Mért ne legyek tizenkilenc? Mért ne fogjam meg a könnyebbik végét? Mért ne húzzam a rövidebbet?
Mért ne legyek deáknévász?
És miért ne terüljek ki, ha már kiterültem úgyis? Úgyis, úgyis.
(Milyen egy közönséges kis nő)
- Jujj, ez nagyon izgalmas – sikított kicsit infantilisen az én drága barátnőm, mikor elmeséltem neki. – És igent mondtál?
Ingattam a fejem, de ez nem azt jelentette, hogy nem mondtam igent – bár nem mondtam –, hanem azt, hogy ne légy már ennyire besózva, és hogy imádlak, amiért ennyire be vagy.
- Gondolkodási időt kértél, mi? Egy igazi komoly nő! – sztárolt, mint mindig.
Megbabonázott azzal, hogy ennyire be van sózva, de kényelmetlen is volt, hogy bár az én sorsom, ő van jobban.
- Megköszöntem. Megköszöntem, mert tényleg nagyon jól esett – meséltem higgadtan, hogy ő is lehiggadjon. – És abban maradtunk, hogy mérlegelem a lehetőséget.
Kimértségemmel az ő felfokozottságát ellenpontoztam. Rácsodálkoztam saját magamra: még előtte sem merem kimutatni, hogy megérintődtem. Nem baj, úgyis tudja, de azért próbáltam még mondani valamit:
– Nagyon jól esik, hogy bevállalná. Bevállalna. Erőt és biztonságot ad, hálás vagyok érte. Új távlatok nyíltak meg előttem, még ha a nemet mondásé is.
Elkomorult az arca, a mögül nézett rám szeretettel. Iránta is elöntött a hála; sodróbb érzés volt, mint a férfi iránti, aki el akar venni. Egyszerűen imádom ezt a nőt: ahogy csimpaszkodik belém és óv egyszerre. Egyszerűen imádom: az egyneműség egyszerűsége. Szorosan átöleltem, és belevesztem a talán nem is létező sorsközösségünkbe.
- Hát gyerekkorunkban nem így képzeltük – mondta, amikor lazítottunk az ölelésen, de még a karjainkban tartottuk egymást. Az arcomat fürkészte, azt szerette volna kimondani, amit onnan olvas. – Azt hittük, hogy meghatottan rebegünk majd igent, aztán tessék: józan mérlegelés lett belőle. De értelek... – Ki nem mondott keserűségemet nyugtatta a hangja.
- Nincs ezen mit érteni – feleltem.
A józan mérlegelés, az csak egy szó. (Kettő.) Azzal, hogy kimondtam (ő mondta ki), tudtuk mind a ketten, hogy már döntést hoztam. Néztem őt, ahogy jár a két szemem közt ide-oda a szeme: ahogy keres bennük engem. Arra gondoltam, hogy milyen egy közönséges kis nő is ő, hogy sokszor mennyire tud idegesíteni a fecsegésével, és még arra is gondoltam, hogy vele kapcsolatban soha semmit nem kellett mérlegelnem.
Ingattam a fejem, de ez nem azt jelentette, hogy nem mondtam igent – bár nem mondtam –, hanem azt, hogy ne légy már ennyire besózva, és hogy imádlak, amiért ennyire be vagy.
- Gondolkodási időt kértél, mi? Egy igazi komoly nő! – sztárolt, mint mindig.
Megbabonázott azzal, hogy ennyire be van sózva, de kényelmetlen is volt, hogy bár az én sorsom, ő van jobban.
- Megköszöntem. Megköszöntem, mert tényleg nagyon jól esett – meséltem higgadtan, hogy ő is lehiggadjon. – És abban maradtunk, hogy mérlegelem a lehetőséget.
Kimértségemmel az ő felfokozottságát ellenpontoztam. Rácsodálkoztam saját magamra: még előtte sem merem kimutatni, hogy megérintődtem. Nem baj, úgyis tudja, de azért próbáltam még mondani valamit:
– Nagyon jól esik, hogy bevállalná. Bevállalna. Erőt és biztonságot ad, hálás vagyok érte. Új távlatok nyíltak meg előttem, még ha a nemet mondásé is.
Elkomorult az arca, a mögül nézett rám szeretettel. Iránta is elöntött a hála; sodróbb érzés volt, mint a férfi iránti, aki el akar venni. Egyszerűen imádom ezt a nőt: ahogy csimpaszkodik belém és óv egyszerre. Egyszerűen imádom: az egyneműség egyszerűsége. Szorosan átöleltem, és belevesztem a talán nem is létező sorsközösségünkbe.
- Hát gyerekkorunkban nem így képzeltük – mondta, amikor lazítottunk az ölelésen, de még a karjainkban tartottuk egymást. Az arcomat fürkészte, azt szerette volna kimondani, amit onnan olvas. – Azt hittük, hogy meghatottan rebegünk majd igent, aztán tessék: józan mérlegelés lett belőle. De értelek... – Ki nem mondott keserűségemet nyugtatta a hangja.
- Nincs ezen mit érteni – feleltem.
A józan mérlegelés, az csak egy szó. (Kettő.) Azzal, hogy kimondtam (ő mondta ki), tudtuk mind a ketten, hogy már döntést hoztam. Néztem őt, ahogy jár a két szemem közt ide-oda a szeme: ahogy keres bennük engem. Arra gondoltam, hogy milyen egy közönséges kis nő is ő, hogy sokszor mennyire tud idegesíteni a fecsegésével, és még arra is gondoltam, hogy vele kapcsolatban soha semmit nem kellett mérlegelnem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)