(Cigi)

Azt álmodtam, hogy ő, aki engem bezzeg nem hagy cigizni – vagyis persze hagy, mert mindent hagy, csak mondja, hogy hülyeség meg kicikiz meg néha eldugja a dobozt – szóval, hogy kér a gazdag pasijától egy szálat. Rá se néz, csak ilyen cigitartásba tartja a kezét, és akkor az már tudja. Sötét, zömök, kátrányos sophiane. A pasinak húsos, szőrös ujjai vannak, vastag gyűrű. Mintha valami gyerekjátékot próbálgatna, úgy nyitja a dobozt. És tüzet is ad persze, az öngyújtó is képtelenül kicsi. Nem néz a férfira, hanem csak a lángra, ami a férfi ökléből kinő. Becuppan az arca, kecses a járomcsontja, megint visszafordul felém. Nem néz rám se, csak elmosolyog mellettem, át a gomolygó füstön. Játszik.

(329.)

Golyó az agyában vagy magzat a méhében. Fegyvertartási engedélyt mond, mózeskosárra gondol. Mintázatokat mutat benne a káosz.

(328.)

a rózsát, a hidazást és a sok biztatást L-nek,
az alábbi szövegeket I-nek,
a szoknyát N-nek,
a Günzer-féle Mont Blanc cuvéet D-nek, N-nek, G-nek és M-nek,
a táncot pedig, a táncot magát, tehát a táncot, vagyis a tapasztalást, hogy nem vagyok kettő, nem vagyok ketté és így nem vagyok kettében, hanem én is csak egy vagyok, egyetlenegy, egység vagyok, egyben vagyok, végre egyben, mert a kevesebb néha több, néha meg a minden, szóval akkor ezt az egységet akarnám, azaz a táncot …

neked Viki és nektek csajok

Jézus tánca

Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.
Mind táncoljatok!
Enni vágyom és etetni vágyom.
Hallani vágyom és szólni vágyom.
Tisztulni vágyom és tisztítani vágyom.
Értésre vágyom, mert értelem vagyok.
A Kegyelem vezeti a táncot.
Fuvolázni vágyom, mind táncoljatok!
Jajdulni vágyom, mind jajongjatok.
A Nyolc dicséretet énekel velünk.
A Tizenkettő körtáncot jár fenn.
A Minden táncot jár fenn.
Aki nem táncol, nem ismeri meg az előtte állót.

Görög Költők Antológiája, egy zsidó szekta ünnepsége.
Weöres Sándor fordítása

--

Weöres Sándor
A teljesség felé

Solvere volo et solvi volo.
Salvare volo et salvari volo.
Generare volo et generari volo.
Cantare volo et cantari volo.
Saltate cuncti!
Ornare volo et ornari volo.
Lucerna sum tibi, ille qui me vides.
Janua sum tibi, quicunque me pulsas.
Qui vides quod ago, tace opera mea.

(Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.)

Egy apokrif János-evangéliumból

(327.)

Számtalan vetületem volt mindig is. Aztán eljött a nap, és létrejöttem a térben.

(326.)

Eljött a nap, mit várva-vártunk,
Az égen csillagfény ragyog,
Jézuska fáját ím' elhozták
A halkan szálló angyalok.

Köszönjük neked, édes Jézus,
Hogy szíved minket így szeret,
S az angyalok dalával együtt
Dicsőítjük ma szent neved!

S ha elmúlik majd a karácsony,
Te akkor is maradj velünk,
Míg élünk, ezt a kis családot
Szeresd, ó édes Istenünk!


