(Barbár napfény)

Tavasz. Jaj, még ne! Még hadd csavarjam párszor fel a fűtést! Még hadd takarjon el a korai sötét! Még hadd főzzek egy sokadik forró tejeskávét, és hadd vacilláljak a hűtő előtt, hogy egy második vacsorában mennyi volna az endorfin! Még hadd örüljek, hogy nincs estére program! Ha kedvem szottyan emberek közt lenni, hadd kapcsoljam csak be a rádiót! És ez hadd legyen elég!

Ne vágyjak többre.

Valami bizeg a tarkómnál. Tavasztündér bebujtatja a varázspálcáját a kardigánom akasztókájába, és megemel. A fejemet a pálcától csak lehorgasztva bírom tartani. Rongybaba, aki vétkezett. Tavasztündér egy mozdulattal átlendít a hűtőtől a ruhás szekrény elé, hogy aszongya inkább ott tűnődjek az endorfinokról. Nézek a szekrény sötét gyomrába, de a színüket se látom a tavalyi ruháknak, úgy vakít a barbár napsütés. Kibámulok inkább az ablakon. A rügyek és minden, verődik a fény, hirtelen megértem a húsvéti ablakmosást. Ahogy megértem, nyikorogva (az újságpapír csúszik így az üvegen) begördül a pillanatba az összes korábbi tavasz. Megállnak keresztben, mint rozsdás tehervonat vagonjai a sorompónál. Tavasztündér bemondja, hogy 36, még mielőtt én is a végére értem volna, és rám szól, hogy számolgatás helyett öltözködjek inkább. Azzal visszacsavarja a fejemet a szekrény felé, és varázspálcájával a combom közepére suhint. Na, idáig érjen a szoknya! Nem azért, mintha onnantól rendben volna a lábam, hanem csak hogy át bírjam emelni a férfi vázon. Mert igen, bizony, tavasztündér belsőt cserélt, felfújta, és most elöl is, hátul is megbízhatóan kemény. Mégis rettegek, hogy cserben fog hagyni, hogy a legrosszabbkor leereszt megint. De tavasztündér rázza a fejét, hogy idén másképp lesz, higgyem el.

Hová tűnt a tél intimitása? Amikor még egészen személyesen nekem volt nehéz, és amikor még kifejezetten én voltam szarul? Most nem számítok. Válogatás nélkül osztják, mint a virslit a népnek, mindenki szorít a két kezében egyet-egyet, és azt se tudja, melyikbe harapjon előbb. Az én kezemben is van, ahogy zárom lassan a fogaimat, egyszer csak elpattan a bőr. Rágok, a virslit belenyomom a mustárba, harapom megint. Egy pillanatra elhiszem, hogy idén másképp lesz, és elmosolyodom. No, tavasztündérnek se kell több, megszólal, hogy jé, de hisz nekem műfogaim vannak. Rádöbbenek, hogy tényleg, csak teljesen kiment a fejemből. Könny gyűlik a szemembe, szétnyílik a teli szám, a te rohadt virslid meg szójából van, ordítom, és köpködni kezdem kifelé. Pedig ízlett. A taknyom is folyik, a nátha miatt is, csöpög bele a mustár mellé a műanyagtányérba, tavasztündér éjszakánként rám nyitja az ablakot.
A műanyag tányér a Ligetbe kitett, iskolapadzöld iskolapadon nyugszik. A virslidarabok közt egyedül görnyedek a padnál. Szétszéledtek mellőlem. Ebéd után a padra ráborulva alszom. Mímelem az alvást, valójában szagolgatok. Ébresztő! Tavasztündér mutogat a pálcájával, hogy fel van írva a táblára a megoldás, olvassam fel szépen. Csak a hemzsegő Liget van, nem látok táblát.

Bazmeg, tavasztündér, hova hozod azokat a hatalmas energiacsomagokat? Tegyed csak le a kapu elé, jól van! Még nem nyitottam ki. Nem is fogok. Ha a lomokkal együtt elvinnék a cigányok, az volna a legjobb. És amúgy is, szállj le rólam, elegem van a mesebeszédekből! Elegem van, hogy már megint itt a tavasz, csapadék semmi, gondviselés nuku, hanem csak ez a barbár fény és ezek a pogány tündérek.

(594.)

Mássz csak bátran kifelé! Megpillantottam a kút káváján a kezed. Hogy tudnék-e segíteni? Hisz épp azt csinálom: látom – és nem felejtem – a kezed.

(593.)

Ha a szerelem úgysem kölcsönös soha, akkor te mit választasz: azzal élsz inkább, aki szerelmes beléd, vagy azzal, akibe te szerelmes vagy? Vagy senki senkibe, mert az legalább kölcsönös? Sőt: senki senkivel. De mi van, ha ez is kölcsönös?

(592.)

Megint megizzadt az éjszaka. Érezni lehetett a pizsamája nyakán. Szaga is volt. A szag emlékeztette egy férfinak a szagára, aki minden áldott reggel felvitte a padlásra szellőzni a pizsamáját. Trapp-trapp. Falépcső volt. És minden áldott este lehozta. Trapp-trapp. Úgy tíz körül. Ő viszont bedobta most is az ágyneműtartóba, nem vett róla tudomást. Az itt-ott kinövő, erős, fekete szőrszálak, éppen elég volt azokat beismerni. De álmaiban aztán előjön, néha a pizsamája nyirkosságáról álmodik. Ilyenkor nem izzad.