és az alkonyati rózsaszín megvilágította az amúgy is meleg sárgát. Afölött a szín fölött nem lehet napirendre térni. Mégis, csendben elsétáltunk, ő előretekintett és hagytuk, hogy végigmérjen minket valami igazabb metrika. Vagy ki tudja.

(300.)

Pilátus a Credóba, egymás életébe.

(Még P. P.)

- Szeretsz? - kérdi a férfi.
- Látlak - feleli a nő.

Szükséges, de nem elégséges - mondom én. Vagyis kérdem.

(Rek)

1.
Megtalálta egy régi levelemet. Azt mondja, majd el akarja olvasni újra, csak még nem volt rá alkalom, nyilván nem lesz könnyű. 20 éve írhattam? Vagy csak 15? Ceruzával spirállapra. Nekem sem könnyű. Rémlik az a levél, illetve levelek, mert több is volt. Rémlik, ahogy ott hagyom az asztalán vagy a zárt ajtaja előtt a kilépőn. Iszkolok el, hogy észre ne vegyen. Rosszabb, mint egy tolvaj: nem elvesz, hanem odarak. Ez rémlik. Viszont rettegek, hogy mi van benne: hogy szerettem-e őt akkor, mert arra már nem emlékszem. Hogy tudtam-e én akkoriban szeretni. Mintha nem szerethetném attól most, hogy akkor nem szerettem, vagy mintha az akkori szeretetem felmentene az alól, hogy most még jobban, legalábbis ugyanannyira. Milyen kis buta vagyok. És az a levél is milyen kis buta.

2.
Azt álmodtam, hogy jég volt, minden csupa jég. Jégsíkság. Nagyon távol csupa hó hegyek és a tenger. Fodrozódott, de hangtalan. És két fehér bőrű, meztelen alak állt egymást átkarolva, egymást melengetve. Kopaszok voltak, álltak ki a jégből. Egy idősebb sovány és egy kisebb duci. Aztán, ahogy rájuk zummoltam, láttam, hogy az is csak jég, valami természeti képződmény. De amikor meg zoom out: messziről emberek voltak, esküszöm.
- Persze, persze, ember az, csak ne menj hozzá közel – mondta akkor egy hang, gondolom az isten, mert nem igen volt ott amúgy senki, minden csak csupa jég volt. Mintha még a vállamat is megérintette volna mintegy visszatartván.
- Emberek – helyesbítettem, – egy kisebb meg egy nagyobb.
- Rek – felelte az isten.

(P. P.)

Talán egy igazi guru volt. Nem az enyém. De sokat segített nekem is. Már csak ezzel is, hogy az is meghal, aki tudja, hogy meg fog halni.

"Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj. Ki kell iktatni az érzést, hogy átmeneti korszakok vannak az életben. Nincsenek. Az az életem, amit élek, nincs átmeneti korszak, az időskor sem az"

(296.)

A Pipacsutak Egyesület felvételt hirdet tagjai sorába. A belépés egyetlen feltétele, hogy a jelentkező tetováltasson egy pipacsutakot a ... hát a Bogi hasára.

Érdeklődni lehet:
Pipacsutak Egyesület
Pipacs út akárhány

(Nem mérem)

Az egyik szomszédnéni átmegy a másik szomszédnénihez, hogy megmérje magát.
- Na, mérd meg magad előbb te! - mondja az egyik.
- Nem mérem – feleli a másik.
- De, mérd csak meg magad!
- Nem mérem! - jócskán áthallatszik a hangja.
- Mérd meg, na!
- Nem mérem! Nem érted, Marika? Nem mérem.
- Hát mérd meg magad!
- Nne-mmmé-rem! Ne is piszkálj engem!
- De mért, hány kiló vagy, Etukám? Mérd csak meg magad szépen!
- Jaaa, a kiló? Én a vérnyomásomra mondom.
- Na. Neked is van az a vérnyomásmérőd? - csodálkozik a Marika.
- Megvettem, mert mondta az orvos, de nem mérem. Nem lehet azt örökké méregetni.
- Persze, mi se mérjük, nem lehet.
- Ugye nem? Én különben is érzem. Most például normális.

(294.)

Szavaival úgy rakosgatja puhán és fürgén az érzéseimet, mint az ujjaival fonódó copfja tincseit. (Szép haja van.)

(293.)

Ha azért, mert kínálnak, akkor kultúra, ha azért, mert éhes vagyok, akkor művészet, ha azért, mert kívánom, akkor szerelem.

