virágporommal a potrohukon tovarepülő méhek
virágporukkal a potrohomon
(Nyári napforduló)
A nyári napforduló, az az én nagyanyám születésnapja. A nyári napforduló, az az én nagyanyám.
Az, amelyik velünk élt. Amelyik az ablak előtt üldögélve töltötte az időt. Minden nap hangosan felolvasta az újság címlapjáról a címeket. Tájékozódni akart, hogy mi hír a nagyvilágban, mivel ő maga a nagyvilágba többé már nem lépett ki. Ugyanazokat a címeket felolvasta nem egyszer, nem kétszer, és még vasárnap is; bár akkor nem jött friss újság, de ő félretette a szombatit. A vendégeknek azzal dicsekedett, hogy már a kilencvenakárhányadik évébe lépett, és még mindig szemüveg nélkül olvas. Hála a Jóistenkének, tette hozzá. Ha meg nem olvasott, akkor nézett kifelé az ablakon. Alkonyatkor gyönyörködött a hegy mögött lenyugvó napban, és néha nem gyújtott rögtön villanyt, hanem csak ült és hagyta, hogy egy darabig hadd legyen sötét. Ha az arcára sütött a nap, ami az ablak előtt sokszor megtörtént, mindig elmondta, hogy neki a nyár a kedvenc évszaka, mert ő az első nyári napon született. Erre nagyon büszke volt. A közvetlen napfényt mégis világéletében kerülte, mert könnyen szeplős lett tőle.
Amikor iskolásat játszottunk, örökké rosszalkodott. Amint elfordultam én, a tancsinéni, ő egyből kiöltötte a nyelvét, és a halántékánál legyezett az ujjaival, vagy a kezét az orrához toldva mókázott. Kénytelen voltam beírni az ellenőrzőjébe. És amikor ráparancsoltam, hogy írassa alá otthon az apukájával, akkor azt válaszolta, hogy neki nincs is apukája. Csak anyukája van, meg fiútestvére. Zavarba jöttem. De aztán kivágtam magam, hogy akkor legalább a fiútestvérével. Mint utóbb kiderült, jó is, hogy nem volt apukája, mert az apukája egy zsidó ember volt, szóval, ha lett volna apukája, akkor ő is zsidó lett volna, és akkor őt is elvitték volna, meg persze az apámat is vele, és akkor meg nekem nem lett volna apukám. Meg én sem. Úgy játszottunk, hogy az egyes volt a legjobb osztályzat, mert az ő gyerekkorában még úgy volt. És ha römiztünk, a dzsolikat mindig kifelé fordítottuk, hadd irigykedjen a másik. És sakkoztunk is. A sakk a szekrény tetején volt, csak a székről értem el, ő meg mellettem reszketett, hogy leesek.
Legtöbbször úgy szólított minket, hogy édes mindenkéim, és bármit csináltunk, gyönyörködött bennünk. Amikor meg már nagyon öreg volt, és nem tudta pontosan a nevünket, akkor úgy szólított mindnyájunkat, hogy kedves család. És amikor már csak nagyon keveset bírt enni az ebédből, azt mondta, hogy hozd, mucikám, mindjárt az édességet! És akkor már nem csak a paradicsomlevest, de a milánóit is megcukrozta. De még korábban, amikor kisebbek voltunk, és neki több ereje volt, akkor teljesen el volt tőlünk olvadva. Ez volt az ereje. Ha lenne egy fényképezőgépem, most lefényképeznélek titeket, mindig ezt mondogatta ragyogó arccal. A ragyogó arcától zavarba jöttünk, sőt olykor haragudtunk érte, sőt kigúnyoltuk miatta. És akkor ő megbántódott, és abbahagyta a ragyogást. Mert mindennek, még a nagymamának is van határa. Ilyenkor láttam, hogy tényleg fáj neki. Ilyenkor láttam olyat, hogy valakinek valami tényleg fáj. És ez jó volt. Azért is, mert nyomot tudtam hagyni; a nővéreim csak nevettek, ha tiszta erőből dögönyöztem a hátukat. A nagyitól a súlyos esetek után bocsánatot kellett kérni, ez is jó volt. Csak pont a legsúlyosabb eset után nem kértem végül soha bocsánatot. Akkoriban kezdte lassacskán elveszteni a szellemi frissességét, amikor én igazi, gonosz iskolás lettem. Elsőben még együtt gyakoroltuk a szorzótáblát, de később ő már tévesztett néha. És akkor én kitaláltam, hogy bebeszélem neki, hogy hatszor hét, az nem is negyvenkettő, hanem csak harmincnégy. És ő csóválta a fejét, de már nem volt biztos benne. A negyvenkettőben nem, csak abban, hogy mit művelek vele.
