(499.)

A fiatalságnak két receptje van. Vagy akivel vagy, az legyen fiatal, vagy akivel vagy, az legyen öreg. Vagy nincs recept.

(497.)

A keresztelőmre nem emlékszem, de arra, amikor álmos szemekkel mentem a kapu felé, de ők a ház mögül támadtak, meg arra, amikor esőkabátban fogadtam őket, meg arra, amikor a nappali szoba ablakán át loccsantották rám a vödör vizet, ezekre igen.

(Húsvéti öröm)

Húsvétvasárnap

Vasárnap már nem kellett szorgoskodni. Ebédig nem volt semmi dolga. Azért a déli misére fölmentek, bár a szombat esti felért a vasárnapival, de húsvétkor az anyja szeretett a napján is fölmenni.

Reggel még az ágyában feküdt. A világos függönyön át sok fény beszűrődött. Bámészkodott a szobájában, a bútorok lábát nézte. Szeretett azzal játszani, hogy ahogy elbambul, szétcsúsznak a függöny csíkjai, mindegyikből kettőt lát, aztán ha ráfókuszál, szépen visszakúszik egymásba minden, ami ugyanaz. Észrevette, hogy nem érez semmit. Pedig jó lett volna, hiszen húsvét volt. Csak mit érezzen? Amit pénteken meg szombaton? De az a készülődés volt és a beteljesedés. Most viszont már beteljesedett, befejezett melléknévi igenév, utána vagyunk. És akkor mi van? Ebédre majd rántott hús lesz sült krumplival, előtte finom húsleves, utána a húsvéti torta, amit ő díszített. De mit kezdjen magával addig? Odaült az íróasztalához, mintha olvasna valamit, de sosem olvasott. Inkább csak nézett ki az ablakon. Fantáziált. Mindig ugyanarról. Hogy most még egy duci kislány, de majd lefogy, és csinos nagylány lesz. Jeleneteket képzelt el, mindnek az volt a lényege, hogy az udvarlója milyen szerelmes belé. És még a ruhákat is pontosan elképzelte a jelenetekben, hogy majd milyen szép lesz bennük. Olykor kiszámolta, hogy hány kilót kellene lefogynia. Összefogta a hájat a combján meg a hasán, és megpróbálta súlyra megbecsülni. A karján nem tudta jól megfogni, de azért arra is rászámolt olyan fél-fél kilót, meg a lábszárára is, mert tudta, hogy attól, hogy nem annyira látszik, azért van mindenütt felesleg. Unta mindig ugyanazokat a történeteket elképzelni, de nem jutott eszébe jobb elfoglaltság. A könyvet azért kinyitotta arra az esetre, ha a testvérei átmennének a szobán. Át is mentek. Az egyik a fürdőszobába tartott zuhanyozni, pont az asztala mellett nyílt az ajtó. Amíg folyik a zuhany, biztos nem jön ki a testvére, gondolta, úgyhogy picit szétnyitotta a lábát, és úgy húzta a pizsamáját - mert még mindig pizsamában volt -, hogy súrlódjon a lábai között. Egészen észrevétlenül billentgetni kezdte a csípőjét. A kezével nemigen mert odanyúlni. Csak épphogy. Néha. A ruhán át. A hasa aljához. Vagy csak betette a kezét az összeszorított combjai közé. Nem is tudta még akkoriban, hogy a csiklója a lényeg, és soha nem merte volna pontosan kitapintani, hogy milyen is ott a teste. És látni se látta soha. Fel sem merült benne, hogy egy tükör segítségével akár meg is nézhetné. De még csak az sem merült föl benne, hogy ő nem is tudja, hogy milyen ott a teste. Hogy a puncit milyennek rajzolják le a disznólkodó fiúosztálytársai, azt tudta, megtanulta a szimbólumot, ahogy biológiaórán a hím és a nőstény jelét, de sohasem próbálta megérteni ezeket a jeleket. Pedig amúgy okos, érdeklődő kislánynak tartották. Hogy a hímvessző olykor megmerevedik, azt sem tudta. Sokáig nem tudta.