(Frenák Pál Társulat: InTime)

it wouldn't be luck if you could get out of life alive

Tánc, InTime, másodszor. Az első nekem történetileg – már csak történetileg is – meghatározó. A tánccal való lényegi találkozás kezdete. Emlékszem, a pulzusommal voltam így gyerekkoromban, hogy én is mindig megfogtam a csuklómat, de nem értettem, hogy mi a fenét számolnak a többiek. Aztán egyszer véletlenül odacsúszott az ujjam. Nincsenek véletlenek.
Egész más volt másodszorra, mint elsőre. A visszájára fordult. Vagy én kerültem bele a belsejébe. Mert vannak alkotások, amiknek külseje és belseje is van: a ház és a tánc biztosan ilyen. Elsőre kívülről zord volt, hideg – igen, éppen a forróságában hideg - és brutális. Észre sem vettem, hogy van ajtó. Vagy legalábbis fel sem merült bennem, hogy bemenjek. Ha láttam is ajtót, nem próbáltam kinyitni. Vagy ha próbáltam is, zárva volt.
Előttem. Valahogy úgy fogalmaztunk akkor, hogy az ember vágyai közepette való esendőségének jobbára a visszataszító és félelmetes vetületeit mutatja a darab, pontosabban az a kilenc jelenet, amiben hol egyedül, hol különböző konstellációkban együtt kínlódnak a táncosok. A legvégén viszont a sárral bekent ember kontrasztként az esendőségnek azt az arcát mutatja, ami együttérzést vált ki, amihez kapcsolódni lehet, amit jóérzéssel meg lehet szánni. A darab folyamán némi fekete ruhában vagy éppen meztelenül tusakodó alakokat a darab végén vakuvillanásnyi időkre aranyruhákban látjuk viszont, amit nyilvánvaló iróniának könyveltem el akkor.
Kegyetlennek tartottam a Frenákot, amiért az aranyruhások csillogása közben sőt után a sárember ott volt hagyva a színpadon. A közönség kénytelen volt úgy tapsolni az aranyruhásoknak, hogy az a szerencsétlen meg ott hátul a piros kanapén. Azt hittem, hogy a saját frusztrációját tölti ki rajtam az alkotó. Hogy azért kell nekem is, nézőként, otthagynom a sárembert magára, hogy a képembe vághassa, lám, én is milyen egy szemét vagyok. Pedig én nem, tiltakoztam, stréber, én együtt érzek, én becsülettel meg vagyok rendülve, én alig birok felállni a helyemről, engem megríkat az Antony and the Johnsons, satöbbi. Én szeretnék még ott maradni, vigasztalni, babusgatni.
Magamat. Magamat akarnám babusgatni: ezt éreztem most másodszorra. Magamat, amíg aztán késő nem lesz, sőt leginkább akkor, amikor már késő. Ha mégsem ezt választom, akkor belépek. A tágas, de véges térbe és időbe. Cserébe sem a forróság, sem a hideg nem elviselhetetlen, csak van. Az idő ki van szabva. Az előadás például negyvenöt perc (kábé), az alatt kell végezni. Ha valaki a negyvenedik percnél jön be, és még akkor is csupa sár és nem látni az arcát, akkor az már egyszerűen elkésett és kész. Ez a szekér elment. Vagyis az aranyruhát fészveljún kell venni. Lehet úgy venni, érdemes úgy venni. Kiérdemelték. Mivel? Hát láttuk, igen, bizony, azzal. Visszataszító és félelmetes. Is. Ilyen egyszerű.
Másodszorra. Ami múltkor megijesztett, az most biztatott. Hátat tudtam fordítani a sárembernek, el tudtam jönni, mert el lettem engedve. Emlékszem, gyerekkoromban megkülönböztettem szép és csúnya betegségeket, a leukémia például szép volt. De lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy szenvedés nincs szép és csúnya. Ilyenkor hiányzik az isten, felnyöghetnék, hogy köszönöm.
Ezt az embert. A tiszta, tág teret. Ezeket a zseniális táncosokat. A bonbont (Белиссимо CLASSICO крем брюлле). És hogy nem vagyunk eszköztelenek, van testünk, amivel eltáncolhatjuk, hogy milyen is az, amikor táncolunk.

Mama, put my guns in the ground
I can't shoot them anymore
Mama, elásol engem is,
Pedig úgy volt, hogy játszhatok.

Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor
Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor

(koreográfus: Frenák Pál; táncosok: Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Jónás Zsuzsa/Lisa Kostur, Kolozsi Viktória, Nelson Reguera; zene: Gilles Gauvin; jelmez: Szabó Gergely; színpad: Molnár Péter; fény: Marton János; hang: Hajas Attila; link: link)

(291.)

írjuk le megint egymás mellé:
plakátmagány kampánycsend

(290.)

És én már most bőgök attól a számtól, ami tudom, hogy majd holnap este a végén fog szólni. Pedig még előbb van a ma este is. De az könnyebb, vagyis könnytelenebb. Mert nem nekem vagy hozzám, hanem belőlem. Nem rezonálok, hanem megszólalok.

