(642.)

A biciklijét a lovának tekinti. Ahogy köti le a villanyoszlophoz, mintha kipányvázná az ő lovacskáját. Ilyen érzékeny volna, hogy még a tárgyak lelkét is érzékeli? Vagy ilyen érzéketlen: nem ismeri föl a különbséget élő és élettelen között?

(Az élet része)

A kutyák már a töltésen nekiiramodtak, aztán levágtattak a rézsűn. Egymás hegyén-hátán vagy nyolc-tíz, egy valóságos falka. Voltak köztük idősebbek, fiatalabbak, talán többen is egy alomból; mindegyik hibátlan, fehér alapon foltos mintázattal. Szetterek voltak. Ismerték a terepet, a séta alkalmával minden nap pontosan ezen a kitaposott meredélyen zúgtak le a folyóhoz. Lobogott a fülük, a hasukon a szőr, kajlaságukban is elegáns volt minden mozdulatuk. A sétának ezen a pontján, vagyis abban a néhány másodpercben, amikor a gazdájuk már azt mondta, hogy mehetsz, de még nem érték el a vizet, ahol majd megindul az apportírozás – abban a pár másodpercben nem az ember hűséges társai voltak ők, hanem ösztönlények: energiáik vízesésként zúdultak a köveken és gyökereken lefelé.
Ligetes szakasza ez a partnak. Szélnek kitett. A sok kidőlt fa erről tanúskodik. Az említett meredély aljánál is fekszik egy törzs keresztben már jó ideje. A kutyák vagy átugratnak rajta, vagy a lombos fele felől kerülik, esetleg a fonnyadt levelek és gallyak közé begázolva hirtelen fékeznek és szenvedélyesen kezdenek szimatolni. Aztán amilyen hirtelen álltak meg, olyan hirtelen veszítik el érdeklődésüket, és lapos ívben továbbkocognak, míg pályájuk belesimul a folyó szegélyébe. Tappancsukat megnedvesíti a víz mocorgása a kavicsokon.
Ebből a kidőlt fából hátrafelé, mintegy a rézsűnek nekiszegeződve, meredt ki egy vastag, hegyes ágcsonk. Csupasz volt, a kéreggel borított rész csak a tövénél kezdődött. Jó ideje ott feküdt a törzs, de ez a rész mintha akkor nőtt volna ki belőle újonnan. Ezért történhetett, hogy a csonk szálkásan töredezett hegye a kutyaság elszabadult lendületével belefúródott – Különös. Mint minden, ami egyetlen, jól meghatározható pillanatban történik. Például abban a pillanatban, melyben még pont nem rugaszkodott neki hátsó lábaival az ugrásnak, mert ugyan az idegpályákon már száguldott végig a kisagyból induló információ, ám az izmokhoz még éppen nem érkezett meg – ebben a pillanatban az ág belefúródott a kutya szügyébe. A szívét vagy a tüdejét érhette. Pár lépést tudott még odább oldalogni, aztán a legközelebbi fa alatt összerogyott. A gazdája ráborult, leste a lélegzetét, hallgatta a szívét, kereste a pulzusát.
Lélegzet, szív, pulzus. Legalább valamelyik. Vagy egy pislogás. Csukódott megától lefelé a szeme. A gazda nem akarta, inkább felállt. Csuklója külső oldalával erősen nyomta a homlokát. Elnézett felfelé a Dunán. Minden könyörtelenül ugyanolyan volt, mint máskor. A vasúti híd, az uszályok, a pesti part. A konok víztömeg, mely részvétlenül sodorja a bedobált faágakat és labdákat, ha a kutyák nem iramodnak idejében neki. Sodorja reggel, sodorja délben, és sodorja este. Éjszaka is sodorná, csak akkor nem jönnek. Hanem az udvar számukra elkerített részén alszanak, együtt az egész falka, álmodnak, ki tudja, mit, meg-megrándul a testük, vakkantanak. A nő csak toporgott, dél felé is elnézett, de a motorcsónak keltette hullámok ott is ugyanúgy érték el a partot, mint máskor. A tájat hiába kérdezi. Aztán leguggolt, ölbe vette a tetemet, leült egy kőre, és úgy borult újra rá. Engedte, hogy lehorgasztott fejének súlya alatt az arca teljesen belenyomódjon az állat karcsú bundájába. Érezte a bordákat, a szeretett szőr jellegzetes tapintását, melegét és szagát.
A közelben lézengő többi kutyás néhány tíz méterre állt és figyelt. Libabőrösek lettek, és a karjukon felállt a szőr. Kutyáikat gondosan távol tartották. A szófogadatlanabbakat pórázra vették, a többinek szabályos időközönként odaszóltak, hogy marad. A gyerekeknek meg azt válaszolták, hogy azért nem megyünk most oda, mert a néni szomorú, és a bámészkodásunkkal csak zavarnánk.

Meghalt egy kutya.

(640.)

szegélyléc-meditáció

(639.)

