(352.)

„Szóval legyek őszinte. Okééééé! Anyámmal élek, kerékpáron járok ...”

(351.)

Vannak napok... Nem. Vannak órák, vagy talán csak percek, sőt pillanatok, igen, pillanatok, legfeljebb nagyon sok, perceknyi, óráknyi, ki tudja, talán létezik az, hogy napoknyi is, de pillanatok, amikor milliméterre pontosan az történik, ami.

(350.)

Ahogy beleütközött a talajba, felrepedt, és szerteszét szaladt a tekintete.

(Nyomott tér)

Hosszas tépelődés után hirtelen elszántsággal regisztrált. Az összes létező rubrikát kitöltötte, rakott föl fényképet és a kurzorral belement abba a dobozba, ahol a bemutatkozásra ezer karakter állt rendelkezésére. Először nem volt semmi ötlete, aztán meg több minden is eszébe jutott. Végül a pincéjükről írt elég részletesen.

(348.)

fül mögé tűrt kapucniban megadni az elsőbbséget

(Szemüveg)

Ápolatlan volt, úgyhogy amikor meghozták, egyből megfürdették, megborotválták, levágták a körmét, visszavágták a bozontos szemöldökét és a haját lenyírták kopaszra. A munkálatok közben valamelyik tündérke (mert ő mindegyiküket csak tündérkének szólította) letette az éjjeli szekrényre a szemüveget. Onnan a fiókba került. Még én is arrébb toltam egyszer, amikor mellésuvasztottam a narancslevet, amit az a viharvert nő hozott. Mindig nagyon, vagyis túl udvarias volt az a nő. Azt mondta, a szomszéd, meg hogy már éppen megy is, csak beugrott, mert pont erre járt, de hogy majd később visszanéz, amikor nem zavar. És már sietett is el, vitte a gyanús nejlonszatyrát, a gyanús foghíjait. Pedig nem zavart. Hacsak a Tivadart nem, akitől örökké azt kérdezgette, hogy megismeri-e. Megismerte. Talán még rá is mosolygott, nem bánta, hogy jön, de nem is nagyon izgatta. A tündérkékben több öröme tellett. A családja mindig hárman volt, libasorban vonultak végig a kórtermen és ki onnan. Sose maradtak sokáig. Aztán ahogy a Tivadar vesztette el az eszméletét, a család egyre rövidebb, a nő egyre hosszabb időket töltött ott. Amikor a libasor utolsó alkalommal felfejlődött sorfalba az ágyánál, annyit mondtak csak, hogy nézd, ez már tulajdonképpen nem is él, ez egy hulla, mi keresni valónk van itt, tiszta röhej, és kicsörtettek. A viharvert nő meg átdőzsölte a napot. Szép volt, sugárzott, mint a lakodalomban a menyasszony. Nem volt telhetetlen, estefelé hazament. Másnap már a folyosóról látta, hogy üres az ágy. Azért bement, igazgatta a lepedőt, már új volt fönn, és olyasmiket gondolt, hogy tiszavirág meg szalmaláng. Hogy történjen még valami, megkérdezte az egyik ápolónőt, hogy maradt-e itt tárgy, amit el kellene vinni. Nem maradt, reggel odaadták már a családnak. Egy nejlonzacskóban benne volt a használatlan köntös, a használatlan pizsama, a bontatlan narancslé és a tetején óvatosan a szemüveg. A tokját keresték, de nem találták.

(345.)

Engem vajon tényleg mindenki vidám nyári mosolygó szőke málnának lát?

(344.)

Jön át a hídon, nyilván ő is érzi, ahogy hömpölyög alattunk a Duna. Rámosolygok, mire ő visszaköszön. De miért kellene ismernünk egymást?

(343.)

Kizavartak az életemből, a lábtörlőn szűkölök. Sebaj, talán pont erre jössz majd, és akkor megszagolom a térded és a nyomodba szegődök. Te füttyentesz, én beugrok a csónakba és indulunk. Te evezel, én az orrban ülök és beletartom az arcomat, a boldogságba, persze. Arra gondolok, hogy egyszer majd biztos te is kizavarsz, de nem baj, mert tudok úszni, és hátha jön majd valaki, aki szereti csapzott bundám szagát.

