Peredy Márti blogja

(Sziporka)

Sziporka sovány volt, de erős. Nagy volt a kézfeje, a lábfeje, és a hátizsákja. A nagy kézfejével telepakolta mindenféle hasznos holmikkal a nagy hátizsákját, amiket aztán a nagy lábfején gyalogolva felcipelt a hegy tetejére. Ahol aztán többnyire nem használta azt a sok hasznos holmit, amit biztos, ami biztos, magával vitt, hanem csak a széldzsekijét terítette le, gondosan, kifelé fordítva, hogy a bélése piszkos ne legyen. De nagy ritkán meg néhanapján valakinek mégiscsak szüksége volt valami különlegesre, ami csak Sziporkának volt, és amikor ez a valaki azt kérdezte, hogy „nincs-e egész véletlenül valakinek…?”, akkor Sziporka halkan azt felelte, hogy „de van”, és kotorászni kezdett. Erre persze mindenki azt mondta – és gondolta –, hogy „Sziporka, hát te milyen okos vagy!”, „Sziporka, hát te milyen előrelátó vagy!”, „Sziporka, de jó, hogy velünk jöttél!”. Mire Sziporka azt dünnyögte, hogy „ha szükséged van gumikarikára, legközelebb hozzál te is”. De mivel Sziporka dünnyögni is halkan dünnyögött, a többiek, Sziporka iránti hangos lelkesedésükben, mit sem hallottak Sziporkából.

(672.)

pizsama

(A hotel új szolgáltatása volt, de többen megijedtek a paplan alatt talált, ismeretlen pizsamától.)

(671.)

Hiába hiszed, hogy szeretsz, ha nem érzem, és hiába hiszed, hogy nem szeretsz, ha érzem.

(670.)

Tiszta a lelkiismeretem. Minden örömet kivettem, amit egy rámás-trappistás kenyérből ki lehet.

(Halottak napja)

- Olyan reménytelen – sóhajtott fel a nő reggel a konyhában egy szép éjszaka után. Meztelenül állt a konyhapultnál, és mint mindig, kibámult az ablakon, ahonnan a temetőre lehetett látni. Most a világosban az is kitűnt, hogy mennyivel több a virág.
    Előző este, amikor vacsora után leoltották a lámpát, a sok mécsest figyelték. Az ablakot nem nyitották ki, bár mind a ketten szerették az induló tél füstös illatát, viszont nem kívánták a hideget. Inkább az ablaküvegen keresztül nézték el hosszan a pislákoló lángokat. Tulajdonképpen ezzel kezdődött a szép éjszaka. Bár talán már a délutánnal. Vagy még előbb.
    A szintén meztelen férfi a nő mögé lépett, gyöngéden megsimogatta a csípőjét, és a válla fölött reménykedve nézett a pultra, ahol készült a reggeli. Tenyere megállapodott a nő csípőcsontján:
- Mi reménytelen? – kérdezte, és megcsókolta a vállát.
- Olyan reménytelen a kielégülés – fejezte be a nő.
- Hm – mondta a férfi, és egy cseppet elmosolyodott, ahogy a nő egy-egy találó megjegyzésén szokott. Ilyenkor megmerevedett a férfi nézésének az iránya, és elmosódott a tekintete, mert nem arra figyelt többé, amit nézett, hanem a gondolatra. Látómezejét most amúgy a nő fehér melle töltötte ki, hegyes mellbimbója, mögötte pedig (illetve valójában alatta) a felvágott paradicsomok. – Várd csak ki a végét – mondta tréfásan, ugyanakkor filozofikusan. Ez volt közöttük az eszmecsere kedvelt és megszokott módja.
    Aztán el akart venni a férfi egy gerezd paradicsomot, de ahogy felemelte, a paradicsom lédús közepe majdnem leesett, úgyhogy egy hirtelen mozdulattal kellett a kezét a szájához, a száját pedig lehetőség szerint a kezéhez kapnia, ugyanakkor ott volt előtte a nő. Nagy szürcsölve sikerült végül a paradicsomot megmentenie; három összezárt ujjáról pedig, melyekkel a gerezdet tartotta, a nőn áthajolva gondosan lenyalogatta a levet. A falat lenyelésével lezárult az esemény. Ebben megnyugodva volt alkalmuk ismét magukra eszmélni egy új testhelyzetben. A férfi kissé meggörnyedve állt, előtte tulajdonképpen beszorulva a nő, akinek az előbb meg kellett támaszkodnia a konyhapulton, hogy ellent bírjon tartani a mókásan ügyetlenkedő férfi váratlan lökésének. Ahogy ebben a mostani mozdulatlanságban lélegzetet vett a férfi, megérezte, hogy az ő enyhén szőrös hasa és mellkasa teljesen hozzátapadt a nő finom ívű hátához. Kimozdulni nem akart, inkább mindkét karjával átkarolta a nőt.
- Reménytelen – mondta. Szinte nyögte. Már egyáltalán nem filozofikusan, és nem az ünnepelteket karikírozva, hanem inkább részvétüket keresve. De legalábbis úgy, mint aki tapasztalati úton jutott el bizonyos igazságokhoz.
    Hosszan maradtak ebben a pózban, az ablaküvegen keresztül elnézték a mindenféle színű krizantémokat, és ráébredtek önnön mosdatlanságukra.

