(Tánc)

Belém engeded, mint az ondót, és megtermékenyít a fájdalom.
Elszaporodsz bennem, mint legyengült immunrendszerben a vírus.
Lehasítod rólam, mint növekvő vadgesztenye, a tüskés héjat.
Eltöltesz, mint a festékszag a felújított lakást.
Bejárod az érintéseddel, mint hosszú ujjú szerető, az egész testemet.

Nem tudok kiigazodni rajtad.

Csak ráglak, ráglak, mint oviban a mócsingot.
Talán beépülsz majd te is, mint Parti Nagynál a sztaniol.
A hasamba döflek, mint cukorbeteg az inzulinnal teli tűt.
Magamra öltelek, mint próbafülkében az új ruhát.
Vagy csak kiteszem magam a ház elé: elvihetsz, mint guberáló a lomot.

Nem tudok kiigazodni rajtad. Menj inkább!
Ami volt, elmúlt, és ami nem volt, az is.
Hogy is tudnánk megkülönböztetni
az áldozatot a gyilkostól,
engem önmagamtól,
a táncost az el nem táncolt tánctól.

(A legunalmasabb bejegyzés)

Már megint ellopták a biciklimet. (Ez volt a harmadik.)

_Nagyon_ olcsón és _nagyon_ gyorsan lenne szükségem újra. Ha van tipp.

(Török 3. - Zanza)

Palota, főúri lakosztály, ünnepélyes csend. A ventilátor jószolgalehelete. Baldahinos ágy, talán sohasem szeretkeztünk. Fáradt utazók, meghasadó szív, nyugodt éjszaka, béke. Hárman fekszünk az ágyban: ő, én és szerelmünk összeaszott teste. A biztosító nem szállítja haza, cipeljük hát magunkkal, vérszegény léptünk temetési menet. Hazavinni minek, ide ássuk el. A sírnál vagyunk, két tüske, állunk ki az Anatóliai-fennsíkból. Kitartjuk magunkat, mint súlyemelő a súlyt, mielőtt visszarogynánk honvágyott magányainkba.

(122.)

Nem jó látni, hogy hol tartok, de nem látni se volna jobb.

(Török 2. – Midyat)

Midyat, Dél-kelet-Anatólia, nyár. Száraz kánikula, éjszaka is harminc fok fölött. Ki nem bomló dimenziók húrjain játszó szír fájdalom, svédországbóli visszatelepülés.
A helyszín egy palota a kis dombocskára épült óváros tetején. A palota négy teraszszintje közül a legfelső. Csak mi vagyunk. Odalenn a kapunál a kurd gondnok könnyű álma őrködik. Az előző estét hármasban töltöttük. Csájt hozott, mellénk guggolt, sárgadinnyét hámozott nekünk. Mutogattunk és rajzoltunk későig.
Most hajnal van, lehet lélegezni az opálos levegőből. A látkép: minaretek és szír ortodox templomok felváltva, az aláfestés: éktelen kakaskukorékolás és szellő. Hajnal van, müezzin előtt. Ébredezés. A meleg a házakban elviselhetetlen, ezért a tetőteraszokon ágyaznak meg. Hatalmas, lábakon álló fémágyak szúnyoghálóval elfüggönyözve. Lassacskán bújnak elő az emberek. Szemben velünk egy öreg bácsi hálóingben törökülésben hosszan imádkozik, mielőtt kikászálódna. Egy másik ágyból három-négy gyerek is előkerül. Kezdik hajtani ki az állatokat, rázzák ki az asszonyok az ágyneműt, valahol elkezdődik egy építkezés.
Szín tulajdonképpen nincs. Már vagy harminc fok magasan jár a napkorong, mire áttetszik a poron, és még délben is bele lehet nézni. A legtarkább takaró színe sem képes áttörni a homokkő és a sorsok sűrűjén, de érezni az igyekezetet.

(120.)

„Szemantikai értékrés Cantor édenkertjének égboltján – avagy mi az, amit megmentett Hilbert?”

Életem ösvénye elvezetett mindazon nevek és fogalmak mellett, melyek a címben szerepelnek, mégsem értek egy kukkot sem. Pedig volt Cantor és Hilbert, édenkert, égbolt és szemantika, érték és rés is, bár külön-külön, így együtt talán nem. De én csak vágtam át, mint a magas fűben, a fűszálak végét ugyan végigsimogattam, de úgy látszik, ez nem volt elég.

