(Mentsvár)

Kiderült, hogy a családjukban minden össze van kuszálódva. A szerepeket illetően. Az egyik testvére örökbe fogadta az anyjukat, ő a testvérét, az unokaöccse az egész kis családját, és így tovább. Egyetlen nyitott kérdés maradt: hogy vajon ki fogadta örökbe őt.
A teraszon ült. Fehérre mázolt széken a fehérre mázolt asztalnál. Lejjebb a kertben virágoztak a gyümölcsfák. Párás volt a levegő, hunyorgató a fehér fény, de igenis bele lehetett nézni: az ég selyempapírján épphogy átütött a napkorong. Felhallatszott a forgalmas csomópont zaja, a felüljáró, a park, házszínű házak, épületek, sárga villamos. Háttal ült a kilátásnak. A lágy, tavaszi szellő ekrű tüllöket csavart a teste köré, szőke hajába pedig - meg mindenfelé - szirmok hullottak és meztelen csigák. Alsókarja fonákján a bőr megtapadt az asztalon. Kávézott. Hüvelykujjával erőt kellett kifejtenie, hogy a szidolozott ezüstkiskanálon ki bírja egyensúlyozni a nehezéket, amit kihalászott a napraforgós csészéből. Végül a napraforgós csészealj szélére billentette, és még sokáig figyelte. Figyelte, ahogy a duzzadt orsótesten márványos mintát hagy a lecsurgó, fekete folyadék, aztán a feji részen állapodott meg a tekintete. Várt. Nem hiába, fókuszált figyelmével kizsarolta a jószágból, hogy annak mutassa magát, aki. A csiga kieresztette a csápjait. Bár az eredmény valószínűsíthető volt, korántsem volt biztos: bármi más is kiderülhetett volna. Megkönnyebbülve kávézott tovább. Lassan nyúlt az ezüstlábú, kristály kockacukortartó felé, az ezüst cukorszedő csipesszel körözött egy darabig a fénylő cukorhalom felett, majd felcsippentett egy szemet a halom oldalából. Az arra támaszkodó cukrok megindultak, aztán megállapodtak, még mielőtt kipotyogtak volna a tálból. Kiskanalába helyezve fokozatosan engedte bele a kockacukrot a kávéba úgy, hogy alulról felfelé haladva málljon szét a kanálban az egész. Kevergetni kezdte a kávét. Elnézett az asztal fölött a bokrok felé. Most először itta cukorral, de kevergetni üresen is mindig kevergette. Belebámult a bokrokba. Látta, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlik a másik ágon. Sokszor nem is tudni, hogy melyik ág melyik bokor. Az ág és a föld színe ugyanaz, a bokor mögötti bokor mögött is bokor van. Nem mozdult semmi, nem szállt oda veréb, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlott a másikon – ez a kép kimerevedett. Mert ahogy ott ült és keverte a kávét, egyszer csak megérezte a gyöngyházgyöngyök érintését a nyakán. És abban a pillanatban a harisnyáján felszaladt egy szem. És mire odaért a tekintete, pont lecsöppent a csészealj peremén himbálózó nyák. Egyszerre megállt a kávéban kevergő kanál, ezüstre festett szemhéjai megrezegtek, és mintha mind a tíz ujja hegyét egyszerre bökte volna meg tíz kicsi tű.
Anélkül, hogy védekezni tudott volna, a válasz végigsöpört rozáceás arcbőrén, és csengő fülén át utat talált. Őt a saját anyja fogadta örökbe.

Igen-igen, ez nagyon is kézenfekvő lehetőség. Miért is ne próbálta volna meg? Hisz három a magyar igazság, próba szerencse, most vagy soha, utolsó mentsvár. Senki sem ismeri a lányt, csak az anya. És az anyát sem ismeri senki, csak a lány, és az, akinek a lány ki akarja nyilatkoztatni.

(585.)

Szirén. És még árbochoz kötöztetni sem kell magam, mert magától elhallgatott.

(584.)

Nem kis munka volt megszületnie. Ösztönösen próbálta is sokáig elkerülni, bizonyára előző élmények tapasztalatait őrizte a viselkedése. Mint az ágynemű gyűrődéseit a bőr. Aztán csak megrepedt a magzatburok, elfolyt a magzatvíz, mennie kellett. A meglepetés akkor érte, mikor megszületvén körbehordozta a tekintetét, és Orbán Viktor gigantikus anyaméhében találta magát.

(583.)

Van a vágy arra, hogy megértsenek.
És van a vágy arra, hogy félreértsenek: ahogyan értenek, amit kiolvasnak belőlem, az ne legyen rám igaz.

(582.)

A mennyország talán csak annyi, hogy ha egyszer mindenki a legjobbat akarja, abból nem bontakoznak ki tragédiák.

(581.)

Bagoly mondja verébnek. Persze. A bagoly olyannyira ismeri a nagy fejet, hogy a verébben már csírájában is felismeri.

