A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tánc. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: tánc. Összes bejegyzés megjelenítése
(605.)
Ha egy tangó, az mindig egy pár perc szerelem, és a szerelem félelmetes, akkor Szókratész halandó.
(328.)
a rózsát, a hidazást és a sok biztatást L-nek,
az alábbi szövegeket I-nek,
a szoknyát N-nek,
a Günzer-féle Mont Blanc cuvéet D-nek, N-nek, G-nek és M-nek,
a táncot pedig, a táncot magát, tehát a táncot, vagyis a tapasztalást, hogy nem vagyok kettő, nem vagyok ketté és így nem vagyok kettében, hanem én is csak egy vagyok, egyetlenegy, egység vagyok, egyben vagyok, végre egyben, mert a kevesebb néha több, néha meg a minden, szóval akkor ezt az egységet akarnám, azaz a táncot …
neked Viki és nektek csajok
Jézus tánca
Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.
Mind táncoljatok!
Enni vágyom és etetni vágyom.
Hallani vágyom és szólni vágyom.
Tisztulni vágyom és tisztítani vágyom.
Értésre vágyom, mert értelem vagyok.
A Kegyelem vezeti a táncot.
Fuvolázni vágyom, mind táncoljatok!
Jajdulni vágyom, mind jajongjatok.
A Nyolc dicséretet énekel velünk.
A Tizenkettő körtáncot jár fenn.
A Minden táncot jár fenn.
Aki nem táncol, nem ismeri meg az előtte állót.
Görög Költők Antológiája, egy zsidó szekta ünnepsége.
Weöres Sándor fordítása
--
Weöres Sándor
A teljesség felé
Solvere volo et solvi volo.
Salvare volo et salvari volo.
Generare volo et generari volo.
Cantare volo et cantari volo.
Saltate cuncti!
Ornare volo et ornari volo.
Lucerna sum tibi, ille qui me vides.
Janua sum tibi, quicunque me pulsas.
Qui vides quod ago, tace opera mea.
(Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.)
Egy apokrif János-evangéliumból
az alábbi szövegeket I-nek,
a szoknyát N-nek,
a Günzer-féle Mont Blanc cuvéet D-nek, N-nek, G-nek és M-nek,
a táncot pedig, a táncot magát, tehát a táncot, vagyis a tapasztalást, hogy nem vagyok kettő, nem vagyok ketté és így nem vagyok kettében, hanem én is csak egy vagyok, egyetlenegy, egység vagyok, egyben vagyok, végre egyben, mert a kevesebb néha több, néha meg a minden, szóval akkor ezt az egységet akarnám, azaz a táncot …
neked Viki és nektek csajok
Jézus tánca
Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.
Mind táncoljatok!
Enni vágyom és etetni vágyom.
Hallani vágyom és szólni vágyom.
Tisztulni vágyom és tisztítani vágyom.
Értésre vágyom, mert értelem vagyok.
A Kegyelem vezeti a táncot.
Fuvolázni vágyom, mind táncoljatok!
Jajdulni vágyom, mind jajongjatok.
A Nyolc dicséretet énekel velünk.
A Tizenkettő körtáncot jár fenn.
A Minden táncot jár fenn.
Aki nem táncol, nem ismeri meg az előtte állót.
Görög Költők Antológiája, egy zsidó szekta ünnepsége.
Weöres Sándor fordítása
--
Weöres Sándor
A teljesség felé
Solvere volo et solvi volo.
Salvare volo et salvari volo.
Generare volo et generari volo.
Cantare volo et cantari volo.
Saltate cuncti!
Ornare volo et ornari volo.
Lucerna sum tibi, ille qui me vides.
Janua sum tibi, quicunque me pulsas.
Qui vides quod ago, tace opera mea.
(Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.)
Egy apokrif János-evangéliumból
(Kreol alapon vörös négyzetek)
Memory, this is the past, mistery, this is the present, secret, this is the future.
Három vörös négyzet, amit a testére tetováltatott. A sorrendről azt mondja, hogy a legalsó a múlt, de talán lehetne fordítva is, hogy pont a legfölső, mert az fájt a legjobban.
Szép ez meg minden, és neki nagyon jól is áll, olyan jó, hogy elmondta, ezzel alszom el. Csak éppenséggel álmodni kezdek, és álmomban rajtam van, nem rajta, és addigra már ruha. Átkozott egy ruha, túl szűk és túl bő, kibuggyosodik. Hosszú, lötyög, elbotlom benne, szorít, bevág, kidagadok. Ráncigálom, de nem tudom levenni, kétségbeesetten rá mutogatok. Hogy az övé, én csak felpróbáltam, de már bújnék is ki, hát nem látják!? De nem látják, mert nem is figyelnek rám, vagy ha mégis, megdicsérik, hogy milyen jól áll nekem.
