(Meditáció kezdőknek)

Ahogy tekersz végig hajnali négykor a rakparton, egyszer csak eszedbe jut az, ami a táskádban lapul. Ne gondolj most arra, hogy pár nap múlva már majd fel sem fog tűnni, hogy ott lóg a falon! Ez butaság! Ne szégyelld, hogy örülsz, és hogy örömet lehet szerezni neked! Viszont most arra se gondolj, hogy a következő pár napban meg le sem fogod tudni venni róla a szemed! És ne is azon tűnődj, hogy hová szögeld! Meg ne is a múltat bolygasd, hogy miért nem tettél ki eddig semmit a falra, meg azon se rágódj, hogy ha egyszer annyira tetszik, akkor miért is nem rendeltél a neten magad! Meg ne is az elmúlt karácsonyt, illetve annak hiányát éld át újra és újra, és ne is azon töprengj, hogy egyáltalán honnan jut eszedbe egy-egy hangulat! (Ahogy mentél még télen a Vizafogón.) És ne is arra gondolj, hogy amint hazaértél, megnézegeted, meg ne is arra, hogy talán magad mellé fekteted majd az ágyra, hisz elfér, és illik hozzá színben a melegsárga lepedő! Hogy elmondod majd ixnek meg ipszilonnak, hogy hogy örülsz, most arra se gondolj, meg arra se, hogy valójában milyen aranyos volt zé, hogy neked adta! A mozdulatra se gondolj, amivel leakasztotta a falról, meg arra se, amivel a táskádba csúsztattad, és ne gondolj arra se, hogy talán kicsit meggyűrődött a sarka! Meg arra se gondolj most - hisz minek? – hogy lassan kötötted el a biciklit! És azon se járjon most az eszed, hogy a sárgaréz vagy a fémszínű szöget válaszd! Hanem csak vedd észre, hogy fél öt van és tekersz északnak a budai rakparton, és hideg van, de mégsem fázol igazán, mert tavasz! Tekersz, és arra figyelsz, hogy arra figyelsz, hogy semmi másra nem figyelsz csak arra, hogy tekersz északnak a budai rakparton, mert tavasz, és arra figyelsz. Közben ott lapul a táskádban, arra figyelsz. A táskát érzed a hátadon, abban az izzadt táncruha, a spar-os instant kávé, ezeket tudod, és ezek mellé becsúsztatva – most semmi másra ne gondolj, csak erre, hogy – becsúsztatva ott van. Most kaptad. De arra, hogy épp az imént kaptad, már így tényszerűen ne gondolj! Arra, aki adta, bármilyen kedves volt is, már ne gondolj! Hanem csak arra, ami van. Hogy ott van a táskádban. Színes foltok és sötét. Intenzitás. A színek közti hasadásokra gondolj, és az egymást takaró síkokra, hogy a sokadszorra is ugyanaz, mindig más. Gondolj arra, hogy egymáshoz simulva ott van a január, a február, a március – hogy hol nyitod majd ki, arra most ne gondolj! -, az április, a május, a június, a július, az augusztus, a szeptember, az október, a november és a december. A 365 rubrikára gondolj. De ebből ne váljék idő mint absztrakt gondolati konstrukció, hanem csak arra gondolj, hogy lehetne húzni beléjük strigulát. Vagy továbbosztani őket órákra, és úgy húzni strigulát. Vagy akár percekre és másodpercekre, ha türelmetlen vagy. Gyakrabban mozdul a kezed, gyakrabban hiszed, hogy csináltál valamit. Aztán engedd végül el ezt a gondolatot is, mert ez is a múlt, ráadásul mások múltja, vagy ha mégis a tied, akkor a jövő. Viszont te most a jelenre koncentrálsz. A hátizsákodban lapul.
Tehát ami maradt, hogy az egybevágóságra összpontosíts, ami külső kép és belső kép között lenni tud. Lenni tudhat. Lehet. Lehetni lehet. Fura egy műfaj ez a falinaptár.

(482.)

Hadd utáljon és ne szeressen, hadd tartson unszimpatikusnak, hadd kerülje a pillantásomat, és találja kellemetlennek a testszagom! Hadd incselkedjen inkább mással, hadd utaljon vissza rá, és hadd utálja még a humoromat is, sőt, hogy egyáltalán ne is értse, még azt is megengedem neki! És magamnak.

(481.)

Számtalan ajándékát visszakérte, de nem adtam. Csak, amit nem kért vissza, tudjam megtartani azt is!

(480.)

Készen lenni késznek lenni kész.

(479.)

Függeni már nem akar, kötődni még nem tud.

(478.)

Egynek lenni a sok közül. Egy nőnek lenni a sok közül. Egy Mártinak lenni a sok közül. Egyetlen életet élni a sok közül.

(477.)

Nehezeket kérdeznek, de cserébe minden választ elfogadnak. Sőt tulajdonképpen nem is kérdeznek. Ettől olyan nehéz.

(Fészbukta)

Mért sírok, csak mert elmúlt nyolcvan és bejelölt fészbukon? És mért önt aztán egyből el a szégyen, hogy én ezt meg sem érdemlem? Miért ne érdemelném meg? Már miért ne érdemelném meg? Miért ne érdemelném meg, hogy érdeklődjön? Hogy kíváncsi legyen rám. A világomra. Ha sután is. Mert azt hiszi (téved), hogy ez a világom. De most tényleg, oké, hogy meghatódok, de miért önt aztán egyből el a szégyen? Miért ne jelölhetne be? Már miért ne tölthetné az idejét ezzel? Akár csak miattam. Ha csak csak csak miattam, az miért baj? Mért ne bíbelődhetne velem, bassza meg, elvégre az apám? Hogy lépett egyet felém az apám, ennyiről lenne csak szó. Az apám, aki olykor blogot is olvas, és mást keresett, nem engem, a fészbukon.

(475.)

Amikor nyitva van az ablak, mint most, hogy nyitva van az ablak,
és közben egyetlen bekezdéssel telik el a nap,
akkor én azt sem bánom, sőt,
ha egyetlen bekezdéssel telik el a nap.

(474.)

biztonság: amit nem tudok annyira megkérdőjelezni, hogy már tényleg ne legyen

(Három grácia)

Az egyiküknek folyamatosan vérzik a méhe, a másikuknak soha nem vérzik, a harmadikuk pedig meg akar gyógyulni.

(Evészavar 11.)

Annyira rettenetesen kövér, hogy nem mer kimenni a strandra, mert már ijesztően sovány.

(471.)

Már majdnem mindent tudok. Egyetlen kérdés maradt: vajon rózsaszínen tátogó, kopasz fióka vagyok-e, akiben kövér giliszták tűnnek el, vagy bölcs vándor, aki jelenléte aranyával telehinti. Mert akár így, akár úgy, ráncolódik a nyakamon a bőr.

(470.)

Egyszer talán majd ott fogunk állni a semmiben, a porban egy csoport, és táncolni fogunk. Én majd csak ügyetlenül fogom tudni mutatni, de ők majd már ügyesebben csinálják. Valami hangszer, valami zenész meg majd csak kerül...

(469.)

MÁÁÁÁÁRCIÚÚÚÚÚÚÚÚS