(342.)

elhívatottság: mindenhonnan kések, de onnan kevesebbet

(341.)

Én azt a legmesszebbmenőkig komolyan gondolom, hogy a világot, téged is beleértve, modellálni sokféleképpen, de megismerni csak intuitívan lehet.

(340.)

Szégyelli magát előttem, amiért nem tudta megállni a sírást, szégyellem magam előtte, amiért meg tudtam állni. Mindenesetre örülünk, hogy ott lehettünk.

(339.)

koreográfus: mert nem egyedül csak az isten önkifejezésének ember az alapanyaga

(Skorpiók)

Beszélgetünk. A szemébe nézek. Csak nem tudom, melyikkel néz engem: amelyik még gömb vagy amelyik már lencse alakú. Szemüveg mögött van mind a kettő, a bal pár centivel lejjebb, mint a jobb. Mintha ez irányulna rám, de ugyanakkor ez tűnik betegebbnek, sárgás váladék keretezi, mintha kiemelő filccel a lényeg. Arra gondolok, hogy ez egy ember. Olyasmikről beszél, mint egy ember, és úgy is mondja, mint egy ember. Csak az a furcsa, hogy nem kér elnézést, amiért az egyik szemével az arca közepéből. Vajon mitől lapulhatott így össze a szemgolyója? A daganat nyomná hátulról? De akkor miért nem inkább kidülled? Ezen tűnődöm, de közben figyelek persze, beszélgetünk, ő beszél. A csillagjegyemet kérdezte az imént, és most azt mondja, hogy a skorpiót élő boncmesternek nevezik, mert mindent tovább és még tovább analizál, mindent fel akar tárni, mindent meg akar érteni, mélyebbre és még mélyebbre bele akar nézni. A szemébe. Csak melyikbe.

(Azonosító mondat)

Ma először élveztem a grand rond de jambe par terre-t és a petit battement sur le cou de pied-t. Aztán pedig legurultam az alsórakpartra, és azt énekeltem, hogy széles a Duna, keskeny a partja. A halak kitértek az utamból, a kacsák pedig odagyűltek a lábamhoz, úgy kísértek. És akkor arra gondoltam, hogy a művészet, az erotika és az árvíz, az ugyanaz. És aztán hazajöttem és megnéztem az e-mailt. Ő nem válaszolt, amit éretlenségnek könyvelek el, viszont kaptam egy homokzsákrakásra felhívó üzenetet. Homokzsákot? Hógyisne! És már töröltem is ki. Aztán meg rákattintottam a linkre, amit Cs küldött, és amiben a Frenák azt idézi a Picassotól, hogy a művészet és az erotika, az ugyanaz. Árvíz.

(Gyógyírok)

