(652.)

Álmomban végül elvetődtem egy tengerparti konferenciára, ahol előadó lettem volna, de elfelejtettem, és csak véletlenül keveredtem mégis oda. Ott összefutottam B-vel, az egyetlen emberrel, akit nem szeretek. Magáról beszél mindig, csak magáról, és nagyon gyakran ismételt kérdésekről. Mert nagyon fél. Ő is. Kiderült, hogy invájtid szpíker. Igen, azt gondolom, hogy az elmélet, ami mellett elköteleződsz, leképezi az egyéniségedet. Ezt még álmomban is vállalom. Úgy tettünk, mintha beszélgetnénk, pedig el voltunk veszve mind a ketten. Ő nem tudta, hogyan váljon fontossá, én nem tudtam, hogyan váljak láthatatlanná. És akkor hirtelen felkiáltottam, hogy cseréljünk! Mindenki odakapta a fejét, de addigra mi már kiszaladtunk a teremből, le a partra, és a legmagasabb szikláról ugrottunk fejest. Amíg ott zuhantunk egymás mellett, láttam, hogy mosolyog, és arra gondoltam, hogy most olyan mélyre fogunk fúródni a tengerbe, ahol már B-t is lehet szeretni.

(Amikor még a másik irányba)

Azt álmodtam, hogy csokitorta. Azt álmodtam, hogy szemöldökcsipesz. Azt álmodtam, hogy a kihűlt túrós palacsinta éle. Azt álmodtam, hogy meg lehet állapítani. Azt álmodtam, hogy elfolyik a festék. Azt álmodtam, hogy a kis kezét a combomon felejti. Azt álmodtam, hogy a zsebemben volt, illetve, hogy volt a zsebemben több is. Hogy elfordul, de abban nincs semmi elutasító, azt is álmodtam. Meg hogy felfújódott a karom és a törzsem közötti rész.
És egyszer, régebben, amikor még a másik irányba volt a fejem, azt álmodtam, hogy a bizalom teljes hiánya.

(Cigi)

Azt álmodtam, hogy ő, aki engem bezzeg nem hagy cigizni – vagyis persze hagy, mert mindent hagy, csak mondja, hogy hülyeség meg kicikiz meg néha eldugja a dobozt – szóval, hogy kér a gazdag pasijától egy szálat. Rá se néz, csak ilyen cigitartásba tartja a kezét, és akkor az már tudja. Sötét, zömök, kátrányos sophiane. A pasinak húsos, szőrös ujjai vannak, vastag gyűrű. Mintha valami gyerekjátékot próbálgatna, úgy nyitja a dobozt. És tüzet is ad persze, az öngyújtó is képtelenül kicsi. Nem néz a férfira, hanem csak a lángra, ami a férfi ökléből kinő. Becuppan az arca, kecses a járomcsontja, megint visszafordul felém. Nem néz rám se, csak elmosolyog mellettem, át a gomolygó füstön. Játszik.

(Rek)

1.
Megtalálta egy régi levelemet. Azt mondja, majd el akarja olvasni újra, csak még nem volt rá alkalom, nyilván nem lesz könnyű. 20 éve írhattam? Vagy csak 15? Ceruzával spirállapra. Nekem sem könnyű. Rémlik az a levél, illetve levelek, mert több is volt. Rémlik, ahogy ott hagyom az asztalán vagy a zárt ajtaja előtt a kilépőn. Iszkolok el, hogy észre ne vegyen. Rosszabb, mint egy tolvaj: nem elvesz, hanem odarak. Ez rémlik. Viszont rettegek, hogy mi van benne: hogy szerettem-e őt akkor, mert arra már nem emlékszem. Hogy tudtam-e én akkoriban szeretni. Mintha nem szerethetném attól most, hogy akkor nem szerettem, vagy mintha az akkori szeretetem felmentene az alól, hogy most még jobban, legalábbis ugyanannyira. Milyen kis buta vagyok. És az a levél is milyen kis buta.

2.
Azt álmodtam, hogy jég volt, minden csupa jég. Jégsíkság. Nagyon távol csupa hó hegyek és a tenger. Fodrozódott, de hangtalan. És két fehér bőrű, meztelen alak állt egymást átkarolva, egymást melengetve. Kopaszok voltak, álltak ki a jégből. Egy idősebb sovány és egy kisebb duci. Aztán, ahogy rájuk zummoltam, láttam, hogy az is csak jég, valami természeti képződmény. De amikor meg zoom out: messziről emberek voltak, esküszöm.
- Persze, persze, ember az, csak ne menj hozzá közel – mondta akkor egy hang, gondolom az isten, mert nem igen volt ott amúgy senki, minden csak csupa jég volt. Mintha még a vállamat is megérintette volna mintegy visszatartván.
- Emberek – helyesbítettem, – egy kisebb meg egy nagyobb.
- Rek – felelte az isten.