(377.)

Van este, amikor biztos vagyok benne, hogy a dracénám csak azért vált impozáns növénnyé a semmiből, a kuka mellől visszahozva, hogy utat mutasson nekem. Hittem benne. Bár nem is ez a jó szó, hanem csak tudtam, hogy ami élet még van, azt hagyni kell. Most ott tartunk, hogy ő hagy engem, de mondhatnám úgy, hogy viszonthisz bennem.

(Szellőztetés)

A barna kutyaszeme? Vagy a göndör haja? Vagy ahogy áll a fehér vászonnadrágban a nyitott kocsiajtó mellett, és ordít a rádió? A kora? Hogy 50-re tagadja le? Vagy hogy le se tagadja.
Csak beszél és beszél és beszél. Hogy a gelka meg a csirkék meg a vágóhíd meg a megélhetés. Meg a kétdiplomás, aki szart lapátol. Hogy a vagyonőrtanfolyam meg a fóliában meg az időjárás. Hogy a szél, ami fölkavarja a vizet. Meg a kukorica és az izzadtság, ami úgy kicsípte a hóna alját, hogy nem is erről kellene beszélnünk, de hát sajnos. Aztán átfogja vastag tenyerével a derekamat, megszorongatja a felkarom és hatalmas orrával örül a melleimnek. Olyan fehérnek érzem a bőrömet a kezében, mint még soha, és a derekam meg a csípőm arányát is, mint még soha. Az ölébe ültet (csak férjek a hasától), az ujjbegyeimmel az arcát, frissen van borotválva. Az aranyláncig tesco-gazdaságos áftersév, az alatt már mellszőrzet. Mozog a csípőm, rajta a keze, vezeti vagy kíséri, nem is lehet tudni. Medvehátán megizmosodnak a masszírozáshoz az ujjaim. Az ágyában kezdem a szagáért szeretni a cigit. Újabban rendszeresen lejárok szellőztetni a nyaralóba.

(375.)

Az egy istent két fenékkel megülni nem lehet.

(374.)

Van, akitől azt kívánja az Atyaúristen, hogy tudományos felfedezéseket tegyen, van, akitől azt, hogy művészként maradandót alkosson, van, akitől azt, hogy egy életen át odaadóan ápolja a betegeket, van, akitől azt, hogy bármikor álló spárgába tudja emelni a lábát, és van, akitől azt, hogy ne egye meg egyszerre az egész üveg nutellát. (Vagy hogy egye meg, mert olyan is van.)

(373.)

Oké, hogy tárgy vagyok a számodra, de hadd legyek oly részletgazdag, mint egy halasi csipketerítő.

(372.)

Szeretem ezt. Szalmakazal, augusztus. Guggolok, a földet nézem és arra gondolok, hogy ugyanolyan magától értetődően, ahogy most a vizeletemet, egyszer majd beisz engem is a talaj.

(Fények)

Azt mondja a férfi nekem mint pszichológusának, hogy nincs közöttük semmi. Vagyis van egy vonzalom, amit tudnak, meg igen, lefeküdtek, de amúgy nincsen közöttük semmi, mert ő most nem akarja. Meg szerinte egyébként a nőnek sem lenne most jó. Azért nem akarja (ő, a férfi), mert egyedül szeretne lenni. Most először végre egyedül. Eljutott idáig. Nem valaki mellett, hanem egyedül egyedül. Nem akarja kihasználni a nőt, annál többet jelent neki, egyre többet kezd jelenteni, azt mondja, pont ezért visszafogott most a kapcsolatuk. A munka miatt olykor találkoznak, szeretettel vannak egymás iránt, egyelőre ennyi elég. Értem, felelem. De hogy, azt mondja, azért hozta szóba ezt az egészet, mert a minap is találkoztak, hogy megbeszéljék a fényeket (ugyanis a férfi világosító és a nőnek világosít), és aznap ahogy zuhanyozott olyan négy körül, de ez még a reggeli zuhanyzás volt, csak későn kelő és elcsúszott a napja, szóval ahogy zuhanyzott, aszongya, nem bírta nem úgy mosni a farkát, mint szeretkezések előtt. És hogy végig az járt a fejében, hogy a nő úgy van lesülve, mint a filmekben a 80-as években, hogy a fürdőruha alatt tiszta fehér a bőre. Ami egyébként érthetetlen, mert a nő leginkább meztelenül szeret fürdeni. Igen, persze, jó volt, mindig jó, nem az a baj, feleli közbevetett kérdésemre válaszolva, csak hogy őbenne most minden össze van kuszálódva, és érzi, hogy egy darabig egyedül kell lennie. Össze van kuszálódva, azt mondja, mert például múltkor is sírás lett belőle, amikor a nővel dolgozott. Még szerencse, hogy nem vették észre, mert a sötétben állt. Pedig hát eléggé egy dilettáns a nő, mondja tárgyilagosan, ez amolyan szakmai megjegyzés a részéről, rá mégis nagy hatással van. Felkavaróan dilettáns, ismétli. Értem, felelem. El is telt az időnk. Jövő héten jó lesz ugyanígy az öt óra? Jó, bólint és felkel.
Régóta ismerem. Manöken volt, aztán drogos, most pedig világosító. Az anyja alkoholista, az apja egy tróger, de már meghalt, a nővére meg szült valami gyereket, akiről nagyrészt ő gondoskodik. Ő, a férfi. Szóval minden a papírforma szerint, még a szemei is közelülők. Kikísérem. Ahogy az ajtóban előreenged, érzem a friss illatát és most veszem csak észre, hogy nem fekete, hanem szürke pólóban van. A zuhanyzásra gondolok. Képzelje, mondom neki, múltkor egy társaságban faggattak, tudja, a szokásos téma, hogy a terapeuta nem is csinál semmit, csak bezsebeli a pénzt. Én meg a munkámat a világosítóéhoz hasonlítottam. Mi a véleménye? Érdekes, feleli és a zsebébe nyúl. Nem tudok visszaadni, de hagyjam csak, aszongya, majd legközelebb. Köszönéskor elkapom a fekete tekintetét, aztán engedem, hadd menjen. Nem változik, és már akkor is nagyon illett hozzá, amikor manöken volt, hát még, amikor drogos.
Mint mikor galamb száll a párkányomra, olyan ez az egész, ameddig itt van.

(370.)

Tud ám még sokkal öregebb is lenni, mint amilyen most, csak nem akar.

(369.)

kisbence: dísztárcsát mond, mandalát rajzol

(368.)

32 évesnek mondott, 42 éves hölgy szívesen kifényesedne zsíros ujjaitól. Más zsíros ujjaitól.

(367.)

Belefogyjak vagy vegyek egy számmal nagyobbat? Hazudjam továbbra is azt, hogy nem adom föl, vagy adjam föl? Szólj rám, hogy van kizárt harmadik! A nővéreim becsapják előttem, én dörömbölök.

(366.)

Hogyan lehetnél a barátom, ha még egy tetves kis paradigmát sem vagy hajlandó váltani? … Jegyet? Az fel se merül.

(365.)

Igenis, hogy minden mindennel összefügg. Sírnivalóan össze.
Míg szeméből a könnyek, ujjbegyéből a karakterek.
Sok tízezer napon át a sűrű, a süket, a gyáva és a vak.