Nem emlékezett, hogy mikor vette észre, hogy az jó neki, ha a ruha ott erősebben dörzsölődik. Meg ha a hasát nyomogatja. Mindig is tudta. Már oviban is. A nagymamája már akkor rászólt. Vagyis nem mondott semmit, és nem is haragudott, csak egy megértő fejcsóválással jelezte, hogy nem szabad. Már oviban, de ki tudja, talán már azelőtt is tudta, hogy vannak efféle ingerek. Nem ismert egy szót sem, ami ezekhez kapcsolódik, de hogy vannak ezek. Csinál magának valamit. Maga sem tudja miért, de mindig csinálja, és mindig titokban. És senki nem tudja, hogy ő ezeket csinálja meg gondolja. Igen: gondolja, mert gondolt is mindenfélét. Csúnya szavakat, amiket ő talált ki, meg mást is. Például fájdalmat, erőszakot, hogy bántják. És néha eszébe jutott, hogy vajon miért. Miért talál ki ilyeneket? Persze nem volt kitől megkérdezni. A szomszéd lánnyal is játszottak ilyesmit, de hogy honnan jött az ötlet, nem tudta már. Az egyetlen kapocs a valósággal az volt, amikor a nagymamája rászólt. Az volt a visszaigazolás, hogy ez a titok benne kapcsolatban áll azzal a titokkal, ami a világban van. Amit valamikor majd szabad lesz, legalábbis nem lesz annyira tilos, mint most, de az még végtelen és érthetetlen távolságban van, és férfiak kapcsolódnak hozzá. Neki viszont a férfiak is végtelen és érthetetlen távolságban voltak. Félt tőlük. Mindegyiktől. Kiskorában sírt is.

Egyetlen egyszer beszélt neki az anyja ilyesmiről, amikor tanult gyónni. Mert meg akarta értetni vele a bűnök fajtáit. Elmesélte, hogy amikor kislány volt, akkor bizony ők is megmutatták egymásnak a puncijukat a barátnőjével. De őt valahogy őszintén szólva egyáltalán nem érdekelte az anyja puncija, és elég unalmas játéknak tartotta, hogy egyszerűen csak megmutatni. Inkább nem szólt semmit. Mindenesetre annyi kiderült a beszélgetésükből - és ez volt akkor a lényeg -, hogy az ilyesmit meg lehet gyónni. Azt kell mondani, hogy szemérmetlen voltam, vagy enyhébb esetben: szemérmetlenek voltak a gondolataim.

Sosem csinálta direkt. Úgy értem, sosem tervezte el, hogy most márpedig ezt fogja csinálni, mert ez neki jó. Ha megkérdezték volna tőle (de persze sohasem kérdezték), hogy mit szeret a legjobban, talán az úszást mondja, vagy ha nagyon őszinte akar lenni, akkor talán a csoki tortát. Persze azt, aminek mandulás a tésztája. Ez eszébe sem jutott volna. Hogy mondjuk, ha szomorú, ezzel vidítsa fel magát. Dehogy! Tudta, hogy ettől végül csak még szomorúbb lesz. De legalább eltelt valahogy az idő addig, amíg már indulni kellett a misére. És ő el is ment hazulról hamarabb, mintha ministrálni akarna, ahogy mindig, de végül nem öltözött be, hanem bement a templomba, és már a mise előtt is ott imádkozott. És jöttek aztán a szülei, húsvétkor az apja is eljött, és látták, hogy ott ül a padban, és odaültek mellé. De neki ki kellett másznia a padból, mert ment gyónni. És minél hamarabb sorra akart kerülni, hogy minél hamarabb elmúljon a szégyen. Húsvét vasárnap gyónni szégyen. Mert a rendes hívők már a nagyböjtben felkészülnek, a nagyhéten bűnbánatot tartanak, úgy mennek neki az ünnepnek. Pár naponta gyónni meg szükségtelen, akkor már felmerül az aggályosság gyanúja. Pár hetente, az az optimális.

