(604.)

Hogy hiszek-e a telepátiában, azt nem tudom, de vanni van, az biztos.

(603.)

Az öregedésben nem az a rossz, hogy ráncosodik a nyakam, és túl vagyok életem csúcsjelenetén, hanem az, hogy ha filmet nézek, a csúcsjelenetben azt figyelem, hogy ráncosodik-e a színésznő nyaka.

(Nem vagyok túl!)

(602.)

Mohón elfogadni. Mindent és mindenkit.

(601.)

Sokat dolgozott magán, mire elhitte, hogy bizony őt is lehet szeretni. Kiderült - pontosabban azt a fülest kapta -, hogy nem őt nem lehet, hanem a többiek nem tudnak. Körülötte. Régen. Nem világos, de lényeg, hogy elhitte, hogy őt is lehet. Így derült ki, hogy nem csak ez volt a gond, hanem az is, hogy ő sem tud. És akkor sokat dolgozott magán, hogy elhiggye, hogy igenis tud. Sikerült is elhinnie, így derült ki, hogy elhinni és tényleg tudni, az nem ugyanaz. És akkor sokat dolgozott magán, hogy megtanuljon. De belefáradt meg lusta is volt, úgyhogy végül felhagyott az erőlködéssel. És akkor ettől egyszer csak illetve fokozatosan megtanult. Így derült ki, hogy tulajdonképpen a többiek is, körülötte, régen, nem világos, de hogy ők is mindig is tudtak.

(600.)

egyedüllét: hiába tíz centis a darázscsípés, nincsen kinek mutogatni

(Úgysem)

Azért jöttem el Önhöz, mert megijeszt a tény, hogy verem a kutyám. Pontosabban azért, mert egy hatalmas betontömbre vetített árnyékemberkének érzem magam. Vagyis mert a torkomban motoz, hogy ki kell hánynom egy polgári otthon teljes bútorzatát. Igazából azért jöttem, mert húzza a vállamat a hátizsák. Ki lehet bírni, csak lerakni nem lehet. Tudja, arra vágyom, hogy egy vak férfi oldalán lehessek csodaszép. Azért jöttem, hogy megismerjem a határaimat. Vagyis mert nincsenek határaim. Azért jöttem, mert nem tudom, hogy én érzem-e vagy az anyám, és hogy én mondom-e vagy az mondja, akit figyeltem, ahogyan mondta. Nem én cselekszem, hanem én nem cselekszem. De valójában azért jöttem, mert ööö talán megérti, ha úgy fogalmazok, hogy lakik bennem valaki. Üti fel a fejét. És innen-onnan egyre többet megtud. Meg Isten felé is kacsingat. A vallását bezzeg nem tartja, pedig van a kis rohadéknak. Kérdés, hogy vajon ki ez, és hogy került ide. Számítok a diszkréciójára: magamra gyanakszom, ez a valaki én vagyok. Katartikus és semmilyen. Igen, lehetne az Univerzum is. Hasonlítunk. Azért jöttem el Önhöz, mert a lépcsőházi jónapotkívánokokra újabban sziakutyussal válaszolok. Vagyis mert arra ébredtem, hogy kiszédülök az ágyból. Vagyis mert zúg a fülem. Persze nem hiszem el, hogy egyszer én is meg fogok halni, viszont azért jöttem el Önhöz, mert kedvem volna. Pontosabban kedvem lett volna. Pontosabban most volna kedvem ahhoz, hogy fiatalon. Azért kell minél fiatalabban, hogy biztos ne derüljön ki. Ne derüljön ki, hogy igaza volt. Hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy kislányom, majd meglátod, hogy hiába határozod el, végül nem fogod tudni úgysem te sem jobban csinálni. És még csak haragos sem volt, amikor ezt mondta.
Hát csak ennyi. Ezért jöttem el Önhöz. Gyűlölöm. Nem őt. Őt szeretem. Hisz pont ez a baj. Hogy akit szeretek, az mondta. A gyűlöletesen igazat. Gyűlölöm, hogy lelőtte a poént. Gyűlölöm, hogy lelőtt. Így nem lehet élni. Hogy elhiszem.

(598.)

Annyira nehéz megállni, hogy ne azt hajtogassam neki egyfolytában, hogy a gyerek, akit szülne, nem volna torzszülött. Vagy nem szükségszerűen volna az. A gyógyszerre hivatkozik, de én tudom. Ő is tudja. A hajtogatás helyett jó volna biztatni. Nem valamire, hanem csak biztatni. Igen, bárcsak ne érteném ennyire pontosan!

(597.)

Mindjárt elfogy. Vegyél még gyorsan, mielőtt mindet megeszed.

(596.)

- Az élet a legnagyobb ajándék. És ha ajándék, akkor az azt jelenti, hogy örökbe kaptam, és kurvára azt csinálok vele, amit akarok.
- Jó’ van. Akkor csináljad má’ végre kurvára azt vele, amit akarsz!