(668.)

Amikor magára talált, olyan árva volt, hogy be is sétált egyből az Illatos útra.

(667.)

Minél inkább vagytok, annál nagyobb bennem a csend. Rájövök, hogy minden gondolatom csupán hiánypótló.

(Hatszázhatvanhat)

Ha behunyom a szemem, hogy gondolkodás helyett végre a megérzéseimet kövessem, veled kapcsolatban csak a rombolás jön. Hozzád érni nem merek, de kárt akarok tenni mindenben, ami a tied. Leönteni kávéval, miszlikekre tépni, vagy végigkarcolni egy kulccsal az oldalát. Mondanám, hogy a bennem lakó angyal a benned lakó sátánt, de az angyal nem rombolni, hanem legyőzni szokott. Akkor viszont a bennem lakó sátán az: kitombolja magát egy angyalszárnyaid tollpihéivel bélelt dühöngőben. Csak tudod, cinkos, aki néma, úgyhogy legalább szisszenj fel! Vagy csak mondd egyetlen szóval, hogy fáj, és meggyógyul az én lelkem.

(665.)

Olykor úgy érzem, mintha mindent és mindenkit én szültem volna, pedig valójában nem szültem senkit és semmit. Legalábbis nem tudok róla – ahogy mondani szokták.

(Ígéret)

Rám irányuló figyelmed, mint a déli napsütés, beragyog és elvakít. Bár ez még semmi, energiaspektrumod a láthatatlan fény tartományában tetőzik. Mire eszmélek, ígéreteid megtermett hólyagokként dudorodnak ki a jelen kezdetben sápatag, ám gyorsan piruló bőrszövetéből. Megörülök, hogy itt-ott kitolódtak a határaim. De amit ma még csak érzek, holnap már fáj. A hólyagok ugyan ügyesen pucsítanak a biztonságosan távoli jövő felé, de az váratlanul beüt – mint a vízfelszín, ha hídról ugrasz –, síkbetonján szétdurran valamennyi. Sárgás nyiroknedv tétova cseppjei gördülnek végig a testemen, mintha úthenger – volnál. A cseppekbe záródik soha számon nem kérhető tudásom soha számon nem kérhető ígéreteidről.

Bogárkarika forog a lámpa körül. Meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú. Nem félek. Nem félek, de azért sírni akarok, csak ő nem engedi. Kiemel inkább, kiemel és ringat. Én meg kinyitnám a szemem, de már nem lehet. Már nincs mód. Nincs mód hasonlítgatni a szót a tettel, nincs mód bíbelődni a részletekkel, lassú tánc, lassú tánc, nincs mód, mert valóság sincs. Újra és újra mindent elhiszek. Hogy a fal adja a másikat. De aztán, mint a füst, elszállnak a fekete falak…

(663.)

