(Homázs 2. - Házi mozi)
Olykor ültünk együtt a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában az elemesbútor-íróasztalnál, és moziztunk. A papírkupac tetején volt a laptop. Ez az ő dolgozószobája volt, egyedül is rengeteget ült itt (hogy dolgozott-e, azt nem tudom), de filmet is itt néztünk. Kicsit mindig vitáztam, mert az lcd-monitort csak egyetlen szögből látni jól, és féltem, hogy ő látja jobban. Ilyenkor változtattunk egy-két millimétert a szögön. A két szék közül az egyik az ő irodaszéke volt, a másikat a konyhából hoztam. Mire a keskeny közlekedőn átértem, lecsúszott a lábamról a zokni. Ő bolyhos tréningnadrágot viselt, és előre ellenőrizte, hogy stimmel-e a letöltött filmhez a felirat. Általában nem stimmelt, sokat kellett bíbelődnie vele, de végül csak kész lett, és akkor beültem én is a kupiba.
Azt hiszem, egyből éreztem azt a bizonyos szagot.
A kislámpát leállítottam a földre, és a fal felé irányítottam a fényét, hogy csak gyenge háttérvilágítást adjon. Ahogy lehajoltam, jól láttam az asztal alá bedobált koszos papírzsepiket. Próbáltunk volna úgy ülni, hogy közel legyünk egymáshoz, de az irodaszék karfája nem engedte. Amikor elhelyezkedtünk, a zord körülményekhez képest kényelmesen, beindítottuk a filmet. Vagyis még hoztam magamnak egy bögre teát, és csak azután indítottuk be. De egyből leállítottuk, mert szimatolni kezdtem. Eddig nem voltam teljesen biztos benne, de a filmet megelőző pár néma másodpercben összeállt a kép. Felálltam és sértődötten bukóra állítottam az ablakot. Ezzel vallottam be magamnak és neki, hogy érzem. És hogy nem akarom érezni.
Hanem azt akarom, hogy egy pillanat alatt kiszellőzzön az asztal alá dobált papírzsepikből az ondó szaga.
Rövid hezitálás után úgy döntött, hogy összeszedi. Ebben a szűk térben, a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában, az elemesbútor-íróasztal alá kellett bebújnia annak a nagy férfinak, és az összeszedett zsebkendőkkel, amiket a markában még jelentéktelenebbül kicsire igyekezett összegyűrni, ki kellett ballagnia a konyhai szemeteshez. Úgy mozgott, mint egy kamasz, akinek az előző pillanatban nyúltak meg a tagjai, és lett mindenkinél egy fejjel magasabb. Vissza is így jött, és leült az oltalmat adó karfák közé. Az ablak még nyitva maradt, de már újra beindítottuk a filmet. Néztük a monitort, semmiképp sem egymást, csak aztán a filmet megelőző pár sötét másodpercben visszatükröződtünk a képernyőn. Hirtelen olyan élesen rajzolódott ki az arcunkon a szégyen és a tanácstalanság, mintha láthatatlan tintával firkálták volna ránk, amire most váratlanul uv-fény esett.
Már a film közepe felé jártunk, amikor a hűvös miatt végül becsuktam az ablakot. Szinte öntudatlanul. Öntudatlanul megjátszottam magam, mintha öntudatlanul csuknám be.
Hiába, szégyenre hajló volt akkoriban a természetünk.
Azt hiszem, egyből éreztem azt a bizonyos szagot.
A kislámpát leállítottam a földre, és a fal felé irányítottam a fényét, hogy csak gyenge háttérvilágítást adjon. Ahogy lehajoltam, jól láttam az asztal alá bedobált koszos papírzsepiket. Próbáltunk volna úgy ülni, hogy közel legyünk egymáshoz, de az irodaszék karfája nem engedte. Amikor elhelyezkedtünk, a zord körülményekhez képest kényelmesen, beindítottuk a filmet. Vagyis még hoztam magamnak egy bögre teát, és csak azután indítottuk be. De egyből leállítottuk, mert szimatolni kezdtem. Eddig nem voltam teljesen biztos benne, de a filmet megelőző pár néma másodpercben összeállt a kép. Felálltam és sértődötten bukóra állítottam az ablakot. Ezzel vallottam be magamnak és neki, hogy érzem. És hogy nem akarom érezni.