És aztán sok idő telt el, és már én laktam az ő szobájában, aztán meg már én sem. És ebből a sok időből hiányzott valami. És amikor ott álltam egyszer megint az ablaknál alkonyatkor, arra gondoltam, hogy az a gyönyörködő pillantás, amivel nem tudtam soha mit kezdeni, az hiányzik annyira. Hogy bennem gyönyörködik-e, az egy dolog, de hogy én tudok-e így gyönyörködni? Nem tudom még, hogy mi minden, de érzem, hogy minden ezen áll. Vagy bukik.
Az, amelyik velünk élt. Amelyik az ablak előtt üldögélve töltötte az időt. Minden nap hangosan felolvasta az újság címlapjáról a címeket. Tájékozódni akart, hogy mi hír a nagyvilágban, mivel ő maga a nagyvilágba többé már nem lépett ki. Ugyanazokat a címeket felolvasta nem egyszer, nem kétszer, és még vasárnap is; bár akkor nem jött friss újság, de ő félretette a szombatit. A vendégeknek azzal dicsekedett, hogy már a kilencvenakárhányadik évébe lépett, és még mindig szemüveg nélkül olvas. Hála a Jóistenkének, tette hozzá. Ha meg nem olvasott, akkor nézett kifelé az ablakon. Alkonyatkor gyönyörködött a hegy mögött lenyugvó napban, és néha nem gyújtott rögtön villanyt, hanem csak ült és hagyta, hogy egy darabig hadd legyen sötét. Ha az arcára sütött a nap, ami az ablak előtt sokszor megtörtént, mindig elmondta, hogy neki a nyár a kedvenc évszaka, mert ő az első nyári napon született. Erre nagyon büszke volt. A közvetlen napfényt mégis világéletében kerülte, mert könnyen szeplős lett tőle.
Amikor iskolásat játszottunk, örökké rosszalkodott. Amint elfordultam én, a tancsinéni, ő egyből kiöltötte a nyelvét, és a halántékánál legyezett az ujjaival, vagy a kezét az orrához toldva mókázott. Kénytelen voltam beírni az ellenőrzőjébe. És amikor ráparancsoltam, hogy írassa alá otthon az apukájával, akkor azt válaszolta, hogy neki nincs is apukája. Csak anyukája van, meg fiútestvére. Zavarba jöttem. De aztán kivágtam magam, hogy akkor legalább a fiútestvérével. Mint utóbb kiderült, jó is, hogy nem volt apukája, mert az apukája egy zsidó ember volt, szóval, ha lett volna apukája, akkor ő is zsidó lett volna, és akkor őt is elvitték volna, meg persze az apámat is vele, és akkor meg nekem nem lett volna apukám. Meg én sem. Úgy játszottunk, hogy az egyes volt a legjobb osztályzat, mert az ő gyerekkorában még úgy volt. És ha römiztünk, a dzsolikat mindig kifelé fordítottuk, hadd irigykedjen a másik. És sakkoztunk is. A sakk a szekrény tetején volt, csak a székről értem el, ő meg mellettem reszketett, hogy leesek.
Legtöbbször úgy szólított minket, hogy édes mindenkéim, és bármit csináltunk, gyönyörködött bennünk. Amikor meg már nagyon öreg volt, és nem tudta pontosan a nevünket, akkor úgy szólított mindnyájunkat, hogy kedves család. És amikor már csak nagyon keveset bírt enni az ebédből, azt mondta, hogy hozd, mucikám, mindjárt az édességet! És akkor már nem csak a paradicsomlevest, de a milánóit is megcukrozta. De még korábban, amikor kisebbek voltunk, és neki több ereje volt, akkor teljesen el volt tőlünk olvadva. Ez volt az ereje. Ha lenne egy fényképezőgépem, most lefényképeznélek titeket, mindig ezt mondogatta ragyogó arccal. A ragyogó arcától zavarba jöttünk, sőt olykor haragudtunk érte, sőt kigúnyoltuk miatta. És akkor ő megbántódott, és abbahagyta a ragyogást. Mert mindennek, még a nagymamának is van határa. Ilyenkor láttam, hogy tényleg fáj neki. Ilyenkor láttam olyat, hogy valakinek valami tényleg fáj. És ez jó volt. Azért is, mert nyomot tudtam hagyni; a nővéreim csak nevettek, ha tiszta erőből dögönyöztem a hátukat. A nagyitól a súlyos esetek után bocsánatot kellett kérni, ez is jó volt. Csak pont a legsúlyosabb eset után nem kértem végül soha bocsánatot. Akkoriban kezdte lassacskán elveszteni a szellemi frissességét, amikor én igazi, gonosz iskolás lettem. Elsőben még együtt gyakoroltuk a szorzótáblát, de később ő már tévesztett néha. És akkor én kitaláltam, hogy bebeszélem neki, hogy hatszor hét, az nem is negyvenkettő, hanem csak harmincnégy. És ő csóválta a fejét, de már nem volt biztos benne. A negyvenkettőben nem, csak abban, hogy mit művelek vele.
