Peredy Márti blogja

(633.)

Azért csinálja, mert nincs jobb dolga. Pótcselekszik.
Jobbat nem is tehetne. Alkot.

- Milu, ide gyere, lábhoz! – kiáltott utána a gazdája, mert a kis vakarcs, amint meglátott valami érdekeset, nekiindult. Útszélen összeszedett kutya létére nem félt. Pedig a feltehetően zaklatott előélet után is még kiadós tortúrán ment keresztül, mire forgalomba hozható állapotba került. A gazdajelölt hiába egyezett bele már látatlanba, hogy befogadja a kutyát, egy darabig még nem merték neki megmutatni, hátha visszatáncol. Az asszony, aki egy tünde és egy óriás keveréke volt, nem táncolt vissza. Megkapta a kutyát, és a Tintin-ben szereplő Miluról nevezte el. Minden reggel ment és vitte. Idővel kutyasétáltató barátnőre is szert tett, és a folyó mellett minden reggel beletartotta az arcát a napsütésbe. Vagy a napsütés tartotta őbelé? Mert hatalmas felsőteste fölött, valahol a magasban ott tündökölt az arca. Szikrázó kék szemei, egészségtől és élettapasztalattól kipirult orcái, fehéren világító pillái és szemöldöke, széles, szenvedélyes ajkai és a pisze orra. Gyengéd rendíthetetlenség sugárzott ebből a hatalmas, bájos arcból. A tejfölszőkéből őszülő, kócos-göndör hajkoronán szálanként csillant meg a fény. Ezt a látványt egészítette ki a kutyasétáltatáshoz illő, koszlott tréningnadrág és kinyúlt póló, mely rásimult az asszony kebleire, alattuk pedig lazán lógott tovább, mivel a gyomor és a has dudora a mellek síkja mögött maradt. Hangja egyszerre volt bársonyos és rekedt, például amikor azt mondta a kutyusnak, hogy: Milu, te kis pics. Ugyanis Milu nőstény volt. Apró és fekete. Az ilyet mondják kotorékebnek, de ő többnyire csak féltékeny szukaként hivatkozott rá a beszélgetésben, mert ez a kis pics nehezen viselte, ha a gazdája más kutyákat is megsimogatott.
Milu tehát most is előreszaladt a szembejövő kisgyerek felé. Jó lett volna visszahívni, hogy nehogy nézeteltéréshez vezessen a dolog, de nem lehetett. Pedig a városi közegbe való beilleszkedésre a kutyásoknak nagy figyelmet kell szentelniük, mert akinek nincs kutyája, az nem érti. Hogy is érthetné! A kisgyerek szerencsére nem ijedt meg a kutyától, hanem éppen ellenkezőleg, karjait széttárva, testtel teljesen a kutya felé fordulva csoszogott-topogott előre. Néhány lépéssel az anyja testvonala elé tört, miközben a lábai kicsit lemaradtak a törzséhez képest, mintha a saját pocakját kergetné. Ahogy csökkent közte és a kutya között a távolság, egyszer csak megtorpant. Jobb karját és annak végén picurka mutatóujját is tökéletesen kinyújtotta, úgy mutatott előrefelé arra a pontra, ahova a tekintete és teljes figyelme is összpontosult:
- Anya, nézd, milyen csúnya kutya!
Milu kisvártatva elérte a gyereket, és izgatottan össze-vissza szagolgatta. Még ehhez a csöppséghez is emelnie kellett az orrát, mert igazi földszintes kutya volt. A tündeóriás is kezdte beérni őket, szőke üstökén szokás szerint átsütött a nap, hatalmas teste ruganyosan támaszkodott edzőcipős lépteire. Mielőtt egy végső, ellentmondást nem tűrő lábhozzal maga mellé rendelte volna a kutyát, közepes hangerővel, hányaveti hangon, amiben ezúttal több volt a rekedt, mint a bársonyos, odaszólt neki:
- Milu, nézd csak, micsoda csúúúnya kisgyerek!

(631.)

Kis lépés a jobb lábamnak, de nagy lépés nekem.

(630.)

Az álmaiból a jelenbe menekült.

(629.)

sok

(Először gondolt arra, hogy olykor ő is – és a kutyája is – lehet sok.)

(625.)

Nem is attól tartok, hogy el fogom rontani, hanem sokkal inkább attól, hogy kiderül, hogy még mindig nem tartok ott, hogy már ne rontsam el. Te mindig már ott, mindig ottabb akarsz tartani, korhol. Majd vigasztalni próbál, hogy de hisz ezen nincs is mit elrontani. Ezt innentől már csak elrontani lehet, tájékoztatom. Valld be, hogy azért még reménykedsz, mosolyogja. Reménykedek, bazmeg, reménykedek. Hát épp ezzel baszom el már megint! Tudni kéne nem reménykedni. Tudni kéne, nem reménykedni.