Hanem azt akarom, hogy egy pillanat alatt kiszellőzzön az asztal alá dobált papírzsepikből az ondó szaga.
Rövid hezitálás után úgy döntött, hogy összeszedi. Ebben a szűk térben, a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában, az elemesbútor-íróasztal alá kellett bebújnia annak a nagy férfinak, és az összeszedett zsebkendőkkel, amiket a markában még jelentéktelenebbül kicsire igyekezett összegyűrni, ki kellett ballagnia a konyhai szemeteshez. Úgy mozgott, mint egy kamasz, akinek az előző pillanatban nyúltak meg a tagjai, és lett mindenkinél egy fejjel magasabb. Vissza is így jött, és leült az oltalmat adó karfák közé. Az ablak még nyitva maradt, de már újra beindítottuk a filmet. Néztük a monitort, semmiképp sem egymást, csak aztán a filmet megelőző pár sötét másodpercben visszatükröződtünk a képernyőn. Hirtelen olyan élesen rajzolódott ki az arcunkon a szégyen és a tanácstalanság, mintha láthatatlan tintával firkálták volna ránk, amire most váratlanul uv-fény esett.
Már a film közepe felé jártunk, amikor a hűvös miatt végül becsuktam az ablakot. Szinte öntudatlanul. Öntudatlanul megjátszottam magam, mintha öntudatlanul csuknám be.
Hiába, szégyenre hajló volt akkoriban a természetünk.
(622.)
Persze az izmos felsőteste is, a zsiványan csillogó kék szemei, meg ahogy a munka közben henyélni vágyik, és még a könyékhajlatában az a kis seb is, igen, nyilván, ezek is, de sokkal inkább a tehetetlensége.
Ahogy áll tettrekészen tehetetlenül.
A hatalmas, nyitott tenyere, ahogy tárná a karját, ahogy majdnem odalép. Ismerem őt, mert ismerem ezt a pózt.
Ahogy áll tettrekészen tehetetlenül.
A hatalmas, nyitott tenyere, ahogy tárná a karját, ahogy majdnem odalép. Ismerem őt, mert ismerem ezt a pózt.
(620.)
Azt hinné az ember, hogy már tényleg csak a teleregényekben mondja a kíváncsi szomszédnéni az internetszerelőnek, hogy nahát, hová fejlődik a technika. Maradi helyzet, ha még van kinek mondani.
(Mégsem kísérte egyik se)
Erkölcsi kötelességének érezte, hogy dudorásszon.
Pontosabban erkölcsi kötelességének érezte, hogy becsülje a takarítónőt. És az lett az indok, hogy azért becsüli, mert a Rózsika takarítás közben gyakran dudorászik. Például amikor a sárgaréz kilincseket szidolozza, ahogy gyömöszöli a rongyot a vastag ujjaival, amikkel máskor a házi májas és véres hurkát veszi ki a szatyorból, az erőteljes dörzsölő mozdulatok közben is berezonál az egész vaskos teste a dallamokra. Az éneklés az örömmel végzett munka gyümölcse, akarom mondani jele, helyesbített. Meg hogy ez a Rózsika tulajdonképpen egy igazán rendes asszony, azt is mondta. Amikor meghalt a Rózsika férje - elment az ura, ahogyan a Rózsika fogalmazott -, a gyásztól még rendesebbnek tűnt, még könnyebb volt becsülni, pláne mert a dúdolás viszont megmaradt.
Néhanapján ő is próbált dudorászni a házimunka közben.
Próbálta túldúdolni elhazudott fájdalmait.
Amikor dúdolt, megfeszülő idegszálain ki lehetett volna pengetni hozzá a kíséretet, de nem kísérte senki. Bár erkölcsi kötelességének érezte, hogy sokat szüljön, de mégse.