(Az idézett cím Geier János alkotása.)

(119.)

unalom: rámegyek a blogomra, hogy írtam-e valami újat

(Török 1. - Dervis)

Dervis vagyok és táncolok.
Felfelé nyújtott tenyeremből istenek csipegetnek,
Lefelé forduló kezemet gyönyör nyaldossa,
vágy égeti, fű csiklandozza.
A te hajad.
Süvegem tetejéhez istenfülek tapadnak,
lengő szoknyám harang,
néma zúgását hogy meghallják.
Pörgess, hadd forogjak, hadd szédüljek el!
Forogjak, forogjak, forogjak,
és álljak meg egyetlen dobbanatra.
Meghajlásom legyen alázat,
keresztbe font karom hála,
szilárdságom tünékeny bizonyíték.
Mert aztán újra, hisz dervis vagyok, táncolok,
s felfelé nyújtott tenyeremben együtt fürdik a Hold és a Nap.

(Buzik)

Az apukák megtiltották a gyerekeknek, hogy odamenjenek, mert azok ott ketten buzik. De a gyerekek mégiscsak odamentek, mert tetszett nekik a tűz, meg akarták simogatni a kutyát, és nézni akarták, ahogy a nyársat faragják. Dobhattak leveleket is a tűzbe, nem volt baj, ha kicsit füstöl.
A homoszexualitás nem fertőző, de a szabadság talán igen.

(116.)

badságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbelsőszabadságbe

(68 az 2 a ..., hanyadikon is?)

A 68 az csak egy szám. Az izgalmas viszont az, hogy az ember mire asszociál. Ha a tétékára járt, és nem mondjuk történésznek, akkor a 68-ról semmi más nem jut eszébe, legfeljebb az, hogy kettőhatvány. Kettő a hatodikon. A leghatványabb, hiszen a neve is mutatja: hatv... . Na mostan, kérem szépen, én beírtam az indexembe 66 kreditpontnak megfelelő tudományos munkát, és nyugodtan hátradőltem, hogy kettővel így is túlléptem a követelményt, kész-passz. Illetve hátradőlés előtt még vagy százszor átszámoltam, mert ha nincs meg elég kreditem, az sokba kerül, én meg szegény vagyok, de következetesen az jött ki, hogy már így is több. Erre hív a tanszékünk lelke, hogy kettő azaz kettő kreditem hiányzik azaz hiányzik. Az index végső leadása előtt egy nappal. Mondom neki, hogy téved, bár tudom, hogy nem az a fajta, de számolni spec én is tudok. Mégiscsak én rohantam annak idején a taxisblokádon át a kömal-feladatokkal a postára, nem ő. De pont ezért ő nem is asszociál. Neki a 68 az semmivel se több (pláne nem kevesebb), mint 68, és semminek sehányadik hatványa, és így valóban hiányzott még 2 kreditem. Úgyhogy beírtam még a kolozsvári konferenciát is 3 kreditért, és akkor az úgy már a 2x33 helyett 3x23 (basszákmeg).

(115.)

A lánynak, valahányszor belebújt abba a szürke pólóba, eszébe jutott, hogy a fiú egyszer régen azt mondta, szereti rajta ezt a pólót, és egyáltalán hogy jól áll neki a szürke. A póló megvan, a fiú már nincs, de a szürke továbbra is jól áll.

(113.)

Szívesen lennék férfi, mert a magömlés olyan sok mindenre példa az életemben, és akkor még magömlésre is lenne példa.

(112.)

Ha megkérdezik, azt mondom majd, hogy nyelvész. Nem teljesen lesz igaz, mégis igazi melegség lesz a szívemben, amikor ezt mondom.

(111.)

– Kik a kedvenc szerzői? – kérdezi Heidit, az írónőt a riporter.
– Az az igazság, hogy nincsenek – feleli az írónő.
– De mégis, kit olvas szívesen – próbálkozik tovább a riporter.
– Nem olvasok. Mikor is olvasnék, ha egyszer mindig írok? -- feleli az írónő.