(639.)
Nem maradt más: egy csákánnyal veselkedett neki az arcára száradt hányadéknak.
Már mindent kipróbált. A sminkektől kezdve az oldószereken át a smirgliig mindent. Kezdetben különféle krémekkel próbálkozott, aztán az áttörést az hozta, amikor a bőrgyógyász megállapította, hogy nem a bőr elváltozásáról van szó. Bár semmi szaga nem volt, kizárásos alapon arra jutottak, hogy az idegen anyag, mely maszkká szilárdult az arcán, hányadék.
Kinek a hányadéka.
Sokszor javasolták neki, hogy ne hánytorgassa fel a múltat. Nem volt véleménye, csak zsigeri reakciói.
A csákányt végül egy barkácsáruházban vásárolta. Végigvillamosozott a Duna-parton, úgy ment. Azt is sokszor javasolták neki, hogy absztraháljon meg szublimáljon, vagyis az Isten szerelmére, ne mondjon neveket! Mert az sem etikai, sem szövegtechnikai szempontból nem szerencsés. De benne meg az volt, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is Obi.
Szobanövényeket is árultak ott, polcokra rakva, neonfényben. Volt az a strapabíró, egy száron növő, fényes levelű is, amilyet már régóta akart. Leemelt egyet a sok száz cserép közül, és betette a csákány mellé a bevásárlókocsiba. Ha már úgyis, legalább legyen.
Már mindent kipróbált. A sminkektől kezdve az oldószereken át a smirgliig mindent. Kezdetben különféle krémekkel próbálkozott, aztán az áttörést az hozta, amikor a bőrgyógyász megállapította, hogy nem a bőr elváltozásáról van szó. Bár semmi szaga nem volt, kizárásos alapon arra jutottak, hogy az idegen anyag, mely maszkká szilárdult az arcán, hányadék.
Kinek a hányadéka.
Sokszor javasolták neki, hogy ne hánytorgassa fel a múltat. Nem volt véleménye, csak zsigeri reakciói.
A csákányt végül egy barkácsáruházban vásárolta. Végigvillamosozott a Duna-parton, úgy ment. Azt is sokszor javasolták neki, hogy absztraháljon meg szublimáljon, vagyis az Isten szerelmére, ne mondjon neveket! Mert az sem etikai, sem szövegtechnikai szempontból nem szerencsés. De benne meg az volt, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is Obi.
Szobanövényeket is árultak ott, polcokra rakva, neonfényben. Volt az a strapabíró, egy száron növő, fényes levelű is, amilyet már régóta akart. Leemelt egyet a sok száz cserép közül, és betette a csákány mellé a bevásárlókocsiba. Ha már úgyis, legalább legyen.
(634.)
tap
(Időről-időre azt tapasztalja, hogy kilóg közülük. Csak miért? Talán az, hogy a kutyája letapossa a virágokat? Vagy hogy nem takarja el legalább egy tapasszal a gombás lábkörmét? Esetleg az a gond, hogy nem tapsol, ha nem tetszett neki az előadás, vagy éppen az, hogy otthon a tapétán hetente kiszínez egy virágot? A többiek tapintatosak. Aminek eredményeképpen ő a sötétben tapogatózik.)
(Időről-időre azt tapasztalja, hogy kilóg közülük. Csak miért? Talán az, hogy a kutyája letapossa a virágokat? Vagy hogy nem takarja el legalább egy tapasszal a gombás lábkörmét? Esetleg az a gond, hogy nem tapsol, ha nem tetszett neki az előadás, vagy éppen az, hogy otthon a tapétán hetente kiszínez egy virágot? A többiek tapintatosak. Aminek eredményeképpen ő a sötétben tapogatózik.)
(Milu)
- Milu, ide gyere, lábhoz! – kiáltott utána a gazdája, mert a kis vakarcs, amint meglátott valami érdekeset, nekiindult. Útszélen összeszedett kutya létére nem félt. Pedig a feltehetően zaklatott előélet után is még kiadós tortúrán ment keresztül, mire forgalomba hozható állapotba került. A gazdajelölt hiába egyezett bele már látatlanba, hogy befogadja a kutyát, egy darabig még nem merték neki megmutatni, hátha visszatáncol. Az asszony, aki egy tünde és egy óriás keveréke volt, nem táncolt vissza. Megkapta a kutyát, és a Tintin-ben szereplő Miluról nevezte el. Minden reggel ment és vitte. Idővel kutyasétáltató barátnőre is szert tett, és a folyó mellett minden reggel beletartotta az arcát a napsütésbe. Vagy a napsütés tartotta őbelé? Mert hatalmas felsőteste fölött, valahol a magasban ott tündökölt az arca. Szikrázó kék szemei, egészségtől és élettapasztalattól kipirult orcái, fehéren világító pillái és szemöldöke, széles, szenvedélyes ajkai és a pisze orra. Gyengéd rendíthetetlenség sugárzott ebből a hatalmas, bájos arcból. A tejfölszőkéből őszülő, kócos-göndör hajkoronán szálanként csillant meg a fény. Ezt a látványt egészítette ki a kutyasétáltatáshoz illő, koszlott tréningnadrág és kinyúlt póló, mely rásimult az asszony kebleire, alattuk pedig lazán lógott tovább, mivel a gyomor és a has dudora a mellek síkja mögött maradt. Hangja egyszerre volt bársonyos és rekedt, például amikor azt mondta a kutyusnak, hogy: Milu, te kis pics. Ugyanis Milu nőstény volt. Apró és fekete. Az ilyet mondják kotorékebnek, de ő többnyire csak féltékeny szukaként hivatkozott rá a beszélgetésben, mert ez a kis pics nehezen viselte, ha a gazdája más kutyákat is megsimogatott.