Tudta, hogy nem fognak semmit szólni a szülei, csak éppen észreveszik. Előző húsvétkor is ugyanez volt. Vagyis akkor nem ment gyónni, hanem elment ministrálni, viszont úgy nem áldozhatott. Ami szintén elég feltűnő, mert annak a ministránsnak, aki nem áldozik, egy lépést hátra kell lépnie, hogy a többiek előrevonulhassanak. Soha meg sem fordult a fejében, hogy jogtalanul áldozzon. Halálos bűnnel a lelkén. Mert bocsánatossal szabad, abból mindig van egypár, de a halálos azt jelenti, hogy ha a feloldozatlan bűnnel a lelkén meghal, akkor a pokolra jut. Ha most délelőtt, az után, hogy kivette a kezét az öléből, meghalt volna, a pokolra jutott volna. Ez volt az egy szent katolikus és apostoli Anyaszentegyház tanítása, és ő ezt tudta. És ezen nem sokat enyhített, hogy Istenről azért valahogy lehetett sejteni, ő sejtette, hogy egy más kategória. Hogy sokkal, de sokkal jobb fej, mint ez az egész kompánia itt.

Egy néni volt bent a gyóntatószékben. Amikor az öreg papnál az öreg emberek gyónnak, úgy kiabálnak, hogy kint is minden szót pontosan hallani. Vajon az ő beszéde is kihallatszik? Ha direkt hallgatózna valaki, biztos hallaná. De most úgy álltak időben, hogy ha szerencséje van, akkor éppen az Uram irgalmazz-t vagy a Dicsőség-et éneklik majd a hívek, mialatt ő bent a bűnöket sorolja.
Sorra került. Megmondta, hogy három napja gyónt utoljára, mert azt is mindig meg kellett mondani, és aztán azt mondta, hogy és azóta egyszer önkielégítést végzett. Meg még hozzásorolt néhány kisebb bűnt, hogy ne álljon ez a nagy annyira magában, hogy egy kicsit öltöztessék, ahogy az egy szál vörös rózsát a zöld meg a rezgő. Egyszer. Mert a halálos bűnöknél azt is mindig mondani kellett, hogy hányszor. Pénteken eszébe se jutott. Szombaton se, vagy ha mégis, könnyen kibírta tudván, hogy ő most már megváltozott. Szóval ez az egyetlen egy volt vasárnap délelőtt. Pedig olyan rövid volt az a délelőtt, olyan könnyű lett volna kibírni. És akkor nem bontja meg az ő kis szánalmas valósága a húsvét ünnepélyességét. Bár az Úristennek mindennel célja van. Annak is biztos megvan az értelme, hogy egy ilyen kis öröm miatt - hiszen alig érzett valamit -, ekkora bűnt vett a nyakába. Most legalább igazán át tudta érezni, hogy ő egy senki az Úr dicsőségéhez képest. Meg amúgy is.

Húsvét vasárnapja az a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtöltét követő első vasárnap. Azaz tavasz. Ahogy kiment a templomból az arcába tűzött a nap. Behunyta a szemét, úgy ment lefelé a lejtőn. Narancssárga volt belülről a szemhéja, átadta magát ennek a színnek, a sorsának. Hogy egyszer, bár sokára, de majd felnő, és akkor a terápia után kiszámolja, hogy mennyibe is került az neki összesen, hogy inkább mégiscsak az örömöt érezze át igazán, és azt, hogy ő egy senki, azt meg csak alig. És akkor egy relatíve nagy szám fog kijönni, de ő majd csak vállat von, mert tudni fogja, hogy ez a relatíve nagy szám az Úr dicsőségéhez képest vagy ahhoz képest, ha valakinek egész életében nincs egy rendes orgazmusa, semmi.

(Húsvéti öröm)

Nagyszombat

A nagyszombatot is szerette. Már eleve az, hogy normálisan lehetett reggelizni. Reggeli után meg szalonnabőrkével kifényesítette a színes tojásokat – már ha belefért az idejébe. Mert szombaton is fölmentek persze délután a templomba, nem csak a feltámadási körmenetre, hanem az egész szertartásra, és a ministránsoknak délelőtt kilenckor főpróba volt. Először tűzszentelés és vízszentelés a templom előtt. Különös volt, hogy milyen erőtlennek hangzik a plébános hangja a szabadban. Aztán a Húsvéti örömének, azt már a kedvenc papja énekelte. A templomuk összes papja ott volt ilyenkor. A végeláthatatlan olvasmányokat mégis a ministránsok olvashatták. Egyszer ő is olvasott. Azt mondták, hogy halk volt és hogy hadart, de ennek ellenére büszke volt, mert ilyenkor fölmehettek a szószékre, és onnan olvastak. A harangok, amik három napra elmentek Rómába, már az olvasmányok előtt visszatértek. Miután a pap beénekelte, hogy Dicsőség a magasságban Istennek, felzendült az orgona, és már azzal együtt folytatta a nép, hogy és a Földön békesség a jóakaratú embereknek, dicsőítünk Téged, áldunk Téged satöbbi. És akkor zúgni kezdtek a harangok is, és az arra beosztott ministránsok rázni kezdték a csöngőket, másik ministránsok meg gongattak, egy harmadik ministráns meg, egy idősebb, aki mindig rendezkedett, és amúgy is a sekrestye ajtajából figyelte az eseményeket, húzni kezdte az ajtóban felfüggesztett csengőt, amivel amúgy a mise elején volt szokás jelezni, hogy belépett a pap. Szóval óriási hangzavart csináltak, mindenki kiabálva mert énekelni, még ő is, pedig neki amúgy nem volt hangja.