És aztán sok idő telt el, és már én laktam az ő szobájában, aztán meg már én sem. És ebből a sok időből hiányzott valami. És amikor ott álltam egyszer megint az ablaknál alkonyatkor, arra gondoltam, hogy az a gyönyörködő pillantás, amivel nem tudtam soha mit kezdeni, az hiányzik annyira. Hogy bennem gyönyörködik-e, az egy dolog, de hogy én tudok-e így gyönyörködni? Nem tudom még, hogy mi minden, de érzem, hogy minden ezen áll. Vagy bukik.
(Irónia)
- Anyúúúú, az írók akkor mind Iróniában élnek? Mindegyszálig?
- Sokuk, kiscsibém, sokuk.
- Anyúú, és hol van Irónia?
- Messze, kiscsibém, messze.
- Még Ausztráliánál is messzebb?
- Még a tárgyától is messze.
- És, anyúúú, hogyha kiadják a könyvedet, akkor mi is el fogunk költözni Iróniába?
- Szeretnél elköltözni, kiscsibém? Nem érzed itt jól magad?
- De jól érzem, anyu. … Anyu, figyelj! … Én egyáltalán nem szeretnék elköltözni, ha éppenséggel tudni akarod.
- Jól van, kiscsibém, jól van. Ne félj, nem adják ki!
- Sokuk, kiscsibém, sokuk.
- Anyúú, és hol van Irónia?
- Messze, kiscsibém, messze.
- Még Ausztráliánál is messzebb?
- Még a tárgyától is messze.
- És, anyúúú, hogyha kiadják a könyvedet, akkor mi is el fogunk költözni Iróniába?
- Szeretnél elköltözni, kiscsibém? Nem érzed itt jól magad?
- De jól érzem, anyu. … Anyu, figyelj! … Én egyáltalán nem szeretnék elköltözni, ha éppenséggel tudni akarod.
- Jól van, kiscsibém, jól van. Ne félj, nem adják ki!
(Tanít)
Mondom neki epekedő hangon, hogy jaj, én is úgy szeretnék elengedett kézzel menni, mint ő. Azt mondja, hogy hát akkor menjek elengedett kézzel. Nem mond mint-et, hanem csak kikerül egy gödröt elengedett kézzel. Azóta már én is úgy megyek mint én. Vessző nélkül, énként, magami minőségemben. (És elengedett kézzel.)
(514.)
P: Pszichológiával nem foglalkozom, de az emberismeretem nagyon jó.
M: És mi a különbség?
P: Jó kérdés, megpróbálom összefoglalni. A pszichológia leíró tudomány, én viszont nem szoktam leírni az emberekről szóló belső tapasztalásomat.
M: És mi a különbség?
P: Jó kérdés, megpróbálom összefoglalni. A pszichológia leíró tudomány, én viszont nem szoktam leírni az emberekről szóló belső tapasztalásomat.
(513.)
Tudom az eszemmel, hogy senki sem pótolhatatlan, és te is csak egy átlagos nő vagy, de mégis azzal, hogy az életembe léptél, különös jelentőségre tettél szert. Mondja a férfi. Én meg tudom az eszemmel, hogy mint minden férfi, te is egy különleges férfi vagy, mégsem tudok neked jelentőséget tulajdonítani. Mondja a nő.
Nem jön létre kapcsolat.
Nem jön létre kapcsolat.
(512.)
Ha biztos lennél benne, hogy soha, semmi szín alatt nem vágod el a torkomat, menekülnék tőled, de így, hogy néha eljátszol a gondolattal, nyugodtan alszom el melletted.
(あお, 青 (ao))
Ő autisztikusnak tartotta magát, míg én skizoidnak gondoltam, pedig csak nem találtunk szavakat arra, hogy japán. Aztán a tesztek minden kétséget kizáróan kimutatták. És kiderült, hogy szavakat meg azért nem találtunk, mert nincsenek. Hanem csak szabadon hagyott terek vannak, áttetszők, kékek és zöldek. Mármint egyszerre kékek és zöldek. És erre viszont már van is szó, nagyon is sok szó van, túl sok, azért nem találtunk. Rá.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)