Milu tehát most is előreszaladt a szembejövő kisgyerek felé. Jó lett volna visszahívni, hogy nehogy nézeteltéréshez vezessen a dolog, de nem lehetett. Pedig a városi közegbe való beilleszkedésre a kutyásoknak nagy figyelmet kell szentelniük, mert akinek nincs kutyája, az nem érti. Hogy is érthetné! A kisgyerek szerencsére nem ijedt meg a kutyától, hanem éppen ellenkezőleg, karjait széttárva, testtel teljesen a kutya felé fordulva csoszogott-topogott előre. Néhány lépéssel az anyja testvonala elé tört, miközben a lábai kicsit lemaradtak a törzséhez képest, mintha a saját pocakját kergetné. Ahogy csökkent közte és a kutya között a távolság, egyszer csak megtorpant. Jobb karját és annak végén picurka mutatóujját is tökéletesen kinyújtotta, úgy mutatott előrefelé arra a pontra, ahova a tekintete és teljes figyelme is összpontosult:
- Anya, nézd, milyen csúnya kutya!
Milu kisvártatva elérte a gyereket, és izgatottan össze-vissza szagolgatta. Még ehhez a csöppséghez is emelnie kellett az orrát, mert igazi földszintes kutya volt. A tündeóriás is kezdte beérni őket, szőke üstökén szokás szerint átsütött a nap, hatalmas teste ruganyosan támaszkodott edzőcipős lépteire. Mielőtt egy végső, ellentmondást nem tűrő lábhozzal maga mellé rendelte volna a kutyát, közepes hangerővel, hányaveti hangon, amiben ezúttal több volt a rekedt, mint a bársonyos, odaszólt neki:
- Milu, nézd csak, micsoda csúúúnya kisgyerek!
Milu tehát most is előreszaladt a szembejövő kisgyerek felé. Jó lett volna visszahívni, hogy nehogy nézeteltéréshez vezessen a dolog, de nem lehetett. Pedig a városi közegbe való beilleszkedésre a kutyásoknak nagy figyelmet kell szentelniük, mert akinek nincs kutyája, az nem érti. Hogy is érthetné! A kisgyerek szerencsére nem ijedt meg a kutyától, hanem éppen ellenkezőleg, karjait széttárva, testtel teljesen a kutya felé fordulva csoszogott-topogott előre. Néhány lépéssel az anyja testvonala elé tört, miközben a lábai kicsit lemaradtak a törzséhez képest, mintha a saját pocakját kergetné. Ahogy csökkent közte és a kutya között a távolság, egyszer csak megtorpant. Jobb karját és annak végén picurka mutatóujját is tökéletesen kinyújtotta, úgy mutatott előrefelé arra a pontra, ahova a tekintete és teljes figyelme is összpontosult:
- Anya, nézd, milyen csúnya kutya!
Milu kisvártatva elérte a gyereket, és izgatottan össze-vissza szagolgatta. Még ehhez a csöppséghez is emelnie kellett az orrát, mert igazi földszintes kutya volt. A tündeóriás is kezdte beérni őket, szőke üstökén szokás szerint átsütött a nap, hatalmas teste ruganyosan támaszkodott edzőcipős lépteire. Mielőtt egy végső, ellentmondást nem tűrő lábhozzal maga mellé rendelte volna a kutyát, közepes hangerővel, hányaveti hangon, amiben ezúttal több volt a rekedt, mint a bársonyos, odaszólt neki:
- Milu, nézd csak, micsoda csúúúnya kisgyerek!
(625.)
Nem is attól tartok, hogy el fogom rontani, hanem sokkal inkább attól, hogy kiderül, hogy még mindig nem tartok ott, hogy már ne rontsam el. Te mindig már ott, mindig ottabb akarsz tartani, korhol. Majd vigasztalni próbál, hogy de hisz ezen nincs is mit elrontani. Ezt innentől már csak elrontani lehet, tájékoztatom. Valld be, hogy azért még reménykedsz, mosolyogja. Reménykedek, bazmeg, reménykedek. Hát épp ezzel baszom el már megint! Tudni kéne nem reménykedni. Tudni kéne, nem reménykedni.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)