(601.)
Sokat dolgozott magán, mire elhitte, hogy bizony őt is lehet szeretni. Kiderült - pontosabban azt a fülest kapta -, hogy nem őt nem lehet, hanem a többiek nem tudnak. Körülötte. Régen. Nem világos, de lényeg, hogy elhitte, hogy őt is lehet. Így derült ki, hogy nem csak ez volt a gond, hanem az is, hogy ő sem tud. És akkor sokat dolgozott magán, hogy elhiggye, hogy igenis tud. Sikerült is elhinnie, így derült ki, hogy elhinni és tényleg tudni, az nem ugyanaz. És akkor sokat dolgozott magán, hogy megtanuljon. De belefáradt meg lusta is volt, úgyhogy végül felhagyott az erőlködéssel. És akkor ettől egyszer csak illetve fokozatosan megtanult. Így derült ki, hogy tulajdonképpen a többiek is, körülötte, régen, nem világos, de hogy ők is mindig is tudtak.
(Úgysem)
Azért jöttem el Önhöz, mert megijeszt a tény, hogy verem a kutyám. Pontosabban azért, mert egy hatalmas betontömbre vetített árnyékemberkének érzem magam. Vagyis mert a torkomban motoz, hogy ki kell hánynom egy polgári otthon teljes bútorzatát. Igazából azért jöttem, mert húzza a vállamat a hátizsák. Ki lehet bírni, csak lerakni nem lehet. Tudja, arra vágyom, hogy egy vak férfi oldalán lehessek csodaszép. Azért jöttem, hogy megismerjem a határaimat. Vagyis mert nincsenek határaim. Azért jöttem, mert nem tudom, hogy én érzem-e vagy az anyám, és hogy én mondom-e vagy az mondja, akit figyeltem, ahogyan mondta. Nem én cselekszem, hanem én nem cselekszem. De valójában azért jöttem, mert ööö talán megérti, ha úgy fogalmazok, hogy lakik bennem valaki. Üti fel a fejét. És innen-onnan egyre többet megtud. Meg Isten felé is kacsingat. A vallását bezzeg nem tartja, pedig van a kis rohadéknak. Kérdés, hogy vajon ki ez, és hogy került ide. Számítok a diszkréciójára: magamra gyanakszom, ez a valaki én vagyok. Katartikus és semmilyen. Igen, lehetne az Univerzum is. Hasonlítunk. Azért jöttem el Önhöz, mert a lépcsőházi jónapotkívánokokra újabban sziakutyussal válaszolok. Vagyis mert arra ébredtem, hogy kiszédülök az ágyból. Vagyis mert zúg a fülem. Persze nem hiszem el, hogy egyszer én is meg fogok halni, viszont azért jöttem el Önhöz, mert kedvem volna. Pontosabban kedvem lett volna. Pontosabban most volna kedvem ahhoz, hogy fiatalon. Azért kell minél fiatalabban, hogy biztos ne derüljön ki. Ne derüljön ki, hogy igaza volt. Hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy kislányom, majd meglátod, hogy hiába határozod el, végül nem fogod tudni úgysem te sem jobban csinálni. És még csak haragos sem volt, amikor ezt mondta.
Hát csak ennyi. Ezért jöttem el Önhöz. Gyűlölöm. Nem őt. Őt szeretem. Hisz pont ez a baj. Hogy akit szeretek, az mondta. A gyűlöletesen igazat. Gyűlölöm, hogy lelőtte a poént. Gyűlölöm, hogy lelőtt. Így nem lehet élni. Hogy elhiszem.
Hát csak ennyi. Ezért jöttem el Önhöz. Gyűlölöm. Nem őt. Őt szeretem. Hisz pont ez a baj. Hogy akit szeretek, az mondta. A gyűlöletesen igazat. Gyűlölöm, hogy lelőtte a poént. Gyűlölöm, hogy lelőtt. Így nem lehet élni. Hogy elhiszem.
(598.)
Annyira nehéz megállni, hogy ne azt hajtogassam neki egyfolytában, hogy a gyerek, akit szülne, nem volna torzszülött. Vagy nem szükségszerűen volna az. A gyógyszerre hivatkozik, de én tudom. Ő is tudja. A hajtogatás helyett jó volna biztatni. Nem valamire, hanem csak biztatni. Igen, bárcsak ne érteném ennyire pontosan!
(596.)
- Az élet a legnagyobb ajándék. És ha ajándék, akkor az azt jelenti, hogy örökbe kaptam, és kurvára azt csinálok vele, amit akarok.
- Jó’ van. Akkor csináljad má’ végre kurvára azt vele, amit akarsz!
- Jó’ van. Akkor csináljad má’ végre kurvára azt vele, amit akarsz!
