(625.)
Nem is attól tartok, hogy el fogom rontani, hanem sokkal inkább attól, hogy kiderül, hogy még mindig nem tartok ott, hogy már ne rontsam el. Te mindig már ott, mindig ottabb akarsz tartani, korhol. Majd vigasztalni próbál, hogy de hisz ezen nincs is mit elrontani. Ezt innentől már csak elrontani lehet, tájékoztatom. Valld be, hogy azért még reménykedsz, mosolyogja. Reménykedek, bazmeg, reménykedek. Hát épp ezzel baszom el már megint! Tudni kéne nem reménykedni. Tudni kéne, nem reménykedni.
(Homázs 2. - Házi mozi)
Olykor ültünk együtt a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában az elemesbútor-íróasztalnál, és moziztunk. A papírkupac tetején volt a laptop. Ez az ő dolgozószobája volt, egyedül is rengeteget ült itt (hogy dolgozott-e, azt nem tudom), de filmet is itt néztünk. Kicsit mindig vitáztam, mert az lcd-monitort csak egyetlen szögből látni jól, és féltem, hogy ő látja jobban. Ilyenkor változtattunk egy-két millimétert a szögön. A két szék közül az egyik az ő irodaszéke volt, a másikat a konyhából hoztam. Mire a keskeny közlekedőn átértem, lecsúszott a lábamról a zokni. Ő bolyhos tréningnadrágot viselt, és előre ellenőrizte, hogy stimmel-e a letöltött filmhez a felirat. Általában nem stimmelt, sokat kellett bíbelődnie vele, de végül csak kész lett, és akkor beültem én is a kupiba.
Azt hiszem, egyből éreztem azt a bizonyos szagot.
A kislámpát leállítottam a földre, és a fal felé irányítottam a fényét, hogy csak gyenge háttérvilágítást adjon. Ahogy lehajoltam, jól láttam az asztal alá bedobált koszos papírzsepiket. Próbáltunk volna úgy ülni, hogy közel legyünk egymáshoz, de az irodaszék karfája nem engedte. Amikor elhelyezkedtünk, a zord körülményekhez képest kényelmesen, beindítottuk a filmet. Vagyis még hoztam magamnak egy bögre teát, és csak azután indítottuk be. De egyből leállítottuk, mert szimatolni kezdtem. Eddig nem voltam teljesen biztos benne, de a filmet megelőző pár néma másodpercben összeállt a kép. Felálltam és sértődötten bukóra állítottam az ablakot. Ezzel vallottam be magamnak és neki, hogy érzem. És hogy nem akarom érezni.
Hanem azt akarom, hogy egy pillanat alatt kiszellőzzön az asztal alá dobált papírzsepikből az ondó szaga.
Rövid hezitálás után úgy döntött, hogy összeszedi. Ebben a szűk térben, a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában, az elemesbútor-íróasztal alá kellett bebújnia annak a nagy férfinak, és az összeszedett zsebkendőkkel, amiket a markában még jelentéktelenebbül kicsire igyekezett összegyűrni, ki kellett ballagnia a konyhai szemeteshez. Úgy mozgott, mint egy kamasz, akinek az előző pillanatban nyúltak meg a tagjai, és lett mindenkinél egy fejjel magasabb. Vissza is így jött, és leült az oltalmat adó karfák közé. Az ablak még nyitva maradt, de már újra beindítottuk a filmet. Néztük a monitort, semmiképp sem egymást, csak aztán a filmet megelőző pár sötét másodpercben visszatükröződtünk a képernyőn. Hirtelen olyan élesen rajzolódott ki az arcunkon a szégyen és a tanácstalanság, mintha láthatatlan tintával firkálták volna ránk, amire most váratlanul uv-fény esett.
Már a film közepe felé jártunk, amikor a hűvös miatt végül becsuktam az ablakot. Szinte öntudatlanul. Öntudatlanul megjátszottam magam, mintha öntudatlanul csuknám be.
Hiába, szégyenre hajló volt akkoriban a természetünk.
Azt hiszem, egyből éreztem azt a bizonyos szagot.
A kislámpát leállítottam a földre, és a fal felé irányítottam a fényét, hogy csak gyenge háttérvilágítást adjon. Ahogy lehajoltam, jól láttam az asztal alá bedobált koszos papírzsepiket. Próbáltunk volna úgy ülni, hogy közel legyünk egymáshoz, de az irodaszék karfája nem engedte. Amikor elhelyezkedtünk, a zord körülményekhez képest kényelmesen, beindítottuk a filmet. Vagyis még hoztam magamnak egy bögre teát, és csak azután indítottuk be. De egyből leállítottuk, mert szimatolni kezdtem. Eddig nem voltam teljesen biztos benne, de a filmet megelőző pár néma másodpercben összeállt a kép. Felálltam és sértődötten bukóra állítottam az ablakot. Ezzel vallottam be magamnak és neki, hogy érzem. És hogy nem akarom érezni.
Hanem azt akarom, hogy egy pillanat alatt kiszellőzzön az asztal alá dobált papírzsepikből az ondó szaga.
Rövid hezitálás után úgy döntött, hogy összeszedi. Ebben a szűk térben, a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában, az elemesbútor-íróasztal alá kellett bebújnia annak a nagy férfinak, és az összeszedett zsebkendőkkel, amiket a markában még jelentéktelenebbül kicsire igyekezett összegyűrni, ki kellett ballagnia a konyhai szemeteshez. Úgy mozgott, mint egy kamasz, akinek az előző pillanatban nyúltak meg a tagjai, és lett mindenkinél egy fejjel magasabb. Vissza is így jött, és leült az oltalmat adó karfák közé. Az ablak még nyitva maradt, de már újra beindítottuk a filmet. Néztük a monitort, semmiképp sem egymást, csak aztán a filmet megelőző pár sötét másodpercben visszatükröződtünk a képernyőn. Hirtelen olyan élesen rajzolódott ki az arcunkon a szégyen és a tanácstalanság, mintha láthatatlan tintával firkálták volna ránk, amire most váratlanul uv-fény esett.
Már a film közepe felé jártunk, amikor a hűvös miatt végül becsuktam az ablakot. Szinte öntudatlanul. Öntudatlanul megjátszottam magam, mintha öntudatlanul csuknám be.
Hiába, szégyenre hajló volt akkoriban a természetünk.
(622.)
Persze az izmos felsőteste is, a zsiványan csillogó kék szemei, meg ahogy a munka közben henyélni vágyik, és még a könyékhajlatában az a kis seb is, igen, nyilván, ezek is, de sokkal inkább a tehetetlensége.
Ahogy áll tettrekészen tehetetlenül.
A hatalmas, nyitott tenyere, ahogy tárná a karját, ahogy majdnem odalép. Ismerem őt, mert ismerem ezt a pózt.
Ahogy áll tettrekészen tehetetlenül.
A hatalmas, nyitott tenyere, ahogy tárná a karját, ahogy majdnem odalép. Ismerem őt, mert ismerem ezt a pózt.
(620.)
Azt hinné az ember, hogy már tényleg csak a teleregényekben mondja a kíváncsi szomszédnéni az internetszerelőnek, hogy nahát, hová fejlődik a technika. Maradi helyzet, ha még van kinek mondani.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)