Húsvétkor a papok együtt miséztek, azaz celebráltak. A mély férfihangok kórusban mondták a fontos részeket, például azt, hogy a vacsora után ugyanígy kezébe vette a kelyhet is, majd ismét hálát adott, odaadta tanítványainak, és így szólt. És ő élvezte a rendezetlenségét ennek az egyszerrebeszélésnek és pláne a megilletődöttséget a hangjukban, amikor Krisztus szavait kezdték idézni. Vagyis egyes szám első személyben, akkor és ott kimondani. Vegyétek és igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem kelyhe, az új és örök szövetségé, ez a vér értetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Aztán a középső fölemelte a kelyhet, a többi meg csak mutatott arrafelé, de mintha kicsit azért ők is tartották volna. Ezt is szerette. Bár ezt csak a szeme sarkából látta, mert az átváltoztatás alatt inkább leszegte a fejét. Ugyanakkor voltak hívek, akik a kehely mozgását mintegy leképezve megemelték a tekintetüket, ez is elfogadható magatartás volt, tehát alapvetően két iskola létezett.

És persze a körmenet volt a lényeg. Mindig a gyertya lángjával volt elfoglalva. Félt, hogy elalszik. Ki-kibiccentett a sorból a menetet bámuló ismerősöknek, de az volt a véleménye, hogy nem illendő az áhítatot köszönésekkel megzavarni. Azt is helytelenítette, hogy körülötte egyes ministránsok végig pusmogtak. Bár minden évben volt egy pillanat, amikor neki is kuncognia kellett. Ez akkor volt, amikor a menet éles, közel 360°-os kanyart vett, és így az eleje és a vége szinte szembetalálkozott. Ekkor lehetett hallani, hogy a vége mennyire le van maradva az énekkel hozzájuk képest. És a kántor meg ide-odaszaladgált, hogy az erős hangjával egybeénekelje a tömeget. Amikor végül visszaértek a templomba, megint harangozni kezdtek. Ahogy haladtak felfelé a kis emelkedőn, ő észrevette azt a sejtelmes hangot, ami attól volt, hogy már lengett a harang a toronyban, csak még nem kondult meg. De aztán, amikor az oltáriszentséggel beléptek a templomba, pont akkor megkondult. És zengett az orgona, és mindenki megint teli torokból énekelt. Azt, hogy Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat. És ő ebbe az egészbe totálisan beleborzongott. Érezte, hogy a karing alatt az összes szőrszál feláll a karján, és azért nem énekelt folyamatosan, mert a mámortól el-elszorult a torka. Meg mert a magas hangokat nem tudta kiénekelni. Aztán még volt némi szöveg, mindig azt hitte, hogy most már mindjárt vége, de aztán még tartott. És amikor már nem is remélte, akkor mégis csak jött a kivonulás. Vagyis előtte még néhány népének. A Himnusz meg a Szózat is. Bár azt a szülei is elismerték, akik amúgy roppant lojálisak voltak az Egyházzal, hogy a Szózat nem való a templomba. De lehet amúgy, hogy a Szózatot húsvétkor nem is énekelték, hanem csak újévkor. Vagy az éjféli misén? Kicsit összefolynak.