(628.)

Onnan gyönyörködhetsz bennünk, itt viszont velünk lehetsz.

(627.)

nyi

(Ennyi. Nem több, nem kevesebb, ennyi.)

(626.)

Aki aggódik érted, az a sátán, aki hisz benned, az az isten.

(624.)

hű

(A héten aláírt egy egy éves és egy két éves hűségnyilatkozatot. Hű!)

(Homázs 2. - Házi mozi)

Olykor ültünk együtt a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában az elemesbútor-íróasztalnál, és moziztunk. A papírkupac tetején volt a laptop. Ez az ő dolgozószobája volt, egyedül is rengeteget ült itt (hogy dolgozott-e, azt nem tudom), de filmet is itt néztünk. Kicsit mindig vitáztam, mert az lcd-monitort csak egyetlen szögből látni jól, és féltem, hogy ő látja jobban. Ilyenkor változtattunk egy-két millimétert a szögön. A két szék közül az egyik az ő irodaszéke volt, a másikat a konyhából hoztam. Mire a keskeny közlekedőn átértem, lecsúszott a lábamról a zokni. Ő bolyhos tréningnadrágot viselt, és előre ellenőrizte, hogy stimmel-e a letöltött filmhez a felirat. Általában nem stimmelt, sokat kellett bíbelődnie vele, de végül csak kész lett, és akkor beültem én is a kupiba.
Azt hiszem, egyből éreztem azt a bizonyos szagot.
A kislámpát leállítottam a földre, és a fal felé irányítottam a fényét, hogy csak gyenge háttérvilágítást adjon. Ahogy lehajoltam, jól láttam az asztal alá bedobált koszos papírzsepiket. Próbáltunk volna úgy ülni, hogy közel legyünk egymáshoz, de az irodaszék karfája nem engedte. Amikor elhelyezkedtünk, a zord körülményekhez képest kényelmesen, beindítottuk a filmet. Vagyis még hoztam magamnak egy bögre teát, és csak azután indítottuk be. De egyből leállítottuk, mert szimatolni kezdtem. Eddig nem voltam teljesen biztos benne, de a filmet megelőző pár néma másodpercben összeállt a kép. Felálltam és sértődötten bukóra állítottam az ablakot. Ezzel vallottam be magamnak és neki, hogy érzem. És hogy nem akarom érezni.
Hanem azt akarom, hogy egy pillanat alatt kiszellőzzön az asztal alá dobált papírzsepikből az ondó szaga.
Rövid hezitálás után úgy döntött, hogy összeszedi. Ebben a szűk térben, a lakótelepi lakás legkisebb félszobájában, az elemesbútor-íróasztal alá kellett bebújnia annak a nagy férfinak, és az összeszedett zsebkendőkkel, amiket a markában még jelentéktelenebbül kicsire igyekezett összegyűrni, ki kellett ballagnia a konyhai szemeteshez. Úgy mozgott, mint egy kamasz, akinek az előző pillanatban nyúltak meg a tagjai, és lett mindenkinél egy fejjel magasabb. Vissza is így jött, és leült az oltalmat adó karfák közé. Az ablak még nyitva maradt, de már újra beindítottuk a filmet. Néztük a monitort, semmiképp sem egymást, csak aztán a filmet megelőző pár sötét másodpercben visszatükröződtünk a képernyőn. Hirtelen olyan élesen rajzolódott ki az arcunkon a szégyen és a tanácstalanság, mintha láthatatlan tintával firkálták volna ránk, amire most váratlanul uv-fény esett.
Már a film közepe felé jártunk, amikor a hűvös miatt végül becsuktam az ablakot. Szinte öntudatlanul. Öntudatlanul megjátszottam magam, mintha öntudatlanul csuknám be.
Hiába, szégyenre hajló volt akkoriban a természetünk.

(622.)

Persze az izmos felsőteste is, a zsiványan csillogó kék szemei, meg ahogy a munka közben henyélni vágyik, és még a könyékhajlatában az a kis seb is, igen, nyilván, ezek is, de sokkal inkább a tehetetlensége.
Ahogy áll tettrekészen tehetetlenül.
A hatalmas, nyitott tenyere, ahogy tárná a karját, ahogy majdnem odalép. Ismerem őt, mert ismerem ezt a pózt.