Sírva ébredek, ami nem lenne baj, ha aztán megpillantva magamon a cicás pizsamát megnyugodnék, de nem. Fáj, fááj, fáááj, nyikorgok magamnak. Ugyan, mi fájna, menj, inkább zuhanyozz le, felelem és indulok. A zuhannyal szemben van a tükör, tűnődve méricskélem magam. A víz megnyugtat, vigyázok, hogy oda ne menjen. Nekem, talán legjobban a felelősség, azaz a jelen. De mindegy is, fő, hogy megvan, pár nap és megszokom. Fő, hogy nem lehet levenni többé, és hogy az enyém más: a fehér bőrön a vörös is csak piros.
Három vörös négyzet, amit a testére tetováltatott. A sorrendről azt mondja, hogy a legalsó a múlt, de talán lehetne fordítva is, hogy pont a legfölső, mert az fájt a legjobban.
Szép ez meg minden, és neki nagyon jól is áll, olyan jó, hogy elmondta, ezzel alszom el. Csak éppenséggel álmodni kezdek, és álmomban rajtam van, nem rajta, és addigra már ruha. Átkozott egy ruha, túl szűk és túl bő, kibuggyosodik. Hosszú, lötyög, elbotlom benne, szorít, bevág, kidagadok. Ráncigálom, de nem tudom levenni, kétségbeesetten rá mutogatok. Hogy az övé, én csak felpróbáltam, de már bújnék is ki, hát nem látják!? De nem látják, mert nem is figyelnek rám, vagy ha mégis, megdicsérik, hogy milyen jól áll nekem.
Sírva ébredek, ami nem lenne baj, ha aztán megpillantva magamon a cicás pizsamát megnyugodnék, de nem. Fáj, fááj, fáááj, nyikorgok magamnak. Ugyan, mi fájna, menj, inkább zuhanyozz le, felelem és indulok. A zuhannyal szemben van a tükör, tűnődve méricskélem magam. A víz megnyugtat, vigyázok, hogy oda ne menjen. Nekem, talán legjobban a felelősség, azaz a jelen. De mindegy is, fő, hogy megvan, pár nap és megszokom. Fő, hogy nem lehet levenni többé, és hogy az enyém más: a fehér bőrön a vörös is csak piros.
(A tánc világnapja)
Ma figyeld, hogy teste van, amit hordozni kényszerül. Amibe elbújhat, amit rendben tarthat, amiben bennszorul. Figyeld, ahogy nagy komolyan viszi, aztán leteszi vagy csak kitámasztja. Sokáig függőleges, mégis, öv nélkül sem csúszik le róla. Vessz el a részletekben, és nézd, bábozik vele neked! Sírsz és nevetsz, unatkozol: visszabábozol te is.
(Szeretem ezt a videót, hiába, hogy alig látszik. Vagy pont azért. Igen, a táncos is szép, nagyon szép, ha úgy esik a fény, akkor Michelangelo meg minden. Vetekszik a hallal. Ma mindenkinek teste van.)
(Szeretem ezt a videót, hiába, hogy alig látszik. Vagy pont azért. Igen, a táncos is szép, nagyon szép, ha úgy esik a fény, akkor Michelangelo meg minden. Vetekszik a hallal. Ma mindenkinek teste van.)
(302.)
Brit tudósok új izomcsoportra bukkantak a testemen. A különleges képződményre a korábbi esetekhez hasonlóan ezúttal is izomláz hívta fel a figyelmet. Az újonnan felfedezett rostkötegek a derék vonala alatt, de a farizmok felett lokalizálhatók. A brit tudósok kísérleti módszere meglepően egyszerű volt: megrántották hátrafelé a csípőmet vagy százszor. Ettől én mindannyiszor pliéztem és hagytam homorítva előrehanyatlani a felsőtestemet, majd domborítva felemelkedtem. A módszerrel az új izomcsoport jelenléte minden kétséget kizáróan igazolható.
(Frenák Pál Társulat: InTime)
it wouldn't be luck if you could get out of life alive
Tánc, InTime, másodszor. Az első nekem történetileg – már csak történetileg is – meghatározó. A tánccal való lényegi találkozás kezdete. Emlékszem, a pulzusommal voltam így gyerekkoromban, hogy én is mindig megfogtam a csuklómat, de nem értettem, hogy mi a fenét számolnak a többiek. Aztán egyszer véletlenül odacsúszott az ujjam. Nincsenek véletlenek.