(Barbár napfény)
Tavasz. Jaj, még ne! Még hadd csavarjam párszor fel a fűtést! Még hadd takarjon el a korai sötét! Még hadd főzzek egy sokadik forró tejeskávét, és hadd vacilláljak a hűtő előtt, hogy egy második vacsorában mennyi volna az endorfin! Még hadd örüljek, hogy nincs estére program! Ha kedvem szottyan emberek közt lenni, hadd kapcsoljam csak be a rádiót! És ez hadd legyen elég!
Ne vágyjak többre.
Valami bizeg a tarkómnál. Tavasztündér bebujtatja a varázspálcáját a kardigánom akasztókájába, és megemel. A fejemet a pálcától csak lehorgasztva bírom tartani. Rongybaba, aki vétkezett. Tavasztündér egy mozdulattal átlendít a hűtőtől a ruhás szekrény elé, hogy aszongya inkább ott tűnődjek az endorfinokról. Nézek a szekrény sötét gyomrába, de a színüket se látom a tavalyi ruháknak, úgy vakít a barbár napsütés. Kibámulok inkább az ablakon. A rügyek és minden, verődik a fény, hirtelen megértem a húsvéti ablakmosást. Ahogy megértem, nyikorogva (az újságpapír csúszik így az üvegen) begördül a pillanatba az összes korábbi tavasz. Megállnak keresztben, mint rozsdás tehervonat vagonjai a sorompónál. Tavasztündér bemondja, hogy 36, még mielőtt én is a végére értem volna, és rám szól, hogy számolgatás helyett öltözködjek inkább. Azzal visszacsavarja a fejemet a szekrény felé, és varázspálcájával a combom közepére suhint. Na, idáig érjen a szoknya! Nem azért, mintha onnantól rendben volna a lábam, hanem csak hogy át bírjam emelni a férfi vázon. Mert igen, bizony, tavasztündér belsőt cserélt, felfújta, és most elöl is, hátul is megbízhatóan kemény. Mégis rettegek, hogy cserben fog hagyni, hogy a legrosszabbkor leereszt megint. De tavasztündér rázza a fejét, hogy idén másképp lesz, higgyem el.
Hová tűnt a tél intimitása? Amikor még egészen személyesen nekem volt nehéz, és amikor még kifejezetten én voltam szarul? Most nem számítok. Válogatás nélkül osztják, mint a virslit a népnek, mindenki szorít a két kezében egyet-egyet, és azt se tudja, melyikbe harapjon előbb. Az én kezemben is van, ahogy zárom lassan a fogaimat, egyszer csak elpattan a bőr. Rágok, a virslit belenyomom a mustárba, harapom megint. Egy pillanatra elhiszem, hogy idén másképp lesz, és elmosolyodom. No, tavasztündérnek se kell több, megszólal, hogy jé, de hisz nekem műfogaim vannak. Rádöbbenek, hogy tényleg, csak teljesen kiment a fejemből. Könny gyűlik a szemembe, szétnyílik a teli szám, a te rohadt virslid meg szójából van, ordítom, és köpködni kezdem kifelé. Pedig ízlett. A taknyom is folyik, a nátha miatt is, csöpög bele a mustár mellé a műanyagtányérba, tavasztündér éjszakánként rám nyitja az ablakot.
A műanyag tányér a Ligetbe kitett, iskolapadzöld iskolapadon nyugszik. A virslidarabok közt egyedül görnyedek a padnál. Szétszéledtek mellőlem. Ebéd után a padra ráborulva alszom. Mímelem az alvást, valójában szagolgatok. Ébresztő! Tavasztündér mutogat a pálcájával, hogy fel van írva a táblára a megoldás, olvassam fel szépen. Csak a hemzsegő Liget van, nem látok táblát.
Bazmeg, tavasztündér, hova hozod azokat a hatalmas energiacsomagokat? Tegyed csak le a kapu elé, jól van! Még nem nyitottam ki. Nem is fogok. Ha a lomokkal együtt elvinnék a cigányok, az volna a legjobb. És amúgy is, szállj le rólam, elegem van a mesebeszédekből! Elegem van, hogy már megint itt a tavasz, csapadék semmi, gondviselés nuku, hanem csak ez a barbár fény és ezek a pogány tündérek.
Ne vágyjak többre.
Valami bizeg a tarkómnál. Tavasztündér bebujtatja a varázspálcáját a kardigánom akasztókájába, és megemel. A fejemet a pálcától csak lehorgasztva bírom tartani. Rongybaba, aki vétkezett. Tavasztündér egy mozdulattal átlendít a hűtőtől a ruhás szekrény elé, hogy aszongya inkább ott tűnődjek az endorfinokról. Nézek a szekrény sötét gyomrába, de a színüket se látom a tavalyi ruháknak, úgy vakít a barbár napsütés. Kibámulok inkább az ablakon. A rügyek és minden, verődik a fény, hirtelen megértem a húsvéti ablakmosást. Ahogy megértem, nyikorogva (az újságpapír csúszik így az üvegen) begördül a pillanatba az összes korábbi tavasz. Megállnak keresztben, mint rozsdás tehervonat vagonjai a sorompónál. Tavasztündér bemondja, hogy 36, még mielőtt én is a végére értem volna, és rám szól, hogy számolgatás helyett öltözködjek inkább. Azzal visszacsavarja a fejemet a szekrény felé, és varázspálcájával a combom közepére suhint. Na, idáig érjen a szoknya! Nem azért, mintha onnantól rendben volna a lábam, hanem csak hogy át bírjam emelni a férfi vázon. Mert igen, bizony, tavasztündér belsőt cserélt, felfújta, és most elöl is, hátul is megbízhatóan kemény. Mégis rettegek, hogy cserben fog hagyni, hogy a legrosszabbkor leereszt megint. De tavasztündér rázza a fejét, hogy idén másképp lesz, higgyem el.
