hun, hun nem?
(no subject)
a pu-erh tea finom, bár nem mindenki szereti
békés :)
tüskék
Arni
képek csíkból
Ma este tud valaki valami táncos lehetőséget?
főző csoport
Csík még mindig szép
Névnapi köszöntés
Re:
(no subject)
képek – folytatás
Arni és a többiek
vágd el a torkát, ontsd ki a vérét, öld meg a malacot!
Éljenek a Mártusok! :-)
(no subject)
(no subject)
névnap
pusz
három nap északi szélben
ma
szia
szerda
a zűrzavar átcsap káoszba
(no subject)
Re:
Feldmár Intézet hírlevél – 2011. július
Chat with xy
Szováta
Válaszleveled érkezett
a zűrzavar fokozódik
skype
Válaszleveled érkezett
Fwd: photos
Kedd :)
egyéni chat időpontja
Re: BREAKING NEWS – írjon, aki jön
Fwd: 1 froccs ma este?
boka
copula typology
Fwd: Türelem
végső teszt
cikkíró pályázat az önkéntességről - hi. aug. 15
Részvételed az EDINA-ban
tegnap
vészcsengő
(no subject)
(Metszet)
Azt javasolta, hogy csonkítsam meg magam, mert a kiálló részeim zavarják az egyesülést. Az övét és az enyémet. Ő szíves-örömest hozzáférkőzne bizonyos részeimhez, mert azok roppantul passzolnának az ő bizonyos részeihez, tehát ez közös ügyünk, viszont amik belőlem egyébként itt-ott kiállnak, azok őt, ha közelít, hát minek is kerteljen, bizony nyomják és bökik. És ezért kellene, hát ugye ez így világos… jaj, de persze nem mind böki ám, nem akar megbántani, félre ne értsem, csak néhány! De azt meg ugye nyilván nem várhatom el tőle. És ő ezt persze csak arra az időre kéri, amíg vele vagyok, mert amúgy ő nem szól bele, jaj dehogyis, az nem ő lenne! Amit én beleszólásnak értek, az csak jó tanács, ő csak segíteni szeretne, mert benne van bizonyos segítő szándék, és ezzel párhuzamosan felismert magában bizonyos segítőkészséget is. És hát megmondja őszintén, hogy amik őt nyomják és bökik, szóval jobb, ha tudom - de ő persze nem akar beleszólni, csak szólni, aztán a többi már az én döntésem - de amik őt nyomják és bökik, azok őt ám azért nyomják és bökik, mert azok objektíve is hát… ezt kellene megértenem, hogy nyomósak és bökősek.
És akkor én, tekintve, hogy szíves-örömest hozzáférkőztem volna az ő bizonyos részeihez, mert azok roppantul passzoltak az én bizonyos részeimhez, elővettem a metszőollót.
És akkor én, tekintve, hogy szíves-örömest hozzáférkőztem volna az ő bizonyos részeihez, mert azok roppantul passzoltak az én bizonyos részeimhez, elővettem a metszőollót.
(526.)
Mézes-mustáros középfülgyulladásra személyenként harminc deka pipihusival gargalizáljon. Ezután hátrabillentett fővel cseppentsen egy-egy kapribogyót az orrlyukakba. Az Ön arcüregébe vezető út nincs kikövezve, úgyhogy kérem, mondja, hogy á. Á mint Álemér. Laposan pislákolva fényt érzékelek a hallójárat végén, tehát kérem, ne szíveskedjék a vizsgálatot fülzúgással zavarni. Épp elég munka lesz kipergetni a túrós gombócból az antibiotikumot.
(Olyan, mintha)
„Olyan ez az ember, mintha a Jóisten küldte volna” – mondta a lépcsőn mellettem kucorgó, középkorú férfi a mise után. Alig bírta kimondani a mondatot, rázni kezdte a zokogás.
Hm.
Ilyet mondott. A középkorú férfi, aki aztán odaült a felesége mellé a kiürült padba és az ő vállán sírt tovább, ilyet mondott egy nálánál valamivel fiatalabb, amúgy egyedülálló férfira. Történetesen a papra.
Hm.
Mintha. Ember mintha isten.
A férfi vállára tettem a kezem, és azt feleltem neki, hogy mindnyájunkat a Jóisten küldött. Inkább hallgattam volna! Csak odatenni a kezem és nem szólni semmit. Osztozni. Hiszen én is valami hasonlót éreztem. Érezhettük volna együtt. A leckét, miszerint nem ez az ember, hanem minden ember, és nem feltételes mód, hanem kijelentő, nyilván ez a férfi is rég megtanulta már. Nem erről volt szó. Hanem arról, hogy mindebből most élményszerűen is átélt valamit. Istenélmény, mondják. Csattanósabb úgy egy történet, ha az Istent a kávészagú arab taxisofőr testesíti meg, de ha meg ennek a férfinek éppenséggel a pap, akkor a pap.