Hogy mi a faszt keres itt ez a versike, kérdezitek nyilván. Én is meglepődtem, de ma reggel magamba nézve ezt találtam. Semmi mást, csak ezt. Amúgy rend volt, és az asztal közepére kikészítve valami. Azt hittem itallap, erre tessék! Persze tudom, hogy nincs karácsony, se jézuska, és nem vagyunk kis család, viszont a halkan szálló angyalok, az stimmel, sőt az így szeret és az elmúlik is.
Várva vártam. Jobb lett volna tevékenyen, de így is eljött. Sosem teszek meg mindent és szétvet a bizonytalanság, hogy amennyit igen, az mennyi vajon: kevés vagy sok. Sejtem, hogy közepes. A jézuska fáját! Sejtem, hogy közepes.
A béke és az izgalom, a jól ismerem és a mégis meglepetés, hát ez csak az efféle gyerekversekben. Mit ünneplünk? Talán csak azt, hogy pontosan a helyemre ültem le. Nem a földszintre, mikor erkély, nem a jobb oldalra, mikor a bal, és hogy nem is eggyel arrébb, hanem pont ide. Pont ide, ahová talán senki más nem szívesen, de én meg igen.

(325.)

Öröm van bennem, az istenit neki!

(324.)

Képtelen vagyok elaludni, mert nem voltam ott, amikor elvették a szüzességemet, és akkor sem voltam ott, amikor én vettem el más szüzességét, és mostanra meg már elfogytak a szüzességek, viszont itt vagyok és felkavar a jelenlétem. Felkavar.

(323.)

Régebben mindig azt válaszoltam, hogy hát most éppen nem vagyok a toppon, újabban meg azt, hogy remekül, bár semmi okom rá.

(Dubrovniki fényképek (folyt.))

Dubrovniki fényképek 9. - A talaj a barátunk

A talaj a barátunk. Minden talaj. Az óváros főutcájának évszázadok alatt csillogóra járt kövei is. Tigrisbukfenc.

Dubrovniki fényképek 10. - Kodály János textilkereskedő unokái

Lépcső, templom, tér, könyöklő. Vannak a turisták, akik az éjjelnappaliban veszik a italt és a kövérebb üveget választják, vannak a helyi katolikus gimnázium fiataljai kóruskoncert után és van, aki könnyen teremt kapcsolatot. A gimnazisták némi tanakodás után egy goszpellel indítanak, a turisták az acsitárival válaszolnak. Egyik, másik, egyik, másik. Magukon vihognak, a másikat megtapsolják. A turisták ráébrednek a tavasziszélre, a gimnazistáknak pedig menniük kell, mert fiatalok, katolikusok és gimnazisták.

Dubrovniki fényképek 11. - Zsemleszín

A fürdőzéssel mindig hősködök. Nem bírok nem hősködni. Akkor talán nem is hősködés.
A kutya még a városban szegődött hozzánk. Volt nyakörve, de nem volt ráírva semmi. Nem vagyok nagy simogató, de őt valahogy jól esett. Hazafelé lementünk a partra, jött velünk és megugatta a szélcsendes éjszakai tengert, majd nekikezdett fürdeni. Mivel nem tartottunk vele, inkább ő is kijött. Bele akartam menni, de csak a fekete horizontot bámultam, ki tudtam tapintani az ujjaimmal. Már esett egy-két csepp, már beszéltem volna le magam, míg a többieket még rá, de akkor az egyik srác végre dünnyögve venni kezdte az ingét lefelé. Bemenjünk? Most tényleg menjünk be? Hát persze, most mért ne menjünk be. És akkor már nem visszakozhattam, hanem levetkőztem szépen és belementem. Hideg volt, de langyosnak tűnt, tenger volt, de tónak éreztem. A kutya volt a harmadik. Ahogy elúsztam, követett, ha mondtam neki, hogy gyere, forduljunk vissza, visszafordult. Lebegtünk. Azt figyeltem, hogy a testem még az ő zsemleszínű szőre mellett is mennyire világítóan fehér. Ki voltunk vágva és felragasztva egy fekete fotókartonra. Muszáj volt belemarkolnom a bundájába, és a két kezembe fogni a kedves fejét. Nem bánta, azt hiszem, nagyjából mindegy volt neki. Nekem nem volt mindegy. Eszembe jutott, hogy még sosem voltam együtt állattal meztelenül.