Egész más volt másodszorra, mint elsőre. A visszájára fordult. Vagy én kerültem bele a belsejébe. Mert vannak alkotások, amiknek külseje és belseje is van: a ház és a tánc biztosan ilyen. Elsőre kívülről zord volt, hideg – igen, éppen a forróságában hideg - és brutális. Észre sem vettem, hogy van ajtó. Vagy legalábbis fel sem merült bennem, hogy bemenjek. Ha láttam is ajtót, nem próbáltam kinyitni. Vagy ha próbáltam is, zárva volt.
Előttem. Valahogy úgy fogalmaztunk akkor, hogy az ember vágyai közepette való esendőségének jobbára a visszataszító és félelmetes vetületeit mutatja a darab, pontosabban az a kilenc jelenet, amiben hol egyedül, hol különböző konstellációkban együtt kínlódnak a táncosok. A legvégén viszont a sárral bekent ember kontrasztként az esendőségnek azt az arcát mutatja, ami együttérzést vált ki, amihez kapcsolódni lehet, amit jóérzéssel meg lehet szánni. A darab folyamán némi fekete ruhában vagy éppen meztelenül tusakodó alakokat a darab végén vakuvillanásnyi időkre aranyruhákban látjuk viszont, amit nyilvánvaló iróniának könyveltem el akkor.
Kegyetlennek tartottam a Frenákot, amiért az aranyruhások csillogása közben sőt után a sárember ott volt hagyva a színpadon. A közönség kénytelen volt úgy tapsolni az aranyruhásoknak, hogy az a szerencsétlen meg ott hátul a piros kanapén. Azt hittem, hogy a saját frusztrációját tölti ki rajtam az alkotó. Hogy azért kell nekem is, nézőként, otthagynom a sárembert magára, hogy a képembe vághassa, lám, én is milyen egy szemét vagyok. Pedig én nem, tiltakoztam, stréber, én együtt érzek, én becsülettel meg vagyok rendülve, én alig birok felállni a helyemről, engem megríkat az Antony and the Johnsons, satöbbi. Én szeretnék még ott maradni, vigasztalni, babusgatni.
Magamat. Magamat akarnám babusgatni: ezt éreztem most másodszorra. Magamat, amíg aztán késő nem lesz, sőt leginkább akkor, amikor már késő. Ha mégsem ezt választom, akkor belépek. A tágas, de véges térbe és időbe. Cserébe sem a forróság, sem a hideg nem elviselhetetlen, csak van. Az idő ki van szabva. Az előadás például negyvenöt perc (kábé), az alatt kell végezni. Ha valaki a negyvenedik percnél jön be, és még akkor is csupa sár és nem látni az arcát, akkor az már egyszerűen elkésett és kész. Ez a szekér elment. Vagyis az aranyruhát fészveljún kell venni. Lehet úgy venni, érdemes úgy venni. Kiérdemelték. Mivel? Hát láttuk, igen, bizony, azzal. Visszataszító és félelmetes. Is. Ilyen egyszerű.
Másodszorra. Ami múltkor megijesztett, az most biztatott. Hátat tudtam fordítani a sárembernek, el tudtam jönni, mert el lettem engedve. Emlékszem, gyerekkoromban megkülönböztettem szép és csúnya betegségeket, a leukémia például szép volt. De lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy szenvedés nincs szép és csúnya. Ilyenkor hiányzik az isten, felnyöghetnék, hogy köszönöm.
Ezt az embert. A tiszta, tág teret. Ezeket a zseniális táncosokat. A bonbont (Белиссимо CLASSICO крем брюлле). És hogy nem vagyunk eszköztelenek, van testünk, amivel eltáncolhatjuk, hogy milyen is az, amikor táncolunk.
Mama, put my guns in the ground
I can't shoot them anymore
Mama, elásol engem is,
Pedig úgy volt, hogy játszhatok.
Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor
Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor
(koreográfus: Frenák Pál; táncosok: Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Jónás Zsuzsa/Lisa Kostur, Kolozsi Viktória, Nelson Reguera; zene: Gilles Gauvin; jelmez: Szabó Gergely; színpad: Molnár Péter; fény: Marton János; hang: Hajas Attila; link: link)
Tánc, InTime, másodszor. Az első nekem történetileg – már csak történetileg is – meghatározó. A tánccal való lényegi találkozás kezdete. Emlékszem, a pulzusommal voltam így gyerekkoromban, hogy én is mindig megfogtam a csuklómat, de nem értettem, hogy mi a fenét számolnak a többiek. Aztán egyszer véletlenül odacsúszott az ujjam. Nincsenek véletlenek.
Egész más volt másodszorra, mint elsőre. A visszájára fordult. Vagy én kerültem bele a belsejébe. Mert vannak alkotások, amiknek külseje és belseje is van: a ház és a tánc biztosan ilyen. Elsőre kívülről zord volt, hideg – igen, éppen a forróságában hideg - és brutális. Észre sem vettem, hogy van ajtó. Vagy legalábbis fel sem merült bennem, hogy bemenjek. Ha láttam is ajtót, nem próbáltam kinyitni. Vagy ha próbáltam is, zárva volt.
