(Szemüveg)

Ápolatlan volt, úgyhogy amikor meghozták, egyből megfürdették, megborotválták, levágták a körmét, visszavágták a bozontos szemöldökét és a haját lenyírták kopaszra. A munkálatok közben valamelyik tündérke (mert ő mindegyiküket csak tündérkének szólította) letette az éjjeli szekrényre a szemüveget. Onnan a fiókba került. Még én is arrébb toltam egyszer, amikor mellésuvasztottam a narancslevet, amit az a viharvert nő hozott. Mindig nagyon, vagyis túl udvarias volt az a nő. Azt mondta, a szomszéd, meg hogy már éppen megy is, csak beugrott, mert pont erre járt, de hogy majd később visszanéz, amikor nem zavar. És már sietett is el, vitte a gyanús nejlonszatyrát, a gyanús foghíjait. Pedig nem zavart. Hacsak a Tivadart nem, akitől örökké azt kérdezgette, hogy megismeri-e. Megismerte. Talán még rá is mosolygott, nem bánta, hogy jön, de nem is nagyon izgatta. A tündérkékben több öröme tellett. A családja mindig hárman volt, libasorban vonultak végig a kórtermen és ki onnan. Sose maradtak sokáig. Aztán ahogy a Tivadar vesztette el az eszméletét, a család egyre rövidebb, a nő egyre hosszabb időket töltött ott. Amikor a libasor utolsó alkalommal felfejlődött sorfalba az ágyánál, annyit mondtak csak, hogy nézd, ez már tulajdonképpen nem is él, ez egy hulla, mi keresni valónk van itt, tiszta röhej, és kicsörtettek. A viharvert nő meg átdőzsölte a napot. Szép volt, sugárzott, mint a lakodalomban a menyasszony. Nem volt telhetetlen, estefelé hazament. Másnap már a folyosóról látta, hogy üres az ágy. Azért bement, igazgatta a lepedőt, már új volt fönn, és olyasmiket gondolt, hogy tiszavirág meg szalmaláng. Hogy történjen még valami, megkérdezte az egyik ápolónőt, hogy maradt-e itt tárgy, amit el kellene vinni. Nem maradt, reggel odaadták már a családnak. Egy nejlonzacskóban benne volt a használatlan köntös, a használatlan pizsama, a bontatlan narancslé és a tetején óvatosan a szemüveg. A tokját keresték, de nem találták.

(Skorpiók)

Beszélgetünk. A szemébe nézek. Csak nem tudom, melyikkel néz engem: amelyik még gömb vagy amelyik már lencse alakú. Szemüveg mögött van mind a kettő, a bal pár centivel lejjebb, mint a jobb. Mintha ez irányulna rám, de ugyanakkor ez tűnik betegebbnek, sárgás váladék keretezi, mintha kiemelő filccel a lényeg. Arra gondolok, hogy ez egy ember. Olyasmikről beszél, mint egy ember, és úgy is mondja, mint egy ember. Csak az a furcsa, hogy nem kér elnézést, amiért az egyik szemével az arca közepéből. Vajon mitől lapulhatott így össze a szemgolyója? A daganat nyomná hátulról? De akkor miért nem inkább kidülled? Ezen tűnődöm, de közben figyelek persze, beszélgetünk, ő beszél. A csillagjegyemet kérdezte az imént, és most azt mondja, hogy a skorpiót élő boncmesternek nevezik, mert mindent tovább és még tovább analizál, mindent fel akar tárni, mindent meg akar érteni, mélyebbre és még mélyebbre bele akar nézni. A szemébe. Csak melyikbe.

(321.)

Az emberben az embert. A haldoklóban az embert. Az emberben a haldoklót.

(303.)

Ahogy mentem oda, arra gondoltam, hogy vajon nyílnak-e még a keltikék, és hogy vajon él-e még a Tivadar. De akkor sincs semmi, ha nem, magyaráztam magamnak. És tényleg nincs is semmi. Illetve a savanyú cukornak örültek.