A távolság és a közelség egyszerre nő: ismerkedés.

(Már Tamásé)

Mintha a korábbi életére, mint valami félhomályos műhelyre, rácsukta volna az ajtót, rápattintotta volna a lakatot, és kitette volna az „elköltözött” táblát. Mert hogy ezt így többé soha, ebben az egyben biztos volt. Jól átgondolta, végül mégis kapkodva szedelőzködött, és nem vitt magával mást szegény Márta, mint egy dugig megtömött női válltáskát, amin pont a legrosszabbkor mondta föl a cipzár a szolgálatot. Köd előtte, köd utána, vissza dehogyis nézett.
A műhely hiába állt az országút szélén, ügyet sem vetett rá senki, a tulajdonos kisasszony meg ugye messze járt. Már három éve állt elhagyatottan, mikor egy reggel se várva, se váratlanul felbukkant a kanyarban egy motoros. Onnantól naponta kétszer (egyszer oda és egyszer vissza) elmotorozott a műhely mellett. Az új melója végett jött, a következő faluban kapott munkát a Józsi autószerelőnél. Mert az öreg szaki, a Józsi bá már nem bírta, kellett valaki a fia mellé.
Mivel a műhelyépületnek szemmel láthatóan senki nem viselte gondját, ez az új srác, a Tamás egyik délután engedve természetes kíváncsiságának fékezni kezdett a műhely előtt. Ahogy eldöcögött mellette, egyre csak méregette az épületet, aztán megállt, letámasztotta a motort, és visszaballagott a bejárathoz. Lófarok, tetoválás, kantáros munkásgatya. Egyszer körbejárt, az ablakokon megpróbált volna benézni, de belülről valami rolóféleség volt felerősítve. Ahol hullott a vakolat, ott megkapargatta a falat (hogy milyen tégla, azt nézte), majd visszament a nagy vasajtóhoz. Zsebeiből szerszámok lógtak. Vastag ujjai (némelyiken gyűrű) finoman bántak a lakattal, mintha ékszer volna, asszony öle vagy csigaház. Nem sietett, mégis hamar megvolt vele. Apró, de olykor erőteljes mozdulatok, ügyesség, higgadt logika, ennyi volt az egész. Miközben elhajtotta a vasajtót övező pántot, leesett a csálén kitett tábla. Komótosan lehajolt érte, az épület falának támasztotta, majd szélesre nyitotta az ajtó szárnyait. A beáramló fényben láthatóvá vált a zűrzavar. Minden úgy volt, ahogy a Mártika hagyta annak idején. És hát nem hagyott rendet. Munkaasztal, fémsatu, kulcsok, kalapácsok, por- és fémszag, aljzatbeton. Tamás könnyen kiismerte volna magát egy efféle műhelyben, de saját belső etikáját követve nem lépett be. A küszöbön megállt a kíváncsisága, onnan szemlélődött. Hagyta, hogy a belső teret és annak pállott szagát letaglózza a fény. Nem volt hová bújni; a port megemelték a felfelé törekvő meleg légáramlatok, legfeljebb némi rozsdát kaphattak magukra a meztelen vasak. Nyöszörögve melegedtek, megsercent minden egyes felkavarodó porszem. A szerelő se nem volt csalódott, se nem örült a látványnak, inkább csak beillesztette a világról való ilyen-olyan tudásai közé ezt a térélményt is. Lakatolhatta volna egyből vissza az ajtót, és indulhatott volna tovább, pláne, mert melegen sütötte a hátát a délutáni nap, és izzadni kezdett, de ő csak ácsorgott csípőre tett kézzel, nem mozdult. Ha lett volna vele egy haver, aki oldalba böki, hogy „na, mit szólsz?”, sőt akár „neked bejön?”-forma még kacsintott is volna egyet cinkos mosollyal, annak azt felelte volna a Tamás, tekintetét még mindig az előtte éppen megnyílt térben túráztatva, hogy lát benne fantáziát.