(Tetanusz)

Az egész csávó akkora volt, mint egy tarsolylemez. Jó, kicsivel nagyobb, szóval kényelmesen elfért rajta egy tarsolylemez. Telefonált. Közben a tarkóját fogdosta és összefutott egy baráti házaspárral. A férj kezében rózsaszín motor lógott. A tarsolylemez a kavicsokat rugdosta a sétányon és tovább telefonált, de újra és újra felvette a szemkontaktust. Így azok, bár mentek volna, maradtak. A szem elől tévesztett gyereket – nem, nem leszek szemét, nem gázolták halálra, hanem csak – megharapta egy kutya. Kis jóindulattal. Valójában csak odakapott, de a harisnyácska teljesen kiszakadt, és a gyerek lábikójából kétségtelenül vér serkent ki. A szülők nagyon megijedtek. Ijedtségük csak akkor csillapult, amikor előkerült a tarsolylemez mögül a másik telefon és abból a legjobb budapesti gyerekorvos telefonszáma.
Este, amikor megpihentek végre a házasélet pehelypaplanos színterén, olyanokat mondtak egymásnak, hogy „hát ez a srác, ez egyszerűen mindenkit ismer” meg hogy „látod, megéri ápolni a jó viszonyt” meg hogy „a Haraszti doktornál biztos még többet kellett volna várni” meg hogy „nem adtunk szerinted túl keveset?” meg hogy „vagy inkább túl sokat?”. Az asszonyon hálóing volt, a férjen kockás pizsama, a gyerek pedig hatalmas fekete vérebekről álmodott.

(Új fogyókúrás módszer)

Kifejlesztettem egy új fogyókúrás módszert, amivel már eddig is vagyonokat kerestem, most pedig itt a blogon is közzéteszem, hogy olvasóim számát megsokszorozzam. A módszer elméleti alapjai a következők. Brit tudósok bebizonyították, hogy az emberi test működéséből következően az és csak az fogy, aki kevesebb energiát vesz magához, mint amennyit felhasznál. Az energiafelhasználást testi, lelki avagy szellemi plusz igénybevételekkel lehet növelni, az energiabevitelt pedig a táplálékbevitel csökkentésével lehet csökkenteni. A táplálékról való lemondás és a testi, lelki, szellemi plusz igénybevételek vállalása sok ember számára nehézséget jelent. A módszer e nehézség leküzdését célozza. A pácienst a terápiás felkészítés során arról győzöm meg, hogy a táplálékról való lemondás lófasz (ó, pardon) azokhoz az egyéb lemondásokhoz és nélkülözésekhez képest, amelyekre nap mint nap amúgy is rákényszerül, illetve hogy az önként vállalt testi, lelki és szellemi plusz igénybevétel ugyancsak lófasz (ó, pardon) azokhoz az igénybevételekhez és szenvedésekhez képest, amelyeken a páciens nap mint nap és kénytelen-kelletlen amúgy is keresztülmegy. A módszernek két lehetséges mellékhatása ismeretes, de jó hír, hogy a kettő egyszerre nem léphet föl. Az egyik lehetséges mellékhatás a mély depresszió, a teljes kilátástalanság és reménytelenség érzése. Ha ilyesmit tapasztal, azonnal folytasson mindent ugyanúgy, ahogyan addig tette, a fogyókúra megszegése ugyanis csak tovább súlyosbítaná az állapotát. Ha a tünetei egy-két hét után sem csillapodnak, forduljon szakemberhez. (Nem, dehogy hozzám, mondom: szakemberhez! Hogy milyen szak? Önre bízom.) Ha a szakember sem tud segíteni, akkor javaslom, hogy csináljon valamit. (De ne kocsi alá, könyörgöm, mert az kibaszás a sofőrrel!) A másik lehetséges mellékhatás a boldogságérzés. Amennyiben ilyesmit tapasztal, azonnal folytasson mindent ugyanúgy, ahogyan addig tette. Ha a boldogság ennek következtében sem csillapodik, akkor kérem, törődjön bele. Ha majd már lefogyott, és ezért értelmetlenné vált a fogyókúra, a boldogságérzés úgyis automatikusan megszűnik. Ha mégsem, forduljon szakemberhez. (Budapesti? Mert akkor a Dunát javaslom.)

(287.)

Istenről azért már akkoriban is lehetett sejteni, hogy nem százas. Hogy nem százas IQ. Se íkjú. És a spirituális intelligenciája is átlagon felüli.

(286.)

Azt hittem, hogy nagyon rosszul fog menni, de végül nagyon jól ment. Siker. Jó lenne, ha meg tudnám ítélni, de nagyon mellélőttem. Kudarc.

(Extraordinary personal outpouring)

Megfogadtam, de persze megszegtem. Én is háromszor. Neki megszólalt a kakas, nekem meg letelt az idő. Ő akkor hirtelen kapcsolt, kiment és keserves sírásra fakadt. Hogy újra és újra belesétál, hogy észre sem veszi, szerintem azért. Én viszont észrevettem és mégis. De cserébe van ez az ária. Emotional high point, extraordinary personal outpouring, one of the finest arias ever written - ilyesmiket mondanak. És persze a hegedű. Weeping away with the mezzo. Szerinted, Péter? Akarom mondani: János Sebestyén?

(284.)

Érzem, hogy segítenem kell a hátrányos helyzetűeken. A katolikusokkal fogom kezdeni, hiszen én is az ő kutyájuk kölyke vagyok. Mondjuk megsimogathatták volna többször is. Sokkal többször. Könny.