Dubrovniki fényképek 12. - Narancs

Hajókázni a tengeren, megismerni a helytörténeti múzeumban a város múltját, venni magunknak vagy másnak egy szuvenírt, tenni még egy kört vagy csak narancsot lopni kertből fáról? A nyújtózkodás isteni volt, az illata szoszo, az íze rettenet.

(321.)

Az emberben az embert. A haldoklóban az embert. Az emberben a haldoklót.

(Elszámolás)

(a már megült és ma megért ünnepre)

Azt akartam írni, hogy elmacskásodott a lelkem, mert elmacskásodott. Hiába közelgett az ünnep. De aztán ahogy előző este mosogattam a herendit és szidoloztam az ezüstöt, ahogy óvatosan a kezembe fogtam a családi tárgyakat, mintha magatehetetlen csecsemőt, ahogy végigsimítottam a felületüket, mintha a szemhéjukat csuktam volna le, ahogy tapogattam az anyagukat …
Ezek a tárgyak szépek. Békét hoz a szépségük. Ezüst és porcelán. Arányérzékről és társadalmi elhelyezkedésről árulkodnak, a túláradó formák világában puritánságról. Visszalép, nem előre menekül.
Elfogadó kíváncsisággal tapogattam végig a tányérok szélén a porcelánból font mintát, tanulmányoztam a festett bazsarózsákat, az evőeszközökön nyaknál és bokában szemügyre vettem a díszítést. Mint a nőgyógyász, aki szelíden, de határozottan nyúl a nőhöz, tudatában, de a hatása alatt nem lévén a misztériumnak. Már vagy még vagy akkor épp idegen.
Ezek a tárgyak idősek. És az idő békét hoz. Amíg megvannak még, féltve őrizzük őket, de ha eltörnek majd, nem veszünk már újat. Örökségként újraosztjuk őket, pár generáció múlva, mint a homeopátiás szernek, már csak a rezgéseik lesznek jelen azok között, akik a családjuknak neveznek minket akkor.
De addig.
Ezek a tárgyak tárgyak. Tárgyságuk átmossa a szülői házat és békét hoz. Az unalom szürke masszájából egyszer csak kettéválik a tér és az anyag. A zsibbadtság szeretetté és emlékké disszociál.
Ezt éreztem, amikor kiemeltem a porcelánt a mosogatódézsából, a tárgyporcelánt a tárgydézsából. A tárgymosogatólé hőmérsékletét és a tárgymosogatószer mennyiségét tárgyanyám – oppárdon – utasításai szerint választottam. Mert a segítség csak úgy segítség. A tárgyleborítóban a tárgyvízcseppeket hagytam lecsöpögni a tárgyedényekről, majd a puha, nedvszívó tárgymosogatóronggyal áttöröltem őket és vacilláltam, hogy a tárgyvillanytűzhely jobb vagy bal oldalára tegyem-e inkább a nagy tárgy fonott tálcát, amire a tárgytárgyakat másnapig elhelyezhetem.
Tudtam, hogy míg én a konyhában teszek-veszek, addig a szobában szól a tárgytelevízió, amit a tárgyasztalnál ülve néznek a … szüleim a tárgy rövidlátó szemüvegükön tárgykeresztül. Tárgyételeket esznek, tárgyfalatkákat tesznek a tárgyfejükben található térbe és tárgyfröccsöt isznak hozzá, de csak tárgyfehérborból, mert a tárgyvörös megártana apám tárgygyomorfekélyének. A tárgygyomorsav tárgyenzimei feltolulva a tárgynyelőcsőbe marják annak tárgyszövetét. És a tárgykenyeret sem igazi vajjal, hanem csak tárgydelmával kenik meg, hogy a tárgyvérnyomás ne legyen túl magas, és a tárgyszív, ha lehet, ne kapjon tárgyinfarktust. Még ne.
Az egyik tárgyszék támláján ott pihen a tárgyabrosz és a térdarabkákkal díszített tárgyasztalközép, amire holnap majd anyám a kis tárgy herendi vázában tesz egy szál bimbós tárgyrózsát. A tárgykertben arról a tárgyrózsabokorról metszi majd, amit még a nagyapám – nem ismertem, tárgy volt-e, nem tudhatom --, a nagyapám ültetett. Már régen is az volt a szokás, hogy ez a tárgyrózsabokor a tárgytelek tárgysarkában a tárgynapfény tárgyfotonjainak segítségével tárgyoxigénné alakítja a tárgyszéndioxidot. És aztán ezt a tárgyoxigént a tárgymózeskosárban gőgicsélő tárgycsecsemő nagyapám tekintetétől kísérve belélegezte. Jelen.
Arra gondoltam, hogy végképp megbékélnék, ha kiszámolhatnám, hogy mennyi a házban a tér térfogata és mennyi a tárgyaké. A hányadosukat képezném, mert békét hozna ez a hányados. A tárgykredencet úgy számolnám, hogy csak a faanyagot, míg a belső teret kivonnám belőle, de a benne tárolt tárgyedények térfogatát meg persze hozzáadnám. És a tárgyfaanyag térfogatát meg úgy számolnám, hogy csak a atommagokat, míg a köztük lévő teret kivonnám belőle, de az abban keringő tárgyelektronok térfogatát meg persze hozzáadnám. És a tárgyatommagok térfogatát meg úgy számolnám, hogy csak a protonokat és a neutronokat, míg a köztük lévő teret kivonnám belőle, de az abban repdeső tárgygluonok térfogatát meg persze hozzáadnám. És és és a tárgykvarkok tárgyszíntöltésének térfogatát meg úgy számolnám. És a tárgyapámat meg a tárgyanyámat is úgy számolnám, hogy a bélcsatornájukat és mindent, ami nem tárgy bennük, kivonnám belőlük. Viszont ami csak tárgy létrejött belőlük, azt meg könyörtelenül mind hozzáadnám. Jelen.

