(543.)
Szeretet és gyűlölet, szerelem és gyűlölöm, egy éremnek két oldala. És az érme szerencsére hamis.
(Dubrovniki fényképek 13. – Figyelem, amint figyeli)
- Jó, hogy újra és újra visszatérsz hozzánk – mondta a fiú, ahogy a lány felkászálódott mellé a bárszékre.
- Miért jó? - kérdezett vissza a lány.
- Hát - kezdte a fiú, és a szájtartása ott maradt a hát végén. Derűs arcából rézsútosan pillantott kifelé, amíg utánagondolt. Nem annak, hogy mit mondjon, hanem annak, hogy hogyan is tudná a legpontosabban mondani. Világos bőre és haja volt, ami összefért volna a legszuggesztívebb barna tekintettel is, de az övé világos volt, kékes zöld. Olyan szem, aminél nem arra kell figyelni, hogy olykor elengedd a tekintetét, hanem inkább arra, hogy olykor felkeresd, ne vessz el a sok fény között az arcán. Ráadásul meg is fogta kicsit a nap.
- Hát azért jó – fogott bele kislányosan, mintha felnőttek kérdezték volna – mert van egy olyan arckifejezésed, hogy felfelé pillantasz, és a szádat megnyitod, és szinte sóhajtasz egy aprót, hogy há. Szóval egy olyan arckifejezés, ami nagyon te vagy. Nem tudom elmagyarázni, várj, megmutatom!
Megmutatta. Megpróbálta. Egyből tudtam, mire gondol, tehát jól csinálta. Mégis mosolyognom kellett. Bár talán nem is az arckifejezés, hanem az a magától értetődő bátorság, amivel mutatta. Az volt meghökkentő. A lánynak mutatta persze, aki nem értette. Egy-két nap, és többet tudtunk az arcáról, mint ő maga. Kicsit zavarba jött. Vagyis inkább izgatott lett, kreol bőrén nem látszott, de elpirult. Ékszerbarna szemeivel csodálkozva nézett. Ráncolta a homlokát. Jól látszott a homloka, mert az a fajta őszinte lány volt, aki széles fekete hajpánttal simítja hátra a haját.
Nekem már elég volt az estéből, mentem. Nem tűnt fel nekik. És akkor sem vették észre, hogy figyelem őket, amikor pár órával később lefényképezték együtt a hajnalt, lendületesen szedték a meredek sikátorok lépcsőit, és a fiú teljesen öntudatlanul tette fel a lencsére az objektívsapkát.
- Miért jó? - kérdezett vissza a lány.
- Hát - kezdte a fiú, és a szájtartása ott maradt a hát végén. Derűs arcából rézsútosan pillantott kifelé, amíg utánagondolt. Nem annak, hogy mit mondjon, hanem annak, hogy hogyan is tudná a legpontosabban mondani. Világos bőre és haja volt, ami összefért volna a legszuggesztívebb barna tekintettel is, de az övé világos volt, kékes zöld. Olyan szem, aminél nem arra kell figyelni, hogy olykor elengedd a tekintetét, hanem inkább arra, hogy olykor felkeresd, ne vessz el a sok fény között az arcán. Ráadásul meg is fogta kicsit a nap.
- Hát azért jó – fogott bele kislányosan, mintha felnőttek kérdezték volna – mert van egy olyan arckifejezésed, hogy felfelé pillantasz, és a szádat megnyitod, és szinte sóhajtasz egy aprót, hogy há. Szóval egy olyan arckifejezés, ami nagyon te vagy. Nem tudom elmagyarázni, várj, megmutatom!
Megmutatta. Megpróbálta. Egyből tudtam, mire gondol, tehát jól csinálta. Mégis mosolyognom kellett. Bár talán nem is az arckifejezés, hanem az a magától értetődő bátorság, amivel mutatta. Az volt meghökkentő. A lánynak mutatta persze, aki nem értette. Egy-két nap, és többet tudtunk az arcáról, mint ő maga. Kicsit zavarba jött. Vagyis inkább izgatott lett, kreol bőrén nem látszott, de elpirult. Ékszerbarna szemeivel csodálkozva nézett. Ráncolta a homlokát. Jól látszott a homloka, mert az a fajta őszinte lány volt, aki széles fekete hajpánttal simítja hátra a haját.
Nekem már elég volt az estéből, mentem. Nem tűnt fel nekik. És akkor sem vették észre, hogy figyelem őket, amikor pár órával később lefényképezték együtt a hajnalt, lendületesen szedték a meredek sikátorok lépcsőit, és a fiú teljesen öntudatlanul tette fel a lencsére az objektívsapkát.
(540.)
Igaza volt D-nek. Tényleg nemcsak engem mutat a kamera, és megvilágosodni, az tényleg csak ennyi. Képben vagyok.