Nem maradt más: egy csákánnyal veselkedett neki az arcára száradt hányadéknak.
Már mindent kipróbált. A sminkektől kezdve az oldószereken át a smirgliig mindent. Kezdetben különféle krémekkel próbálkozott, aztán az áttörést az hozta, amikor a bőrgyógyász megállapította, hogy nem a bőr elváltozásáról van szó. Bár semmi szaga nem volt, kizárásos alapon arra jutottak, hogy az idegen anyag, mely maszkká szilárdult az arcán, hányadék.
Kinek a hányadéka.
Sokszor javasolták neki, hogy ne hánytorgassa fel a múltat. Nem volt véleménye, csak zsigeri reakciói.
A csákányt végül egy barkácsáruházban vásárolta. Végigvillamosozott a Duna-parton, úgy ment. Azt is sokszor javasolták neki, hogy absztraháljon meg szublimáljon, vagyis az Isten szerelmére, ne mondjon neveket! Mert az sem etikai, sem szövegtechnikai szempontból nem szerencsés. De benne meg az volt, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is Obi.
Szobanövényeket is árultak ott, polcokra rakva, neonfényben. Volt az a strapabíró, egy száron növő, fényes levelű is, amilyet már régóta akart. Leemelt egyet a sok száz cserép közül, és betette a csákány mellé a bevásárlókocsiba. Ha már úgyis, legalább legyen.

(638.)

Ha nem válik be pasinak, még páciensnek jó lesz, mondja a terapeuta, amikor nem válik be nőnek.

(637.)

inka

(Sokat kávézik. A munka szüneteiben mindig. De az inka kávéban legalább nincs koffein.)

(635.)

Ne elmondd, hogy, hanem fejezd ki magad.

(634.)

tap

(Időről-időre azt tapasztalja, hogy kilóg közülük. Csak miért? Talán az, hogy a kutyája letapossa a virágokat? Vagy hogy nem takarja el legalább egy tapasszal a gombás lábkörmét? Esetleg az a gond, hogy nem tapsol, ha nem tetszett neki az előadás, vagy éppen az, hogy otthon a tapétán hetente kiszínez egy virágot? A többiek tapintatosak. Aminek eredményeképpen ő a sötétben tapogatózik.)

(633.)

Azért csinálja, mert nincs jobb dolga. Pótcselekszik.
Jobbat nem is tehetne. Alkot.

(Milu)

- Milu, ide gyere, lábhoz! – kiáltott utána a gazdája, mert a kis vakarcs, amint meglátott valami érdekeset, nekiindult. Útszélen összeszedett kutya létére nem félt. Pedig a feltehetően zaklatott előélet után is még kiadós tortúrán ment keresztül, mire forgalomba hozható állapotba került. A gazdajelölt hiába egyezett bele már látatlanba, hogy befogadja a kutyát, egy darabig még nem merték neki megmutatni, hátha visszatáncol. Az asszony, aki egy tünde és egy óriás keveréke volt, nem táncolt vissza. Megkapta a kutyát, és a Tintin-ben szereplő Miluról nevezte el. Minden reggel ment és vitte. Idővel kutyasétáltató barátnőre is szert tett, és a folyó mellett minden reggel beletartotta az arcát a napsütésbe. Vagy a napsütés tartotta őbelé? Mert hatalmas felsőteste fölött, valahol a magasban ott tündökölt az arca. Szikrázó kék szemei, egészségtől és élettapasztalattól kipirult orcái, fehéren világító pillái és szemöldöke, széles, szenvedélyes ajkai és a pisze orra. Gyengéd rendíthetetlenség sugárzott ebből a hatalmas, bájos arcból. A tejfölszőkéből őszülő, kócos-göndör hajkoronán szálanként csillant meg a fény. Ezt a látványt egészítette ki a kutyasétáltatáshoz illő, koszlott tréningnadrág és kinyúlt póló, mely rásimult az asszony kebleire, alattuk pedig lazán lógott tovább, mivel a gyomor és a has dudora a mellek síkja mögött maradt. Hangja egyszerre volt bársonyos és rekedt, például amikor azt mondta a kutyusnak, hogy: Milu, te kis pics. Ugyanis Milu nőstény volt. Apró és fekete. Az ilyet mondják kotorékebnek, de ő többnyire csak féltékeny szukaként hivatkozott rá a beszélgetésben, mert ez a kis pics nehezen viselte, ha a gazdája más kutyákat is megsimogatott.
Milu tehát most is előreszaladt a szembejövő kisgyerek felé. Jó lett volna visszahívni, hogy nehogy nézeteltéréshez vezessen a dolog, de nem lehetett. Pedig a városi közegbe való beilleszkedésre a kutyásoknak nagy figyelmet kell szentelniük, mert akinek nincs kutyája, az nem érti. Hogy is érthetné! A kisgyerek szerencsére nem ijedt meg a kutyától, hanem éppen ellenkezőleg, karjait széttárva, testtel teljesen a kutya felé fordulva csoszogott-topogott előre. Néhány lépéssel az anyja testvonala elé tört, miközben a lábai kicsit lemaradtak a törzséhez képest, mintha a saját pocakját kergetné. Ahogy csökkent közte és a kutya között a távolság, egyszer csak megtorpant. Jobb karját és annak végén picurka mutatóujját is tökéletesen kinyújtotta, úgy mutatott előrefelé arra a pontra, ahova a tekintete és teljes figyelme is összpontosult:
- Anya, nézd, milyen csúnya kutya!
Milu kisvártatva elérte a gyereket, és izgatottan össze-vissza szagolgatta. Még ehhez a csöppséghez is emelnie kellett az orrát, mert igazi földszintes kutya volt. A tündeóriás is kezdte beérni őket, szőke üstökén szokás szerint átsütött a nap, hatalmas teste ruganyosan támaszkodott edzőcipős lépteire. Mielőtt egy végső, ellentmondást nem tűrő lábhozzal maga mellé rendelte volna a kutyát, közepes hangerővel, hányaveti hangon, amiben ezúttal több volt a rekedt, mint a bársonyos, odaszólt neki:
- Milu, nézd csak, micsoda csúúúnya kisgyerek!