(Jókedv)

Nincs rossz kedvem. A szomorúság, a sírás, a tanácstalanság nem rossz. Tartok most valahol. Jó lenne máshol tartani. Elmozdulni innen. Valahová, ahol többet adok és többet kapok. Most is sokat kapok, de úgy kapom, mint a gyerek: se kérni, se viszonozni nem tudom, csak mohón elfogadni. Beinni, mint a vizet a föld. Reményteli jövőm a fedezet.
Jó lenne része lenni a saját életemnek. Jó lenne, ha azt nevezném a saját életemnek, aminek a része vagyok. Jó lenne, ha lenne helye kívül is annak, ami belül történik. Jó lenne, ha annak a zaja, ami belül történik, nem nyomná el a külvilág zaját.
És jó lenne megtudni, hogy mi egy kapcsolat. Jó lenne hinni, hogy van kettenlét. Jó lenne, ha ez, ami most van, már a kettenlét volna. És az is jó lenne, ha kiderülne, hogy a kettenlét semmihez nem fogható azok közül, ami most van és ami eddig volt, hanem majd csak ezután jön el. Ez is jó lenne.
És anyának is jó volna lenni.
Jó volna tudni, hogy mi az erotika. Egyáltalán, hogy a test mi, jó volna előbb megtudni azt. Hosszú az élet, van még időm, jó volna tudni, hogy mi az erotika.
Jó lenne tudni, hogy mik a preferenciáim, és hogy a lehetőségeim mik, azt is jó volna tudni. Nem tudom, hogy hol van a valóság és az álmaim határa, hogy van-e köztük határ, azt sem tudom, viszont hogy azt szeretem-e jobban, aki van, vagy azt, aki nincs, azt jó volna tudni.
De mindent persze nem lehet.
Nem tudom, hogy jó kedvem van-e. És azt is csak sejtem, hogy értelmetlen a kérdés. Jó kedve van-e a betegnek szívátültetés előtt? És a donornak az van-e? Szívátültetés előtt állok, a saját szívemet fogom visszakapni. Ne félj, te gombafrizurás kicsi lány, ne félj, Lámpafej, ne félj, te kis donor! Bár elhagytalak, ott hagytalak a fényképeken, mint levedlett énalakú bőrt, de a szívedet most magamhoz veszem, annál is inkább, mert az enyém leállt. Most megmentheted az életem, ha megmutatkozol. Mozdulj, hisz élsz még, tudom! Olykor elkapok még egy-egy neked címzett mosolyt, tudom, hogy szeretnek, úgyhogy ne henyélj! Tudom, hogy csak tetteted, hogy halott vagy, de mint a rózsabogár, ha feldoblak, elrepülsz, és lehetséges világokról lehetséges világokra szállsz. Térj vissza hozzám, és ne félj! Testet kínálok, lakd be, szeresd meg! Ne félj tőlem, felnőttem azóta, és készen állok felnevelni önmagam.

(Szál cigi)

Lassítasz. Talán véletlenül, sőt kényszerből. Máshol jártak a gondolataid, váratlanul értél egy asztalhoz vagy székhez: lassítanod kellett. Szál cigi, ez jut eszedbe. Konyhakredenc, tűzhely mellett gyufa, leülsz. Igen, persze, egyedül laksz. Velük voltál, de végre hazaértél. Egyre gyakrabban érsz végre haza. És végre, mondod, valahányszor elmész, még ha csak a boltba is. Kimozdulás. Ahogy fordítod rá a zárat, kívülről, önmagadra.
Most otthon vagy. Végre. Ez az otthonod, itt érzed magad otthon. Kislámpák égnek - nagy újabban nincs is -, barnaság vesz körül. Egy-két egzotikus fatárgy: kinéznek valahogy, felugorhat bárki. Persze megválogatod, hogy ki. Mi van, ha nem megy el, mi van, ha nem akkor.
Most biztonságban vagy. A bútoraid közt lelassulsz. Visszatér beléd - hálni, hisz későre jár - a lélek. Cigi. Tekinteted végigfolyik a falakon, miközben letüdőzöd a helyzetet. Ahogy hátrabillen a fejed, a szék, a cigarettát tartó kézfejed, diktálni kezd az egyensúlyod. Hasizom, lábujjhegy, asztalba kapaszkodó ujjak. Körmödön a lakk. Fújod és fújod és fújod kifelé a füstöt. Addig fújod, míg végre megpillantod a lassított felvételen önmagad. Na. Körbejár téged, nyújtja a kezét, te is nyújtod: először óvatosan szökellve, de aztán belejöttök, és aztán meg már őrült tempóban söriztek.
Koplalsz is persze, de a cigi. Rég gyújtottál rá.

(578.)

Nincs egy rongyom, amiben elmehetnék egy olyan helyre, ahol vehetnék magamnak néhány rongyot.