(Amikor még a másik irányba)
Azt álmodtam, hogy csokitorta. Azt álmodtam, hogy szemöldökcsipesz. Azt álmodtam, hogy a kihűlt túrós palacsinta éle. Azt álmodtam, hogy meg lehet állapítani. Azt álmodtam, hogy elfolyik a festék. Azt álmodtam, hogy a kis kezét a combomon felejti. Azt álmodtam, hogy a zsebemben volt, illetve, hogy volt a zsebemben több is. Hogy elfordul, de abban nincs semmi elutasító, azt is álmodtam. Meg hogy felfújódott a karom és a törzsem közötti rész.
És egyszer, régebben, amikor még a másik irányba volt a fejem, azt álmodtam, hogy a bizalom teljes hiánya.
És egyszer, régebben, amikor még a másik irányba volt a fejem, azt álmodtam, hogy a bizalom teljes hiánya.
(Sose voltunk)
– Szerinted mi legyen? – kérdezi a lány a fiút.
– Észrevetted, hogy te mindig engem kérdezel, hogy mi legyen? – kérdez vissza a fiú.
– Ez nem igaz – feleli a lány.
– Majdnem mindig – helyesbít a fiú.
– Amikor tudom, hogy mi van, akkor tudom, hogy mi legyen. Csak amikor nem tudom, hogy mi van, akkor nem tudom, hogy mi legyen – magyarázza a lány.
– Determinisztikus a világképed – vonja le a következtetést a fiú.
– Látod, már megint ez van! – fortyan föl a lány.
– Mi?
– Hát ez.
– Szóval akkor most tudod, hogy mi van! Szuper! Tehát akkor mi legyen? – kérdi a fiú kajánul.
– Mondhatnám, hogy maradjunk barátok. De sose voltunk.
– Észrevetted, hogy te mindig engem kérdezel, hogy mi legyen? – kérdez vissza a fiú.
– Ez nem igaz – feleli a lány.
– Majdnem mindig – helyesbít a fiú.
– Amikor tudom, hogy mi van, akkor tudom, hogy mi legyen. Csak amikor nem tudom, hogy mi van, akkor nem tudom, hogy mi legyen – magyarázza a lány.
– Determinisztikus a világképed – vonja le a következtetést a fiú.
– Látod, már megint ez van! – fortyan föl a lány.
– Mi?
– Hát ez.
– Szóval akkor most tudod, hogy mi van! Szuper! Tehát akkor mi legyen? – kérdi a fiú kajánul.
– Mondhatnám, hogy maradjunk barátok. De sose voltunk.
(535.)
Tekerünk a napnyugtában a falu felé az észrevétlen emelkedőn. Nézem az elgyötört, szívós testét, ahogy minden egyes tekerésbe igyekszik belenyomni a testsúlyát. Ami semmi. Az akarata, az hatalmas. Kérdés, hogy mit akar vele. A napnyugtában lassan megindul a dolgok esti lélekvándorlása annak ritmusára, ahogyan ő teker. Nem kérdezek. Se tőle, se mástól. Hanem arra gondolok, igen, talán most először arra gondolok, hogy bármikor meghalhat. Bármikor. Megengedem neki. Megölheti magát akár most rögtön is, ha akarja, lefordulhat a bicikliről, nem szólok bele. Kiszállok a nyeregből, ring a csípőm, végül is ő sem szólt soha bele. Hagyom. Az alkonyatban, ahogy tekerünk a lankás emelkedőn fölfelé, ha már elkezdődött, hagyom, hogy megtörténjen vele(m). Továbbgondolom. Hogy élhet is felőlem, ezentúl azt is engedni fogom. A közönyt csak mímelem, kint felejtődött, mint régi névtábla, az arcomon, de flegmaságom már bizalommal párosul. Mostantól semmi sem mindegy. Mert mostantól bármit el tudok fogadni. De egy valami hadd legyen világos: a terheit cipelni egy tapodtat sem fogom. Viszont ha most fékezne, fékeznék én is, ha leszállna, leszállnék, és ha a biciklit kitámasztva a málhákkal kezdene matatni, megkérdezném, mi van. És ha azt felelné az árok felé bökve, hogy elég, akkor kitámasztanám én is az enyémet, odamennék hozzá, és egy-kettő-háromra hajítanánk. A nehéz tárgyakat együtt szoktuk. Segítenék, hogy ne ejtse magára pont most, meg hogy megijedvén a könnyűségtől ne kapja föl a szél. A csuklómra tekerném gyorsan a madzagját, mielőtt elröpül. Várnék. Türelmesen várnék, hátha testet növeszt magának, ami közöttünk tartja még egy darabig.
De ha nem, úgy is jó. Akkor egy napon elcsípem majd a madzagot. Elcsípem, bár a szorítását a csuklómon utána is már mindig érezni fogom.
