(702.)

A lány legszívesebben állandóan a fiúval lenne, ezért félnaponta küld neki egy sms-t. A fiú legszívesebben félnaponta küldene a lánynak egy sms-t, ezért félnaponta küld neki egy sms-t. Tudják, hogy nem verseny, de mégis: vajon kinek a jobb?

(Dubrovniki fényképek 13. – Figyelem, amint figyeli)

- Jó, hogy újra és újra visszatérsz hozzánk – mondta a fiú, ahogy a lány felkászálódott mellé a bárszékre.
- Miért jó? - kérdezett vissza a lány.
- Hát - kezdte a fiú, és a szájtartása ott maradt a hát végén. Derűs arcából rézsútosan pillantott kifelé, amíg utánagondolt. Nem annak, hogy mit mondjon, hanem annak, hogy hogyan is tudná a legpontosabban mondani. Világos bőre és haja volt, ami összefért volna a legszuggesztívebb barna tekintettel is, de az övé világos volt, kékes zöld. Olyan szem, aminél nem arra kell figyelni, hogy olykor elengedd a tekintetét, hanem inkább arra, hogy olykor felkeresd, ne vessz el a sok fény között az arcán. Ráadásul meg is fogta kicsit a nap.
- Hát azért jó – fogott bele kislányosan, mintha felnőttek kérdezték volna – mert van egy olyan arckifejezésed, hogy felfelé pillantasz, és a szádat megnyitod, és szinte sóhajtasz egy aprót, hogy há. Szóval egy olyan arckifejezés, ami nagyon te vagy. Nem tudom elmagyarázni, várj, megmutatom!
Megmutatta. Megpróbálta. Egyből tudtam, mire gondol, tehát jól csinálta. Mégis mosolyognom kellett. Bár talán nem is az arckifejezés, hanem az a magától értetődő bátorság, amivel mutatta. Az volt meghökkentő. A lánynak mutatta persze, aki nem értette. Egy-két nap, és többet tudtunk az arcáról, mint ő maga. Kicsit zavarba jött. Vagyis inkább izgatott lett, kreol bőrén nem látszott, de elpirult. Ékszerbarna szemeivel csodálkozva nézett. Ráncolta a homlokát. Jól látszott a homloka, mert az a fajta őszinte lány volt, aki széles fekete hajpánttal simítja hátra a haját.
Nekem már elég volt az estéből, mentem. Nem tűnt fel nekik. És akkor sem vették észre, hogy figyelem őket, amikor pár órával később lefényképezték együtt a hajnalt, lendületesen szedték a meredek sikátorok lépcsőit, és a fiú teljesen öntudatlanul tette fel a lencsére az objektívsapkát.

(Sose voltunk)

– Szerinted mi legyen? – kérdezi a lány a fiút.
– Észrevetted, hogy te mindig engem kérdezel, hogy mi legyen? – kérdez vissza a fiú.
– Ez nem igaz – feleli a lány.
– Majdnem mindig – helyesbít a fiú.
– Amikor tudom, hogy mi van, akkor tudom, hogy mi legyen. Csak amikor nem tudom, hogy mi van, akkor nem tudom, hogy mi legyen – magyarázza a lány.
– Determinisztikus a világképed – vonja le a következtetést a fiú.
– Látod, már megint ez van! – fortyan föl a lány.
– Mi?
– Hát ez.
– Szóval akkor most tudod, hogy mi van! Szuper! Tehát akkor mi legyen? – kérdi a fiú kajánul.
– Mondhatnám, hogy maradjunk barátok. De sose voltunk.

(513.)

Tudom az eszemmel, hogy senki sem pótolhatatlan, és te is csak egy átlagos nő vagy, de mégis azzal, hogy az életembe léptél, különös jelentőségre tettél szert. Mondja a férfi. Én meg tudom az eszemmel, hogy mint minden férfi, te is egy különleges férfi vagy, mégsem tudok neked jelentőséget tulajdonítani. Mondja a nő.
Nem jön létre kapcsolat.

(Zuhanyrózsa)

A nő elmúlt 33, mikor megértette, hogy mi a vonzalom. Jó tíz évvel korábban, egyszer már kezdett neki derengeni valami, de akkor megtiltotta az anyja. Nem alhattok egy szobában, mondta. Vagy csak gondolta, ami még rosszabb. És a nő, aki korát tekintve már akkor is felnőtt volt, engedelmeskedett, mert azt hitte, hogy az anyjának joga van. Aztán kiderült, hogy nincs, és azóta a sarokba kuporodva zokog, valahányszor ez a mondat, vagy ennek a mondatnak a helye, az a feszült csönd eszébe jut. Amikor először csókolta meg férfi a mellbimbóját, ő arra gondolt, hogy vajon a neszekből észre veszik-e, és amikor először vette a szájába férfi hímvesszőjét, arra gondolt, hogy vajon mennyi idő lesz, mert a viráglocsolásba bele kell férnie. Lehetett volna a tiltott gyümölcs édessége, de ő valahogy akkoriban nem érzett ízeket.
Aztán csak gyűlt-gyűlt az idő, míg egy nap egy langaléta férfi neki nem támaszkodott az ajtófélfának a nő lakásában. Szelíden, de hajthatatlanul nézte a nőt, aki akkor már elmúlt 33, és ezt tudta is a férfi, aki viszont még nem. Ahogy a nő egyre lejjebb ért a férfi képtelenül hosszú felsőtestén, egyszer csak elért az alhasáig, ahol a kevés szőr össze-visszaállt. És akkor a nő hirtelen úgy érezte, hogy kristálytisztán meg tudja különböztetni a puszta szépséget és a puszta vágyat a vonzalomtól. És akkor játszin peregni kezdtek a könnyei, aztán záporozni, aztán meg már ömlöttek. A nő nem tehetett semmit, engedte. Az jutott eszébe, ami már annyiszor, hogy „harmincvalahány évesen eljutni a kiindulóponthoz, én ezt nem nevezném fejlődésnek”, és ő most megint, mint már annyiszor, szenvedélyesen ellentmondott: „de igen, én igenis annak nevezném!”. Nyomatékképpen belerázkódott a zokogásba.
A férfi mindezt úgy érzékelte, mintha egy zuhanyrózsával szereznének neki örömet.

(458.)

- Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem érzek most semmit – mondta a fiú a lánynak eltűnődvén a dolgok valódi természetén, miközben az előttük hullámzó sztriptíztáncosnő épp húzni kezdte lefelé csöpp bugyiját.
- Hát valamit még én is érzek – felelte a lány.

(419.)

- Nem akarlak megölni – mondta nagy nyomatékkal a fiú.
- Klassz – felelte a lány.
Mindketten komolyan gondolták.

(363.)

A lány ösztönösen olyan közel ment a fiúhoz, amennyire csak tudott. Jó is volt ott. Csak veszélyes. Kezdte érezni, hogy a fiú felszippantja őt, nem direkt, hanem a nyomáskülönbség miatt. Ezért a lány inkább összeszorította a fogait és erőnek erejével eltávolodott. Ekkor viszont a fiú kezdett el felé mozogni, pontosabban az űr felé, ami a lány helyén tátongott. Ez is persze a nyomáskülönbség miatt.