(Zuhanyrózsa)
A nő elmúlt 33, mikor megértette, hogy mi a vonzalom. Jó tíz évvel korábban, egyszer már kezdett neki derengeni valami, de akkor megtiltotta az anyja. Nem alhattok egy szobában, mondta. Vagy csak gondolta, ami még rosszabb. És a nő, aki korát tekintve már akkor is felnőtt volt, engedelmeskedett, mert azt hitte, hogy az anyjának joga van. Aztán kiderült, hogy nincs, és azóta a sarokba kuporodva zokog, valahányszor ez a mondat, vagy ennek a mondatnak a helye, az a feszült csönd eszébe jut. Amikor először csókolta meg férfi a mellbimbóját, ő arra gondolt, hogy vajon a neszekből észre veszik-e, és amikor először vette a szájába férfi hímvesszőjét, arra gondolt, hogy vajon mennyi idő lesz, mert a viráglocsolásba bele kell férnie. Lehetett volna a tiltott gyümölcs édessége, de ő valahogy akkoriban nem érzett ízeket.
Aztán csak gyűlt-gyűlt az idő, míg egy nap egy langaléta férfi neki nem támaszkodott az ajtófélfának a nő lakásában. Szelíden, de hajthatatlanul nézte a nőt, aki akkor már elmúlt 33, és ezt tudta is a férfi, aki viszont még nem. Ahogy a nő egyre lejjebb ért a férfi képtelenül hosszú felsőtestén, egyszer csak elért az alhasáig, ahol a kevés szőr össze-visszaállt. És akkor a nő hirtelen úgy érezte, hogy kristálytisztán meg tudja különböztetni a puszta szépséget és a puszta vágyat a vonzalomtól. És akkor játszin peregni kezdtek a könnyei, aztán záporozni, aztán meg már ömlöttek. A nő nem tehetett semmit, engedte. Az jutott eszébe, ami már annyiszor, hogy „harmincvalahány évesen eljutni a kiindulóponthoz, én ezt nem nevezném fejlődésnek”, és ő most megint, mint már annyiszor, szenvedélyesen ellentmondott: „de igen, én igenis annak nevezném!”. Nyomatékképpen belerázkódott a zokogásba.
A férfi mindezt úgy érzékelte, mintha egy zuhanyrózsával szereznének neki örömet.
Aztán csak gyűlt-gyűlt az idő, míg egy nap egy langaléta férfi neki nem támaszkodott az ajtófélfának a nő lakásában. Szelíden, de hajthatatlanul nézte a nőt, aki akkor már elmúlt 33, és ezt tudta is a férfi, aki viszont még nem. Ahogy a nő egyre lejjebb ért a férfi képtelenül hosszú felsőtestén, egyszer csak elért az alhasáig, ahol a kevés szőr össze-visszaállt. És akkor a nő hirtelen úgy érezte, hogy kristálytisztán meg tudja különböztetni a puszta szépséget és a puszta vágyat a vonzalomtól. És akkor játszin peregni kezdtek a könnyei, aztán záporozni, aztán meg már ömlöttek. A nő nem tehetett semmit, engedte. Az jutott eszébe, ami már annyiszor, hogy „harmincvalahány évesen eljutni a kiindulóponthoz, én ezt nem nevezném fejlődésnek”, és ő most megint, mint már annyiszor, szenvedélyesen ellentmondott: „de igen, én igenis annak nevezném!”. Nyomatékképpen belerázkódott a zokogásba.
A férfi mindezt úgy érzékelte, mintha egy zuhanyrózsával szereznének neki örömet.
(502.)
Ha sorozatgyilkos volnék is, az anyám mindig eljönne beszélőre. És ha anyagyilkos volnék – akkor is, csak eljönne.
(501.)
Te ott a szigeten! Az árbochoz kötözve bámulom a sorsodat. Elfúj melletted a szél, az óramutató járásával elhaladsz. Nézlek, amíg bírlak. Rafináltan tekered ki a nyakam. Nem vagy szép, csak igéző, a menthetetlenségedbe szédülök bele.
(500.)
Az élet arról szól, hogy összeválogatjuk a bőröndöt, amit egy lakatlan szigetre magunkkal vinnénk. A halál pedig arról, hogy itt felejtjük. Hagyaték.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)