(364.)

Éjszaka fel szokott ülni az ágya közepén (nem túl széles, de azért franciaágy) és csak bámul bele a sötétbe. Várja, figyeli, hogy a halálfélelme legyőzi-e végül az élettől való rettegést. Mintha sportmérkőzést nézne: szurkol. De mintha tévén nézné: a szurkolásával nem befolyásolja az eseményeket.

(363.)

A lány ösztönösen olyan közel ment a fiúhoz, amennyire csak tudott. Jó is volt ott. Csak veszélyes. Kezdte érezni, hogy a fiú felszippantja őt, nem direkt, hanem a nyomáskülönbség miatt. Ezért a lány inkább összeszorította a fogait és erőnek erejével eltávolodott. Ekkor viszont a fiú kezdett el felé mozogni, pontosabban az űr felé, ami a lány helyén tátongott. Ez is persze a nyomáskülönbség miatt.

(362.)

A virtualitást már kinőtte, a valóság meg még nagy neki, úgyhogy meztelenül jár. Ez onnan jut eszembe, hogy egyrészt nyár van, másrészt lehűlt.

(361.)

Azért nem evett soha semmit (anorexiásnak mondják az ilyet), mert élvezte, hogy a táplálkozása fölött nincsen másoknak hatalma. És azért hányta ki mindig az ételt (bulimiásnak mondják az ilyet), mert élvezte, hogy az ételt, azt legalább tényleg ki tudja hányni.

(360.)

Jó lenne felsírni olykor, mint mély álomból az éhes csecsemő. Éhes vagyok és mélyen.

(Flört)

A nő mindenekelőtt kikopizta az e-mailből a hiperkorrekt tárgyesetelhagyást, noha tudta, hogy példamondatnak nem lesz jó, mert ahhoz túlságosan rejtélyeskedő és pozőr a tartalom. Húznám a valóság a valóságom felé. Aztán egy feladványt is beleszőve kacéran és sokat ígérőn válaszolt.
Önmagának. Élvezte, hogy akárhány e-mailcíme lehet, hogy bármelyikről udvarolhat bármelyiknek, és hogy ugyan a sok felhasználónevet nehéz, viszont elég csupán egyetlen jelszót megjegyeznie.

(358.)

Már számtalan teóriám volt arról, hogy miért mondja, hogy reméli, mindnyájan jól vagyunk. A legújabb ötletem az, hogy reméli, hogy mindnyájan jól vagyunk.

(357.)

Máshol lenni, mint egyedül. Mással lenni, mint otthon.

(356.)

Nem látlak, kitakar az arcod, amivel engem nézel.

(Tátikák)

Nem szokott, de múltkor mégis egészen a kapuig kikísért. Azért-e, hogy megnézzük együtt a tátikákat, vagy, mert az ő korában műtét előtt már jól esik elbúcsúzni, nem tudhatom. Végtelenül szégyenlős vajon vagy végtelenül diszkrét? Mindenesetre megfogtuk egymás kezét és azt beszéltük, hogy tíz nap lábadozás után már lehet majd fürdeni a Balatonban. Vagy nem, ezt gondoltuk még hozzá.
Nyár van, utazás. Nem is baj, csak figyelni kell, hogy mindig legyen annyi pénz a számlámon, hogy haza tudjak, ha haza akarok. Mert talán egészen a kapuig kísérhetem majd, bizony, és még a vacillálás sem lesz, hogy a tátikák miatt-e, mert akkor ott majd nem lesznek tátikák. És mivel nem lesznek, ő rádöbben - jobb később, mint soha -, hogy nincs mire fogni: csakis miatta vagyok ott. Miatta vagyok.

(354.)

Megpörkölődött a kézfejemen a szőr. Egyesek szerint ez fogyó holdnál új szerelmet jelent, mások szerint azt, hogy magas a tesztoszteron szintem.

(Látogatók)

Megmenekültek. Kiértek az épületek közül a parkos részre. Nincs többé felírat, hogy milyen osztály, nincs az, hogy nem illik odanézni, és nincs többé épület előtt dohányzó frottír köntös. Egy gyógyszertár még van a kapunál, de aztán megint nagyváros. Megkönnyebbültek. Hátrahagyták a gyümölcslevet, a kekszet, a tiszta pizsamát. A jó szót, a rejtvényt, a hányszor eligazított vánkost. Tudják, meg hát érzik is, hogy megjelölte őket a szag, de azért megmenekültek. Ez a kislány is itt, nézd, alighogy kilépett, máris az újdonsült gyámjainak telefonál.