(319.)

Túl tudok lépni azon, hogy túl tudtok lépni rajtam.

(Kreol alapon vörös négyzetek)

Memory, this is the past, mistery, this is the present, secret, this is the future.

Három vörös négyzet, amit a testére tetováltatott. A sorrendről azt mondja, hogy a legalsó a múlt, de talán lehetne fordítva is, hogy pont a legfölső, mert az fájt a legjobban.
Szép ez meg minden, és neki nagyon jól is áll, olyan jó, hogy elmondta, ezzel alszom el. Csak éppenséggel álmodni kezdek, és álmomban rajtam van, nem rajta, és addigra már ruha. Átkozott egy ruha, túl szűk és túl bő, kibuggyosodik. Hosszú, lötyög, elbotlom benne, szorít, bevág, kidagadok. Ráncigálom, de nem tudom levenni, kétségbeesetten rá mutogatok. Hogy az övé, én csak felpróbáltam, de már bújnék is ki, hát nem látják!? De nem látják, mert nem is figyelnek rám, vagy ha mégis, megdicsérik, hogy milyen jól áll nekem.
Sírva ébredek, ami nem lenne baj, ha aztán megpillantva magamon a cicás pizsamát megnyugodnék, de nem. Fáj, fááj, fáááj, nyikorgok magamnak. Ugyan, mi fájna, menj, inkább zuhanyozz le, felelem és indulok. A zuhannyal szemben van a tükör, tűnődve méricskélem magam. A víz megnyugtat, vigyázok, hogy oda ne menjen. Nekem, talán legjobban a felelősség, azaz a jelen. De mindegy is, fő, hogy megvan, pár nap és megszokom. Fő, hogy nem lehet levenni többé, és hogy az enyém más: a fehér bőrön a vörös is csak piros.

(317.)

A szempontoknak nincs egyes száma.

(316.)