Aztán hazamentek, és jött a nyuszi. Hozott mindenféle csokit meg valami kisebb ajándékot. Mindig szégyellte magát, hogy ő csak kap, míg a többiek adnak is. Mert a testvérei mindig kitaláltak valami apró figyelmességet, amivel mindenkit megleptek, csak ő nem.
Megvolt a nagy vacsora is, sonkával, tormával, sok-sok süteménnyel.

(Húsvéti öröm)

Nagypéntek

Szerette a nagypénteket, mert szeretett ablakot mosni. Szerette az ablakmosószer illatát, a létrán állást, hogy óriási volt a különbség, és hogy azontúl élesebben látszott a tavasz. Azontúl minden élesebben látszott, mert előző nap a gyónás és a szentáldozás által megtisztult. A passió pedig, és különösen a csend, amit az és kilehelte lelkét után tartottak, segített átgondolni. Ő volt az egyik akolitus. Végigállta az egész szertartást a nagy gyertyatartóval, amitől fájt a háta, de élvezte ezt a fájdalmat. Mert a bűnbocsánat nem könnyű préda, de mégis, beülni a gyóntatószékbe és elmondani a papnak - nem volt olyan nagy szám, meg lehetett csinálni. Legfeljebb kiszáradt kicsit a szája, és remegett a hangja. Legalábbis amikor ahhoz a tételhez ért. De amúgy könnyű volt. A tízmiatyánkok is könnyűek voltak, meg az is, ha a szentírásból kellett pluszban olvasni otthon. Szóval a hosszú szertartások alatti hátfájás volt az egyetlen igazi megpróbáltatás. A papok (akármelyikhez ment is gyónni) nem csináltak nagy ügyet a dologból. Vagy nem is beszéltek arról a bűnről, vagy ha mégis, inkább nyugtatták, a figyelmét próbálták elterelni. A legöregebb tisztelendő például azt magyarázta neki - szinte nevetve, mintha egy matekpéldát magyarázna, hogy lám, milyen egyszerű a megoldás -, hogy csupán arról van szó, hogy a fiúknak kifelé nő ugyanaz, ami a lányoknak befelé. És ebből a tisztelendő számára valahogy az következett, hogy innentől a dolog már nem is érdekes. És ő is mindig így érezte nagypénteken a létrán állva, hogy az egész dolog nincs többé. Előző nap a gyónáskor kipukkadt, mint egy szappanbuborék, és őt mostantól átírta a jóság, és a figyelme ezentúl fennköltebb dolgokra irányul.

Egyszer (nem húsvétkor, máskor) megtörtént, hogy egy mise alatt kétszer ment be gyónni. Mert miután kijött az elsőből, még mindig rossz volt a lelkiismerete. Ugyanis azt nem merte bevallani, hogy és ráadásul az egészet úgy csinálta, hogy közben azt gondolta, hogy nem baj, mert majd úgyis meggyónja. Pedig tudta, hogy ezt hívják vakmerő bizalomnak, ami a legnagyobb bűn az összes közül. Nagyon rosszul érezte magát. Nem jött a gyónás után az a csodálatos megtisztulásérzés, ami máskor szokott, úgyhogy visszament ugyanabba a gyóntatószékbe, és megmondta a papnak az igazat. Ez a nagyfejű pappal történt, aki rosszallta, hogy ennyit variál, de nem szidta le, hanem inkább nyugtatta megint. Pontosabban az aggályosság vétkére irányította a figyelmét, majd eleresztette plusz penitencia nélkül. Ekkor végre tényleg megkönnyebbült. Hősnek érezte magát, amiért vissza mert menni, pedig hétköznap volt, elszórtan ültek csak a hívek, úgyhogy biztosan volt, aki észrevette, hogy ő egy mise alatt kétszer. Mellesleg az is tudott lenni kétszer. Kábé akkora időeltolással, mint ez a két gyónás. A második után össze-összerándult még egy ideig a belseje, de ezt már az örömnek tudta be, nem a félelemnek, úgyhogy odasietett a szentáldozáshoz.

