827.

Rosszul jövök ki belőle, jól jövök ki belőle – hát kérem szépen, nem köll kigyünni.

826.

Nem akadályoz
lezáratlan kapcsolat.
Le nem zárt magány.

Tanmese (elsősorban nem a szexről, bár egy icipicit talán arról is)

   16000 Ft-ot fizettem a megvilágosodásért. Nem kellett elutaznom érte ideális vidéki miliőbe, zazent ülnöm napokig vagy csendtáborban néznem a földet. Csupán a legközelebbi postahivatalba kellett befáradnom (Flórián tér), ahol a délutáni órák ellenére mérsékelt volt a forgalom.
   Vagyis azért ennél többről van szó. Tegnap ugyanis különös nap volt. Örömtelien kevés, egy órás alvás után kellett reggel keresztbebuszoznom a várost oda-vissza dugóban, mert kávéznom kellett reggel egy nagyon jó kis helyen. Az odaútra rám egyáltalán nem jellemző módon lyukasztottam jegyet. Valahogy úgy vagyok mostanában a bkv-val, mint a hajléktalanokkal: hol adok nekik, hol nem, és bár rossz érzés nem adni, nyilván nem adhatok mindig. Szóval a visszafele úton már fel sem merült, hogy lyukasszak, aznapra tiszta volt a lelkiismeretem. Kialvatlan, ám kielégült tudatállapotom pedig alkalmatlan arra, hogy az ellenőröket figyeljem. Így esett a dolog.
   Ellenszenves fickó volt. Korombéli, nálam jóval alacsonyabb, cigány. Közvetlenül mellettem állt meg. Amíg nem csukódtak be az ajtók, addig nem vette föl a karszalagját, mégis ahogy ott állt, már réges-régen ő is, én is tudtuk, hogy ő az ellenőr. Egy darabig keresgéltem. Azt gondoltam, megmutatom neki az odafelé szóló jegyet, és esetleg azt mondom, hogy elaludtam a buszon vagy valami, ami tekintve, hogy állok, kevéssé hihető, meg amúgy is annyira álmos voltam, hogy képtelen lettem volna ezt hitelesen előadni. Ráadásul nem találtam meg a jegyet. Amikor azt mondtam neki, hogy majd bemutatom a bérletem, látszott, hogy nem hiszi, hisz rajtam is látszott, hogy én sem hiszem, de ez nem zavarta. Megírta a csekket, ami utólag, postán befizetve a helyszíni bírság kétszerese.
   És akkor, még a buszon voltam a dugóban, már írtam a barátoknak, hogy segítség meg SOS meg ilyenek. Szégyelltem magam, de hát ez van, a módszer korábban jól működött. Marha jól esett, hogy gyorsan reagáltak, mire leszálltam a buszról, összegyűlt minden szükséges információ. A digitális bérlet bevezetése, mint megtudtam, megnehezíti a bérletkölcsönadós mókát, bár még vannak ellenpéldák, van ismerős kitöltetlen szelvénnyel, mindazonáltal az 5/30-as trükk tűnt a legegyszerűbben kivitelezhetőnek. (30 napon belül 5 szabadon választott alkalommal 24 órán át felhasználható jegy.) Hazamentem tanítani, aztán a lyukas pár órámban felkerekedtem, hogy a végére járjak a kellemetlen ügynek.
   A Szentlélek téren egy roppant alapos pénztáros nénivel töviről-hegyire átbeszéltük az 5/30-as jegy használatát. Bárcsak ilyen odaadó felvilágosítás után indulhattam volna neki az élet más (fontosabb) területeinek is! Az aznapot már reggeltől kezdve be lehet jelölni a jegyen, ami lefedi az ellenőr által rögzített, kritikus időszakot. Nincs rajta a jegyen a vásárlás időpontja, se semmilyen kód, ami a pillanatot rögzíthetné, azaz a csalást leleplezhetné. Szóval, bár már kezdtem azt gondolni, hogy kurvára megérdemelném, hogy ebben az elektronikus bérletkiadással megszigorított világban ne találjak kibúvót, mégis csak lett megoldás.
   És akkor indultam tovább bicajjal az Akácfa utcába. Az Akácfa utcába, amiről mind a mai napig eszembe jut az a forró nyári nap, amikor kamaszkoromban először kellett bemutatnom az otthonfelejtett bérletet. Az aszfaltos, húgyfoltos VII. kerület. Ahogy caplatok a Rákóczi úton, a hátizsák alatt tiszta izzadt a pólom, és még ez a sarok sem az Akácfa, és a következő sem, de hogy Diófa, az ad némi reményt. Hunyorgok a vakító fényben, nincs napszemüvegem. A farmerszoknya alatt összetapadnak duci combjaim, fáj, de nem veszek róla tudomást. Egyáltalán, rossz itt egy budai kislánynak. De a budai kislánynak azt mondták, hogy intézd el szépen, kislányom, itt és itt van. A büntetés árát külön odaadták neki, nem volt szívük – vér a pucájukban – lecsípni a zsebpénzből. Akkor még volt bérletem, műanyag tokban, piros kerettel. A képen tejfölszőke a hajam, előreállnak a fogaim és ritkásan helyezkednek el. Megállapítható, hogy a fényképezéskor a kantáros kordnadrágot viseltem. Hát ez az Akácfa utca. Meg egy kis klórszag, mert úszásból hazafelé kaptak el a villamoson.