De ha nem, úgy is jó. Akkor egy napon elcsípem majd a madzagot. Elcsípem, bár a szorítását a csuklómon utána is már mindig érezni fogom.
(Fejjel lefelé)
1.
Másképp ég a szemed másnap, ha azért sírsz, mert megbántottak, vagy ha azért, mert bosszúból meg akarod ölni őket. Rádöbbentél, hogy benne van a pakliban. Az Istenhez futsz, hisz ő keveri, és te meg akarod tudni, hogy akkor most mi van. Vagyis azt leszarod, de hogy mi lesz. Hogy készülj? Melyik kabát, milyen táska? Fogkefe, pizsama, de kell-e törülköző? Tényleg úgy kívánja, hogy megőrülj? Mi a terve veled? És pláne, mikor derül ki? Nem türelmetlenség, csak hogy hogy készülj? Fogkefe, pizsama? És egyáltalán, hogyan csináld? Rájuk gyújtsd a házat? Vagy vágd el a torkukat? Mondjuk, tudod, hol tartják a bicskát, és néztél is mostanában pár japán thrillert… de azért ne próbáljon az Úr erődön felül! És elég, ha az egyikükkel végzel? Vagy ha már ott vagy, intézd el a többieket is? Mi a terv? Hogy készülj? Fogkefe?
2.
Az Úr a tabernákulum fölött függ. Nem ideges. Pedig szösz ment a szájába, nyárfaszösz, és a kezével nem bír odanyúlni. Rögtön észrevett, ahogy beültél a padba, ismerős vagy, csak nem ugrik be neki, hogy honnan. Gyerekkorából? Vagy a tiedből? Mindegy, ismer, az a lényeg. És hogy bámulod, azt is észrevette ám. Megszólít. Nem beszél hangosan, mégis hallod; jó az akusztika. Egy légy rá-rászáll a testére, érzed a sajátodén a csiklandozást. Képben van, hogy mért jöttél, és a maga közvetlen stílusában reagál is rád – hogy aszongya: Közöd?
3.
Hamarabb bocsájtottál meg neki, mint hogy megtudtad volna, hogy van, mit megbocsájtanod. És ő hamarabb kért bocsánatot, mint hogy megtudta volna, hogy megtudtad.
Majdnem kész vagytok. Már csak be kell vallania, már csak be kell illesztened. Uccsó darabot. Ahogy ő lassan véget ér, az fordítva nézve kezdet. Így voltál – emlékszel? – akkor is: fejjel lefelé.
Másképp ég a szemed másnap, ha azért sírsz, mert megbántottak, vagy ha azért, mert bosszúból meg akarod ölni őket. Rádöbbentél, hogy benne van a pakliban. Az Istenhez futsz, hisz ő keveri, és te meg akarod tudni, hogy akkor most mi van. Vagyis azt leszarod, de hogy mi lesz. Hogy készülj? Melyik kabát, milyen táska? Fogkefe, pizsama, de kell-e törülköző? Tényleg úgy kívánja, hogy megőrülj? Mi a terve veled? És pláne, mikor derül ki? Nem türelmetlenség, csak hogy hogy készülj? Fogkefe, pizsama? És egyáltalán, hogyan csináld? Rájuk gyújtsd a házat? Vagy vágd el a torkukat? Mondjuk, tudod, hol tartják a bicskát, és néztél is mostanában pár japán thrillert… de azért ne próbáljon az Úr erődön felül! És elég, ha az egyikükkel végzel? Vagy ha már ott vagy, intézd el a többieket is? Mi a terv? Hogy készülj? Fogkefe?
2.
Az Úr a tabernákulum fölött függ. Nem ideges. Pedig szösz ment a szájába, nyárfaszösz, és a kezével nem bír odanyúlni. Rögtön észrevett, ahogy beültél a padba, ismerős vagy, csak nem ugrik be neki, hogy honnan. Gyerekkorából? Vagy a tiedből? Mindegy, ismer, az a lényeg. És hogy bámulod, azt is észrevette ám. Megszólít. Nem beszél hangosan, mégis hallod; jó az akusztika. Egy légy rá-rászáll a testére, érzed a sajátodén a csiklandozást. Képben van, hogy mért jöttél, és a maga közvetlen stílusában reagál is rád – hogy aszongya: Közöd?
3.
Hamarabb bocsájtottál meg neki, mint hogy megtudtad volna, hogy van, mit megbocsájtanod. És ő hamarabb kért bocsánatot, mint hogy megtudta volna, hogy megtudtad.
Majdnem kész vagytok. Már csak be kell vallania, már csak be kell illesztened. Uccsó darabot. Ahogy ő lassan véget ér, az fordítva nézve kezdet. Így voltál – emlékszel? – akkor is: fejjel lefelé.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)