Nagypénteken vidáman paskolta a szőrállatokat az ablaknál, hogy kimenjen belőlük a por. Másra nem gondolt. Élvezte, hogy másra nem gondol. Mert amúgy örökké járt valami a fejében, ha nem akarta is, és ez nem volt jó. Viszont egyetlen bűnnek a neve sem illett rá erre az érzésre, úgyhogy meggyónni sem tudta. Nem is gondolta, hogy meg kéne, nem gondolta, hogy bűn, csak azt, hogy ez így nincs rendjén. Viszont akkor mégis csak bűnnek kellene lennie... Nem vitte végig ezt a gondolatot, csak mindig megkönnyebbült, ha valami nagy esemény, mint például a húsvéti készülődés, kiürítette az agyát. Egyszerűen csak örült, és közben leejtett egyet a szőrállatok közül. Ennek is örült, legalább volt oka kiszaladni a kertbe. A bejáratnál elő volt már készítve a kosár, amibe majd füvet szednek a tojások alá, azt átugrotta, és úgy le a lépcsőn.

A nagypéntekben még az is volt a jó, hogy csak háromszor szabadott étkezni és abból egyszer lakni jól. Az egész nap ennek a nem-étkezésnek a gondolatában telt, mert amúgy nagy haspók volt. Általában fel is vette a bűnöknek a listájára a torkosságot, amiről meg eszébe jutott az egész anyai ági família, mert a vezetéknevük székelyül torkost jelentett. Sok is volt köztük a kövér. De az ő neve persze nem ez volt, hanem az apjáé, ahol nem volt semmilyen família, és gyónás sem volt, mert az apja, bár tisztelte a katolikus életformát, nem volt hívő. Ez, hogy az apja nem jár templomba, egy amolyan ablak volt az ő katolikus családjukon. Szeretett kitekinteni ezen az ablakon, a szellemi szabadság és a szabad akarat fényét érezte beragyogni, mintha a telihold. Egyszer pont a holdat bámulva beszélgettek az apjával a hitről az ő szobájának az ablakában. Ott, ahol most a babákat paskolta. Soha egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a kert fái közt a telihold fénye alatt a gyávaság bujkál. Hogy az apja esetleg már csak azért sem gyón, mert nem is merne. Mert le nem ülne ugyanazokkal a papokkal szemben, akikkel szemben ő leül, és vallaná be nekik ugyanazt a bűnt, amit ő bevall. Pedig a papok megértenék az apját, hisz nekik is kifelé nő. De erre az apját illetőleg akkoriban még soha, de soha nem gondolt. Étkezni egyébként az apja is csak háromszor étkezett, és nem evett húst, csak halat. Nagyon szerette a halat, mondta is, hogy ez neki nem is böjt. De akkor miért ette böjtkor?
A háromszori étkezés külön pikantériája az volt, hogy pénteken ment a sütés-főzés. Készültek a sütemények, mégsem szabadott belenyalni. Illetve meg lehetett oldani, hogy a sütést vette az ember az egyik étkezésnek, és akkor bele szabadott - ő többször is ezt a megoldást választotta -, de akkor viszont már csak kettő étkezés maradt amúgy. Örök téma volt, hogy vajon az italokkal mi a helyzet, de a konkrét szabályozásoktól függetlenül világos volt számukra, hogy a böjt szelleméhez leginkább a csapvíz illik. Illetve a szódavíz még bőven belefér, hiszen az apja mindig szódát ivott.

Könnyítette a böjtöt, hogy volt bőven program. Háromkor fölmentek a templomba a keresztútra, aztán este hatra a szertartásokra megint. Sőt a ministránsoknak már fél hatra ott kellett lenniük. A kedvenc része az volt, amit kereszthódolatnak hívtak. A pap jött előrefelé a bejárati ajtótól a letakart feszülettel, és közben háromszor megállt. Minden megállásnál egy kicsit lejjebb oldotta a takaró kendőt, és egy kicsit feljebb énekelte azt, hogy dó ti, lá, mi fá ré mi; dó ti, lá, mi fá ré mi; lá mi fá ré dó ti, lá,. Ettől a dallamtól mindháromszor végigfutott a hátán a hideg, és a válaszdallam mindháromszor katartikus volt. Mert a hívek azt felelték, hogy lá szi lá ti dó’ ti lá szi; lá szi lá ti dó’ ti lá szi; lá mi fá ré dó ti, lá,. És mire a pap az oltárhoz ért, ott függött az egész meztelen, sápadt Krisztus a fekete keresztfán. A kendő, amiért az egyik ministráns diszkréten odalépett és már vitte is, lila volt, a várakozás spirituális színe.
Tojást is festettek este a testvérével. Főtt tojásra rászorítottak néhány pitypanglevelet régi harisnyával, úgy tették a festékbe. Meg spirálvonalat is csináltak öntapadósból, és közben sokat nevettek. Leginkább azon, hogy az egyikük csigalassan díszít, míg a másikuk kapkodva. A végén a testvére a tojásszeletelővel vékony szeletekre vágta a megmaradt tojásokat és megette. Neki ez volt a harmadik étkezés.