Hová tűnt a tél intimitása? Amikor még egészen személyesen nekem volt nehéz, és amikor még kifejezetten én voltam szarul? Most nem számítok. Válogatás nélkül osztják, mint a virslit a népnek, mindenki szorít a két kezében egyet-egyet, és azt se tudja, melyikbe harapjon előbb. Az én kezemben is van, ahogy zárom lassan a fogaimat, egyszer csak elpattan a bőr. Rágok, a virslit belenyomom a mustárba, harapom megint. Egy pillanatra elhiszem, hogy idén másképp lesz, és elmosolyodom. No, tavasztündérnek se kell több, megszólal, hogy jé, de hisz nekem műfogaim vannak. Rádöbbenek, hogy tényleg, csak teljesen kiment a fejemből. Könny gyűlik a szemembe, szétnyílik a teli szám, a te rohadt virslid meg szójából van, ordítom, és köpködni kezdem kifelé. Pedig ízlett. A taknyom is folyik, a nátha miatt is, csöpög bele a mustár mellé a műanyagtányérba, tavasztündér éjszakánként rám nyitja az ablakot.
A műanyag tányér a Ligetbe kitett, iskolapadzöld iskolapadon nyugszik. A virslidarabok közt egyedül görnyedek a padnál. Szétszéledtek mellőlem. Ebéd után a padra ráborulva alszom. Mímelem az alvást, valójában szagolgatok. Ébresztő! Tavasztündér mutogat a pálcájával, hogy fel van írva a táblára a megoldás, olvassam fel szépen. Csak a hemzsegő Liget van, nem látok táblát.
Bazmeg, tavasztündér, hova hozod azokat a hatalmas energiacsomagokat? Tegyed csak le a kapu elé, jól van! Még nem nyitottam ki. Nem is fogok. Ha a lomokkal együtt elvinnék a cigányok, az volna a legjobb. És amúgy is, szállj le rólam, elegem van a mesebeszédekből! Elegem van, hogy már megint itt a tavasz, csapadék semmi, gondviselés nuku, hanem csak ez a barbár fény és ezek a pogány tündérek.
(594.)
Mássz csak bátran kifelé! Megpillantottam a kút káváján a kezed. Hogy tudnék-e segíteni? Hisz épp azt csinálom: látom – és nem felejtem – a kezed.
(593.)
Ha a szerelem úgysem kölcsönös soha, akkor te mit választasz: azzal élsz inkább, aki szerelmes beléd, vagy azzal, akibe te szerelmes vagy? Vagy senki senkibe, mert az legalább kölcsönös? Sőt: senki senkivel. De mi van, ha ez is kölcsönös?
(592.)
Megint megizzadt az éjszaka. Érezni lehetett a pizsamája nyakán. Szaga is volt. A szag emlékeztette egy férfinak a szagára, aki minden áldott reggel felvitte a padlásra szellőzni a pizsamáját. Trapp-trapp. Falépcső volt. És minden áldott este lehozta. Trapp-trapp. Úgy tíz körül. Ő viszont bedobta most is az ágyneműtartóba, nem vett róla tudomást. Az itt-ott kinövő, erős, fekete szőrszálak, éppen elég volt azokat beismerni. De álmaiban aztán előjön, néha a pizsamája nyirkosságáról álmodik. Ilyenkor nem izzad.
(591.)
Megszólíthattam volna, csak éppen pucéron szárítottam a hajam, és egyrészt rövid volt a hajszárító zsinórja, másrészt - bár a ruha is, de - a ruha hiánya is képes akadályozni a szabad mozgást.
(590.)
Onnan tudom, hogy jó úton vagyok, hogy úton vagyok. És onnan tudom, hogy úton vagyok, hogy fáradok. Bele a jóba!
(588.)
Egyre gyakrabban szeretném magamhoz ölelni őket, mint a kölyökkutyát. Ölelni, paskolni, vakargatni a hasukat, hogy megnyugodjanak. Simogatni, simogatni, simogatni. És igen, közben azért egy pillanatig sem lankadó figyelemmel erősen szorítani is őket, hogy folyton harapdáló szájukkal el ne kapják a kezem.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)