   Ez az Akácfa utca, ahová tegnap végül nem érkeztem meg. A nyirkos, hideg szél is közrejátszhatott. Mindenesetre belegondoltam, hogy felkeresek az ügyfélszolgálaton egy hölgyet, aki reggel hét óra óta ott ül az üvegfal túloldalán, és azt hazudom neki, hogy volt egy ilyen 5/30-as napijegyem. Ami nyilván nem igaz. Valójában ott töltöm majd ki a jegyet az ügyfélszolgálaton egy másodperccel az előtt, hogy az ablakához lépnék, és azt krajclizom be, hogy én is kora reggel óta talpon vagyok, mint ő. Neki is gyanús lesz persze, hogy a napi jegyet, amit aznap reggel kitöltöttem, csak nem felejtem egyből otthon. Pontosabban ez például velem akár meg is történhetne, de a hangomból, a gesztusaimból mégis érezni fogja, hogy nem így volt. Viszont az igazság feltárása neki nem feladata, így valószínűleg elfogadja, és 1000 Ft bírsággal (plusz a cécóval) megúszom. Ebbe a kis hétköznapi csalásomba bevonom tehát az ügyfélszolgálatos hölgyet, aki kurvára napi nyolc órát ott ül ki tudja hány éve az Akácfa utca 22-ben, és aki feltehetőleg mindig mindenhova jegyet vált, bár a bkv-ra bizonyára komoly kedvezménnyel, sőt a boltból sem lop. Az akciókat akkurátusan figyeli: a dolgok (kedvezményes) árának megfizetése mentén araszol az élete. Mert az életnek nem értelme van, hanem rezsije. A biztosan alacsonyabb fizetését biztosan szépen leadózza, tébét fizet, és mára virradólag garantáltan nem egy órát aludt egy jól sikerült éjszaka után, mert akkor nem tudna kellő precizitással klikkelni és kiállítani és iktatni és a többi. Ez a hölgy nem lenne abban a kellemesen módosult tudatállapotban, amiben én vagyok, szóval csak az ingyenélőt látná bennem, a pofátlan ügyfelet, egy felnőtt nőt, aki bazmeg még majd negyven évesen is itt ügyeskedik. Hát a fene a jó dolgát!
   A fene a jó dolgomat! És a fene azt a fene nagy szabadságomat, ami hol van, hol nincs, de amivel annyira nagyra vagyok! Végül inkább bementem a postára a csekkel és befizettem a 16000 Ft-ot. Egyúttal vásároltam egy születésnapi üdvözlőkártyát 680 Ft értékben – az eladó meg is kérdezte, hogy ez a kis szépség 680 Ft, így is kérem-e, de kértem –, mert postai úton akartam minden jót kívánni egy barátnőmnek, mert annyira jó ennek az intézmények hálójára rászövődő társadalomnak a (nagylevegő) tagjának lennem. 16000 Ft. Tartoztam kábé ennyivel a bkv-nak. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy jogos volt a büntetés. Végre. Emlékszem néhány esetre gyerekkoromból, amikor megbüntettek. No akkor teljesen ártatlan voltam, ártatlan, ámde eleven. És pontosan emlékszem a legnagyobb gyerekkori bűnömre, amiért soha nem büntetett meg senki.
   Amikor a nagymamám már nagyon öreg volt és iskolásat játszottunk és én voltam a tantónéni, ő meg a diák – általában huncut diákot játszott  –, akkor azt hazudtam neki, hogy hatszor hét, az nem negyvenkettő. És a nagymamám, bár gyanús volt neki a dolog, nem tudott már teljesen biztos lenni az igazában. A legeslegkisebb kisunokája szellemi fölényben volt. És a legeslegkisebb kisunokája visszaélt ezzel. Általában az ő szobájában játszottunk, de akkor épp az enyémben. Emlékszem az arcára, a zavarára, de nem kegyelmeztem. Sőt ott volt a szomszéd gyerek, többségben is voltunk. Emlékszem az öreg kezére, ahogy lenyomja lassan a sárgaréz kilincset és kimegy, visszahúzódik inkább a saját zugába, ahonnan az ablakból zavartalanul végignézheti a napnyugtát. Az a neki való.
   Tegnap végre megbüntettek, mert bűnös voltam. És megbűnhődtem, mert eleven.

824.

Tartozom neked
már mióta, úgyhogy most
megadom magam.

823.

Félek, hogy egyszer rám zárják az ajtót, ezért mindig rázárom az ajtót.