Pontosabban erkölcsi kötelességének érezte, hogy becsülje a takarítónőt. És az lett az indok, hogy azért becsüli, mert a Rózsika takarítás közben gyakran dudorászik. Például amikor a sárgaréz kilincseket szidolozza, ahogy gyömöszöli a rongyot a vastag ujjaival, amikkel máskor a házi májas és véres hurkát veszi ki a szatyorból, az erőteljes dörzsölő mozdulatok közben is berezonál az egész vaskos teste a dallamokra. Az éneklés az örömmel végzett munka gyümölcse, akarom mondani jele, helyesbített. Meg hogy ez a Rózsika tulajdonképpen egy igazán rendes asszony, azt is mondta. Amikor meghalt a Rózsika férje - elment az ura, ahogyan a Rózsika fogalmazott -, a gyásztól még rendesebbnek tűnt, még könnyebb volt becsülni, pláne mert a dúdolás viszont megmaradt.
Néhanapján ő is próbált dudorászni a házimunka közben.
Próbálta túldúdolni elhazudott fájdalmait.
Amikor dúdolt, megfeszülő idegszálain ki lehetett volna pengetni hozzá a kíséretet, de nem kísérte senki. Bár erkölcsi kötelességének érezte, hogy sokat szüljön, de mégse.
(617.)
Barátságunk megerősítéseképpen az auchanban bolyongva elmajszoltam egy kifizetetlen túró rudit.
(Pünkösd)
Rám egy icipicit, egy picurkát, egy fikarcnyit, egy mákszemnyit, egy csöppnyit, sőt egy leheletnyit leszállt a hosszúhétvégén a szentlélek. Vezetett a tangóban, mézes-mustáros húst lopott a kutyámnak, levetkőztetett és becsalt a Dunába fürdeni. Eleredt fölöttem, de a lombok megóvtak, kisütött, de a lombok akkor is megóvtak.
Végül a zen füstölő illatával talált rám a lombok alatt.
Mikor felértünk a csúcsra, a szép kilátás helyett behúzódtam vele a bokrok közé. Bámultam a ziháló hasát, a szelet sonkaként kilógó nyelvét, az igéző szemeit, a szabályos rajzolatát. Vastag, fekete bundájába mélyesztettem az ujjaimat, és képtelen voltam különbséget tenni zoofília és panteizmus között.
Végül a zen füstölő illatával talált rám a lombok alatt.
Mikor felértünk a csúcsra, a szép kilátás helyett behúzódtam vele a bokrok közé. Bámultam a ziháló hasát, a szelet sonkaként kilógó nyelvét, az igéző szemeit, a szabályos rajzolatát. Vastag, fekete bundájába mélyesztettem az ujjaimat, és képtelen voltam különbséget tenni zoofília és panteizmus között.
(614.)
A terapeutámnak már pusztán azzal is hazudok, ha nem róla beszélek. Ha meg róla, azzal magamnak.
(Homázs 1 - We are all meant to shine)
(We are all meant to shine)
Arra gondolok, hogy mennyi rengeteg melegség tudott lenni a mosolyában. Mindig mondtam is neki ilyenkor, hogy úgy ragyog. Mire ő azt válaszolta, hogy nem is, hanem csak az én fényemet veri vissza. De ez már régen volt, és lehet, hogy pont fordítva. Lehet, hogy az én mosolyomban volt mennyi rengeteg, és ő mondta, hogy, mire én vertem vissza hanem csak a. A nagymamámé volna ez az arc, vagy a szeretőmé? Nem tudom már.
Elvakít az alkonyati nap.
Jobb lesz, ha megfordulok, és kelet felé autózom még kicsit, amíg aztán újra, tizenvalahányezredjére is rám sötétedik.
Arra gondolok, hogy mennyi rengeteg melegség tudott lenni a mosolyában. Mindig mondtam is neki ilyenkor, hogy úgy ragyog. Mire ő azt válaszolta, hogy nem is, hanem csak az én fényemet veri vissza. De ez már régen volt, és lehet, hogy pont fordítva. Lehet, hogy az én mosolyomban volt mennyi rengeteg, és ő mondta, hogy, mire én vertem vissza hanem csak a. A nagymamámé volna ez az arc, vagy a szeretőmé? Nem tudom már.
Elvakít az alkonyati nap.
Jobb lesz, ha megfordulok, és kelet felé autózom még kicsit, amíg aztán újra, tizenvalahányezredjére is rám sötétedik.
(612.)
bók
(a nő a férfinak, a nő a nőnek, a férfi a férfinak és végül - de nem végre - a férfi a nőnek)
(a nő a férfinak, a nő a nőnek, a férfi a férfinak és végül - de nem végre - a férfi a nőnek)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)