(155.)

Kimasszírozom magam az izmaidból.

(Hálózsák)

Biciklivel járok. Őszül. Olykor csípős. Olykor ködös. Olykor szemetel. Tejüvegen áttűnő szép napok. A budai rakparton tekerek végig. A nadrágom szára feltűrve. Hátizsák, kesztyű. Mostanában már nem idegesít, pedig továbbra is minden nap megkérdezik: Még mindig biciklivel? Csak fel kell jól öltözni, mondom, gyorsabb, mint a tömegközlekedés.
Még mindig biciklivel járok. Mellettem jár a 19-es villamos. A Lánchíd alatt félkörívben kerül. A kerék a sínen sikít, kis alagút. A gyalogos- és bicikliút egy még kisebb alagúton visz át. Görbül ez is. Nincs húgyszag. Az óvatosabbja csönget, mikor be- vagy kigurul.
Ha délnek megyek, munkából elfelé, eszembe jut a Tandori. Ez az ő territóriuma. Egyszer ilyesmi időben kijött itt a alagútból és mesélt. Leportréfilmezték. Dél felé tartva a külső ívre húzódom ki. A minap is így gurultam volna át, de közben majdnem rámentem. Egy hálózsák volt. Kék alapon macis. Hagyjad, ne pisztergáld, még laknak benne, haladt el mellettem egy anyuka a kisgyerekével.
Másnap reggel megint nem vettem észre. Reggel ugyan ellentétes az irány, de a belső ívről kisodródom valamennyit. Nem lett baj, csak a legcsücskét kaptam el.
Délután haza.
Reggel munkába.
Délután haza.
Említettem, hogy a reggel olykor már elég csípős tud lenni. Az arcom elgémberedik, és nehezen mozog a szám, amint jó reggelt kívánok és bólintok: Igen, biciklivel. A délután bezzeg még simogat. Mézszín csurog a fák megannyi tenyeréből, a földre cseppen, máló levelek hűvös illatába vegyül, őszszag. Ahogy beérek az alagútba, valami orrfacsaró váltja fel. Mégse gyorsan, inkább szaglászva gurulok.
Az illetékes szervek egy ágdarabbal óvatosan benyúlnak a nyíláson, megpiszkálják: merev. Egy darabban ki lehet szedni. A héja meg? Ki kell főzni forró vízben, aztán el lehet vinni, ha kell valakinek. Mondom, kék alapon macis.

(153.)

szomorúság: eltépték a dinamó madzagját, és letörték azt a helyes piros régi lámpát közösség: nem csak az enyémről, az összes többiről is, amelyiknek volt

(152.)

Remélem, lefényképezte valaki, amint gurulós kiskofferrel és bicajon tartok az állomásra.

(151.)

viharos erejű szél: most volna jó zászlónak lenni (én ugyanis nem akkor lennék boldog)

(150.)

A Dunán úszott egy sámli. Erről eszembe jutott, hogy csopaki rá akar állni. A sámli elúszott, csopaki meg a szadista tornatanár, aki fülmasszázst adott, belenézett a lányok tornaruhájába, és bejelölt a wiwen.

(A valósággal való bárminemű egyezés csupán... a szél, az fújhatta bele.)

(149.)

Rám parancsoltak, hogy hordjak sisakot. Én a frizurámra hivatkoztam, de tekintve a frizurámat, ezt nem fogadták el érvként.

(148.)

Semmi szín. Csak csillogjon és tetsszen át.

(Jelenidő)

Egyik nap azt mondta a lány a fiúnak, hogy úgy érzi, valójában nem is szereti őt a fiú. A fiú azt válaszolta, hogy hogy mondhat ilyet. A lány azt mondta, úgy érzi, mást szeret. A fiú azt válaszolta, hogy ki mást szeretne. A lány nem kertelt, bevallotta, hogy attól tart, hogy a fiú egyszer majd úgyis elhagyja őt H-ért. A fiú azt felelte, hogy mióta vannak a lánynak látnoki képességei. A lány most már folytatta. Még azt is érzi, hogy a fiú csak azért van vele, mert ő (a lány) egyrészt hasonlít a fiú előző szerelmére, másrészt hasonlít H-ra. A fiú azt felelte, hogy pont ez az, vagyis hogy merre menne ő (mármint a fiú) másfelé, mint amerre az út visz. Majd felpillantott a lányra, és kijelentette, hogy mindebből nem pont az következik-e, hogy szereti őt. A lány érezte, hogy a fiúnak igaza van. Csak azt nem érezte, hogy szereti. Mármint őt a fiú. Vagy hogy is.

(146.)

L-lel sosem álljuk meg a cipekedést nevetés nélkül. Minél nehezebb, annál jobban nevetünk. Képzelhetitek, amikor a nagyi régi villanytűzhelyét vittük a pincébe...

(145.)

Nem tudok koncentrálni, mert álmodozom. Egy fiúról és egy lányról. Se a fiú, se a lány nem én vagyok. Ez volna a legnagyobb csoda, ami történhet az életemben, de azt hiszem az volna a jó, ha ők nem is gondolnák csodának.

(Úszni is engedd!)

Csak még egy nyarat kértem én akkor az istentől. Hogy hiszek-e, nem-e, nem tudom, de az istentől kértem, az biztos. Tulajdonképpen nem is a nyarat kértem, hanem csak hogy még egyszer láthassa a Balatont. Hogy még úszni is tudjon benne, azt már nem is kértem, csak hogy láthassa. Hogy még egyszer eszébe jusson az a kis finn dingi, olyannak, ahogy a délelőtti napsütésben az akarattyai magas partról annak idején.
Most meg ülök az akarattyai magas parton, és figyelem, ahogy az isten tenyere a második nyarat is lesöpri a tó felszínéről. Felhinti megint az ősz fényeit, aztán komótosan kikészíti a horizontra a telet. Felváltva influenzát és vakcinát, utolsó szőlőt és első narancsot és méret szerint sorba a rövidülő nappalokat is. Lesz kocsikerék alá sáros pocsolya, száraz kézfejre berepedő bőr, síkos utcákra megcsúszó cipőtalp. Halál is lesz. Nézem az arcát, semmi gonosz vigyor, teszi a dolgát, gondos mesterember. Megszólíthatnám, de nincs mit kérnem többé, hisz még úszni is engedte.

(143.)

X édesanyja kilencvenegynehány éves, és folyton szalonnát és más efféléket eszik. X, aki ügyel az egészséges táplálkozásra, nem győzi figyelmeztetni a veszélyekre.
- Mit bánom én, kislányom, legfeljebb fiatalon halok meg - feleli az anyja.

(142.)

Száll a por, dől a fal, süketül a szomszéd.
Aljzatbeton, elektromos kiállás, nút.

(141.)

Én két dolgot nem értek. Az egyik az, hogy az egyes szám második személyről miért gondolod kapásból, hogy valaki másnak szól, nem neked. A másik az, hogy miért gondolod egyből, hogy neked szól, és nem valaki másnak. Hogy neked szól-e, az nem függ attól, hogy kinek mondom. Érted, ugye?