(Szám/Személy)

Az egész úgy kezdődött, hogy megállt az órám, meg össze-visszajárt, és kicsit izzadt volt még a mozgástól a hajam. (E/1) Aztán rájöttünk (T/1), hogy azért hallunk hangokat, mert megy a kivetítőn a meccs, és, sőt, a 4:0-s vereség után gólokat kezdünk lőni idegenben. (?/?) Vezetünk. (?/?) Pillanatok, percek, félidők, amikor hiszek benne (E/1), hogy lehetséges. Aztán persze bebizonyosodik, hogy nem (hoppá, T/3!), de addigra már késő: az öröm kitermelődött. E/1.

(492.)

Isten az evolúció aszimptotája. No, ezt csak a miheztartás végett…

(491.)

A kézfejemet - mintha lónak adnék kockacukrot - kihomorítva tartottam elé. Így mutattam, hogy nincs nálam fegyver. Akár bele is csókolhatott volna, de ő csak annyit jegyzett meg, hogy az életvonalam nem is olyan hosszú. Roppant gyanakvó. Neki aztán mutathatom, ő csak akkor hiszi, hogy nincs, ha tényleg nincs.

(Mozaik)

Akkoriban mozaik volt minden. Mozaikos csempe borította a fürdőszobát, mozaikszerűen töredezett fel és fagyott le újra a jég a Balatonon, mozaikgekkó figyelt a hűtőmágnesen, és a képeslapon aranyon meg-megcsillanó mozaiktáj előtt rajzolódott ki a hóvirág. A kaleidoszkópról beszélgettünk sokat, és az üresség kulturális különbségeiről, és olyan egyszerű volt minden, amit mondtunk, hogy egyáltalán nem értettük egymást.

Kint hideg volt, bent nyersfa, internet és üveg - szerette ő is a lakást. Szikrázó barna tekintete úgy cikázott benne, mint egy fekete dobozba beszabadult egyetlen fénysugár, és el is úgy nyelődött: ütközésről ütközésre. Éjjel még zajongott, nappal már néma volt, előbb mintha még látszott volna, de mostanra elmosódott minden kontúr.

Légifolyosókon csúszkál tova, kudarcok verőfényében hunyorog, meg-megsiklik a kiskoffer kereke a padlón. Visszanézni nem mer, visszagondolni nem akar, visszakérdezni nem tud. Bólogat, hogy visszacsinálni lehetetlen. De egyszer megtöri majd, tudom. Orra bukik, és akkor hirtelen minden egy merő nevetés lesz a feldadogás előtti örökös csendben.

(A költészet napja)

A ruháimat szépen összehajtom, hanyatt fekszem a forró homokon, és a tárirárá rárirárirárá, rárárárá tárirárárá.

(488.)

Nem tűnök el. Nem akarok eltűnni, és ezért nem tűnök el. Ha meg majd mégis el akarok tűnni, akkor szólni fogok előre, hogy eltűnök, hogy ne tűnjek el.

(487.)

Engem már az ifjúság tetszikezve lájkol.

(486.)

Meztelenek. A férfi sárga, a nő fehér. Kerek mellei duzzadtak, peteérése van. Ki is számíthatta volna, de nem figyel. Viszont a férfi. Mintha jobban értené, inkább figyelne a részletekre. Előreomló sötét haja, karjai, a nőre nehezedő szerelmes hasa. Kívül esnek a realitáson, és ott várakoznak. Talán nem hiába, hátha egyszer az ő altestüket is megfesti majd a festő.

(485.)

Nem akkor mutatom meg, ha kész, hanem ha végérvényesen elakadtam vele.

(484.)

Hang vagyok, porcelántányéron megcsúszó villa. Ahogy végigfut a hátán a hideg, onnan tudom.