Mostanában mindenkinek mindenért írok. Mármint azoknak, akiket nem ismerek, viszont szeretek. Annál is inkább. Két dolgot érzek, amikor megnyomom a szendet. Egyrészt azt, hogy hülyeség, másrészt azt, hogy ez a minimum. Harmadrészt. Hogy mások bezzeg ha írnak, írnak, ha nem, nem, de nincs ez a vacillálás. Gondolom. Én így képzelem el a másokat. Hogy ők nem ittak még hozzá eleget, sokszor ezzel ütik el. Ezt érteném, de éppenséggel én sem ittam, nemhogy eleget, és mégis. Mondjuk, ők inkább az odamenésre gondolnak, odamenni valakihez, az más, írni eszükbe se jut. Felegyenesedni ülésből és a lábaid segítségével odamozgatni az egész testedet annak a valakinek a testének a közelébe (színe elé), aki. Találni ott egy fix helyzetet a törzsednek, azon a nyakaddal tartani szépen a fejedet, kinyitni a szádat és megrezegtetni a hangszálaidat. Te magad is hallod, para. Csak azért nem dől össze a világ, mint egy kártyavár, ott helyben és azonnal a hangod torzságára rezonálva, mert az a másik enyvet csepegtetett közé: ragadni akar. Neki ugyanis az a prekoncepciója, hogy azért rezegtetsz, mert beszélsz. Mert mondasz valamit. Sőt, hogy hozzá beszélsz és neki mondasz. Olyan erős ez a prekoncepció, hogy még érteni is fogja, amit, legalábbis válaszol.
Olyan jó lenne nem rezegtetni, csak odahurcolni a testemet a közelébe, lepakolni az egészet, eligazgatni rajtam a szoknyát és kész. Maradni. Csak mi van, ha ő továbbmozog? Vigyem utána? Nem fog csodálkozni? Ő még csak hagyján, de a mások, akik ott vannak körülötte, nem fognak? Ők olyan bátrak! Figyeltem már őket máskor is: beszélnek végig, ringanak ide-oda, mozgatják a kezüket a testük előtt és a legkülönfélébb a hajuk. Ők is odahozták az egészet a két lábukon, sőt be is kapcsolták és aztán ott hagyták. Ott merik hagyni bekapcsolva. Őrület! Én még a gombot sem találom. Szóval, ha mindig vinném utána magamat, akkor a többiek nem értenék, hogy mi az a kupac, ami vele mozog. Be akarnának neki, mármint a kupacnak, mutatkozni. És akkor már kénytelen lennék mondani a nevem, de a nevem nem lenne magyarázat semmire, és így ők csak még jobban csodálkoznának. Igen, ez a helyzet így végiggondolva, sohasem attól félek, aki, hanem a többiektől, akik körülötte meg akik körülöttem is vannak. Hogy nem értik. Hogy érteni akarják. És mivel ők nem értik, elfogadom én is, hogy érthetetlen. Fura. Fura, hogy elfogadom érthetetlennek azt, amit pedig értek. Vagy nem akarok érteni. Nem merül föl.
Leülök inkább itthon a gép elé és nézek ki az ablakon, ahonnan a hegyek érthetetlenek, elropogtatok ma is egy karalábét, bár érthetetlenebb, mint a tegnapi, és írok, ami érthetetlen. Mert miért nem megyek inkább oda?

(334.)

Mire megértettem, hogy mi tartja őket össze, szakítottak.

(A hiány kis hatóköréről)

(nagy hatókörű nyelvészbarátaimnak)

Nem emlékszem, hogy milyen volt nem tudni biciklizni. Vagy nem tudni azt, hogy topik és fókusz. Sőt, nem emlékszem, hogy milyen volt nem vágyni mindig ölelésre, vagy hogy milyen volt, amikor még nem őt hibáztattam mindenért. És arra sem emlékszem, hogy hogy volt az, amikor nem ismertelek például téged. De ha meggondolom, most sem érzek semmit arról, ami volt, de már nincs, vagy nincs, de talán lesz. Vagyis azt hiszem – és ezt nem azért mondom a nyelvészeknek, mert őket érdekli, hanem csak mert ők értik –, azt hiszem, a dolgok valójában soha nem tudnak de re hiányozni. Ugyanis a világban nincs hiány – és világban sincs hiány –, vagyis a hiány, az kívülről sohasem látható. Hanem mindig ott van elrejtve legeslegbelül, de dicto, ha volnának szavak, de csak kiejtjük őket, vagy még csak azt se.

(332.)

Ma van a blogomnak és a fiúmnak a születésnapja. Ez de szép mondat lenne! Mínusz egy m. Így még szebb, sőt igaz. Minél kevesebb birtokosjel, annál igazabb.

(331.)

Se több, se kevesebb, mint az univerzum érzékszerve. Az egyik. Mondjuk a bőréből egy darab. Mondjuk a sápadt nyakán. Ez vagyok én. Bátran kiszívhat bárki, hadd teljek meg vérrel, úgyis azt akarom, hogy ne tudjon letagadni.