Előttem. Valahogy úgy fogalmaztunk akkor, hogy az ember vágyai közepette való esendőségének jobbára a visszataszító és félelmetes vetületeit mutatja a darab, pontosabban az a kilenc jelenet, amiben hol egyedül, hol különböző konstellációkban együtt kínlódnak a táncosok. A legvégén viszont a sárral bekent ember kontrasztként az esendőségnek azt az arcát mutatja, ami együttérzést vált ki, amihez kapcsolódni lehet, amit jóérzéssel meg lehet szánni. A darab folyamán némi fekete ruhában vagy éppen meztelenül tusakodó alakokat a darab végén vakuvillanásnyi időkre aranyruhákban látjuk viszont, amit nyilvánvaló iróniának könyveltem el akkor.
Kegyetlennek tartottam a Frenákot, amiért az aranyruhások csillogása közben sőt után a sárember ott volt hagyva a színpadon. A közönség kénytelen volt úgy tapsolni az aranyruhásoknak, hogy az a szerencsétlen meg ott hátul a piros kanapén. Azt hittem, hogy a saját frusztrációját tölti ki rajtam az alkotó. Hogy azért kell nekem is, nézőként, otthagynom a sárembert magára, hogy a képembe vághassa, lám, én is milyen egy szemét vagyok. Pedig én nem, tiltakoztam, stréber, én együtt érzek, én becsülettel meg vagyok rendülve, én alig birok felállni a helyemről, engem megríkat az Antony and the Johnsons, satöbbi. Én szeretnék még ott maradni, vigasztalni, babusgatni.
Magamat. Magamat akarnám babusgatni: ezt éreztem most másodszorra. Magamat, amíg aztán késő nem lesz, sőt leginkább akkor, amikor már késő. Ha mégsem ezt választom, akkor belépek. A tágas, de véges térbe és időbe. Cserébe sem a forróság, sem a hideg nem elviselhetetlen, csak van. Az idő ki van szabva. Az előadás például negyvenöt perc (kábé), az alatt kell végezni. Ha valaki a negyvenedik percnél jön be, és még akkor is csupa sár és nem látni az arcát, akkor az már egyszerűen elkésett és kész. Ez a szekér elment. Vagyis az aranyruhát fészveljún kell venni. Lehet úgy venni, érdemes úgy venni. Kiérdemelték. Mivel? Hát láttuk, igen, bizony, azzal. Visszataszító és félelmetes. Is. Ilyen egyszerű.
Másodszorra. Ami múltkor megijesztett, az most biztatott. Hátat tudtam fordítani a sárembernek, el tudtam jönni, mert el lettem engedve. Emlékszem, gyerekkoromban megkülönböztettem szép és csúnya betegségeket, a leukémia például szép volt. De lehet, hogy tévedtem, lehet, hogy szenvedés nincs szép és csúnya. Ilyenkor hiányzik az isten, felnyöghetnék, hogy köszönöm.
Ezt az embert. A tiszta, tág teret. Ezeket a zseniális táncosokat. A bonbont (Белиссимо CLASSICO крем брюлле). És hogy nem vagyunk eszköztelenek, van testünk, amivel eltáncolhatjuk, hogy milyen is az, amikor táncolunk.
Mama, put my guns in the ground
I can't shoot them anymore
Mama, elásol engem is,
Pedig úgy volt, hogy játszhatok.
Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor
Knock-knock-knockin' on heaven's door
Nyaf-nyaf-nyafin' on heaven's floor
(koreográfus: Frenák Pál; táncosok: Fekete Zoltán, Holoda Péter, Jantner Emese, Jónás Zsuzsa/Lisa Kostur, Kolozsi Viktória, Nelson Reguera; zene: Gilles Gauvin; jelmez: Szabó Gergely; színpad: Molnár Péter; fény: Marton János; hang: Hajas Attila; link: link)
(1000000 kilométerre)
Mondtam, hogy mostanában a legfőbb vágyam, hogy felemeljenek, átforgassanak a hónuk alatt, megpörgessenek a fejük fölött és eldobjanak egy millió kilométerre? Van, aki erre azt kérdezi tőlem, hogy és a leesést, hogy képzelem, de azt nem képzelem sehogy, hisz hol van az még, és pláne hol. Először csak emeljenek szépen föl és dobjanak el! Különben is, talán le se esek. (De ha mégis, akkor azért ha elkapna, lenne szíves, azt nagyon megköszönném, eszem a zúzáját. Meg tudná tenni? Még egy ilyen derék embert, köszönöm a kedvességét, a jóisten fizesse meg.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)