Lokális maximumok. A 70-ediken Bachot gitároztam, a 75-ödiken az alkalomra írott versemet olvastam föl, a 80-adikra elmegyek.

R azt mondja, hogy a szülői szeretetet nem vissza kell, hanem tovább.

(315.)

A páros napokon csinálok egy dossziét és belegyűjtöm a fényképeit, a páratlan napokon kitörlöm a dossziét, a többi napokon pedig fittyet hányok az egészre.

(Bocs)

Sok itt mostanában a hányadék, de rendszeresen takarítják. És ha kész lesznek, egy nagy fehér 12 személyes azsúrozott abroszt terítenek majd az asztalra. De nem azért ám, hogy a tönkrement díszfurnért eltakarják, mert az is újra lesz csináltatva, meg nem is azért, hogy védjék, mert nem félnek a természetes használattól, hanem csak azért, hogy fehér legyen, l'art pour l'art, és azsúrozott. Áttört minta.

(313.)

Villog és könyörtelenül szirénázik, aztán hirtelen elhallgat. Vajon az út tisztult ki, vagy a beteg halt meg?

(312.)

Engem te csak ne válassz alul!

(Anyák napja)

(Drótanya)
Te örökké a mászókán lógsz, de én már unom a csimpaszkodást. Gyere, inkább üljünk le kicsit a fűre! Na, gyere! Hogy jó itt neked? Igen? Hát akkor nézd csak meg a tenyeredet egy pillanatra, hogy már tiszta vörös, és belemélyedt a drót! És szagold csak meg, hogy tisztára fémszaga van! És a fenekedet nem vágja, ahogy rajta ülsz? És nincs izomlázad, hogy örökké tartani kell magad? Mi, hogy pont az a jó, hogy megerősödsz? De minek? Azért csimpaszkodsz, hogy megerősödj, és azért erősödsz meg, hogy még tovább bírj csimpaszkodni. Ez fura! Na, mi van, egy kézzel sem mered elengedni? Nézd csak meg a tenyeredet! Nem akarod vagy nem mered? Begörcsölt? Tényleg? Ennyire? Nem bírod már elengedni? Én húzok, mielőtt az enyém is begörcsöl. Szia!

(Szőranya)
No, ide jól bevackolom magam. Harminchatöt, mi kell még? Nagyon rendben van ez a hely, nem sajnálták ki belőle az anyagot, az biztos. És ami übermázli: se tetű, se bolha, se kullancs. Nem is értem, annak ott a szomszédban sokkal kis pilinszkább a szőre, aztán mégis folyton panaszkodik a srác, hogy jönnek az élősködők. Nálunk nincs ebből gond. Az egyetlen, amivel szívok, az a takarítás. Ha bejövök sáros csukával, márpedig bejövök, nincs az a vanish, ami teljesen kihozná. Szóval azt kéne valahogy megcsinálni, hogy legyen öntisztulása neki!

(Igazi)
Hogy hol vagyunk? Nem tudom, de vízben. Valószínűleg a Balaton. Igen, annak kell lennie, megismerem. Az érintését, a járását, a testszagát, ahogy velem együtt keresi az alakomat. Ahogy könnyebbnek mutatja a mozgást, vagyis ahogy nem engedi, hogy nehezebb legyen. Mint. És tudja a különbséget, minden különbséget tud, például, hogy rúgok vagy rugaszkodom. Megismerem a simaságát, az apró pofonjait, ahogy elém púposodik és nem hagyja, hogy kiússzak, vagy ahogy máskor szándékosan kitol. Nem kell rá haragudni. Na bumm, terel, ha olyanja van.

(310.)

„Had osszam meg veled a jó hírt, felfér a szekrény tetejére!”
A méregzöld vizslabársony-betétes kupáról van szó, amelyen fehérarany babérlevelek hajolnak össze, és amelyből végül nem ittunk alkoholmentes sört. Maga persze arany, márvány talapzaton áll és nem csak hogy a bicaj csomagtartójára, de még a szekrény tetejére is. Kupa a javából!