Vigasztalni akartam. Ami kedves tőlem, csak minek, ha egyszer nem volt szomorú? Túlcsordult. A kancsó, amiből töltöttek belé, megszaladt. Talán minden vasárnap megszalad. De az is lehet, hogy csak most, hogy elmegy a pap. Az örökös változás feszültsége. Ahogy elenged. Talán éppen most vasárnap engedte el ez a férfi a korlátot, amibe eddig görcsösen kapaszkodott, és ezentúl hagyja majd, hogy vigye őt is a víz. Ráfekszik ő is vele, azzal az emberrel együtt a hullámokra.
A mise előtt még arról pusmogtunk, hogy a férfi Rákoskeresztúrról jár át ide, a Kövi Szűzbe. És hogy most meg akkor mehet Angyalföldre vagy hova, és hogy minek ez a sok helyezgetés. Zsörtölődött. A mise végeztével viszont már nem firtatta többé, hogy pontosan hová küldik ezt az embert, hanem csak az kötötte le minden gondolatát, hogy vajon ki küldte. Ki a fene küldte? Mert egészen olyan, mintha.
Hm.
Ilyet mondott. A középkorú férfi, aki aztán odaült a felesége mellé a kiürült padba és az ő vállán sírt tovább, ilyet mondott egy nálánál valamivel fiatalabb, amúgy egyedülálló férfira. Történetesen a papra.
Hm.
Mintha. Ember mintha isten.
A férfi vállára tettem a kezem, és azt feleltem neki, hogy mindnyájunkat a Jóisten küldött. Inkább hallgattam volna! Csak odatenni a kezem és nem szólni semmit. Osztozni. Hiszen én is valami hasonlót éreztem. Érezhettük volna együtt. A leckét, miszerint nem ez az ember, hanem minden ember, és nem feltételes mód, hanem kijelentő, nyilván ez a férfi is rég megtanulta már. Nem erről volt szó. Hanem arról, hogy mindebből most élményszerűen is átélt valamit. Istenélmény, mondják. Csattanósabb úgy egy történet, ha az Istent a kávészagú arab taxisofőr testesíti meg, de ha meg ennek a férfinek éppenséggel a pap, akkor a pap.
Vigasztalni akartam. Ami kedves tőlem, csak minek, ha egyszer nem volt szomorú? Túlcsordult. A kancsó, amiből töltöttek belé, megszaladt. Talán minden vasárnap megszalad. De az is lehet, hogy csak most, hogy elmegy a pap. Az örökös változás feszültsége. Ahogy elenged. Talán éppen most vasárnap engedte el ez a férfi a korlátot, amibe eddig görcsösen kapaszkodott, és ezentúl hagyja majd, hogy vigye őt is a víz. Ráfekszik ő is vele, azzal az emberrel együtt a hullámokra.
A mise előtt még arról pusmogtunk, hogy a férfi Rákoskeresztúrról jár át ide, a Kövi Szűzbe. És hogy most meg akkor mehet Angyalföldre vagy hova, és hogy minek ez a sok helyezgetés. Zsörtölődött. A mise végeztével viszont már nem firtatta többé, hogy pontosan hová küldik ezt az embert, hanem csak az kötötte le minden gondolatát, hogy vajon ki küldte. Ki a fene küldte? Mert egészen olyan, mintha.
(Autogén tréning)
Vagyok.
Vagy.
Van.
Igen,
bizony,
ő is.
Vagyunk.
Van mi.
Vagytok és vannak.
Hogy vagyok?
Te hogy vagy?
Ő vajon hogy van?
Hogyhogy vagyunk?
Hogyhogy vagytok?
Hogyhogy vannak?
Jó, hogy vannak.
Jó, hogy vagytok.
Jó, hogy vagyunk.
Jó, hogy van.
Jó, hogy vagy.
Jó, hogy vagyok.
Még jó, hogy.
Még jó.
Már jó.
Most jó.
Jó.
Hát jó, hogy.
Jó, hogy jó.
Jó, hogy jó, hogy jó.
Hogy vagy, vagyok és van.
Vagy.
Van.
Igen,
bizony,
ő is.
Vagyunk.
Van mi.
Vagytok és vannak.
Hogy vagyok?
Te hogy vagy?
Ő vajon hogy van?
Hogyhogy vagyunk?
Hogyhogy vagytok?
Hogyhogy vannak?
Jó, hogy vannak.
Jó, hogy vagytok.
Jó, hogy vagyunk.
Jó, hogy van.
Jó, hogy vagy.
Jó, hogy vagyok.
Még jó, hogy.
Még jó.
Már jó.
Most jó.
Jó.
Hát jó, hogy.
Jó, hogy jó.
Jó, hogy jó, hogy jó.
Hogy vagy, vagyok és van.
(Nyári napforduló)
A nyári napforduló, az az én nagyanyám születésnapja. A nyári napforduló, az az én nagyanyám.
Az, amelyik velünk élt. Amelyik az ablak előtt üldögélve töltötte az időt. Minden nap hangosan felolvasta az újság címlapjáról a címeket. Tájékozódni akart, hogy mi hír a nagyvilágban, mivel ő maga a nagyvilágba többé már nem lépett ki. Ugyanazokat a címeket felolvasta nem egyszer, nem kétszer, és még vasárnap is; bár akkor nem jött friss újság, de ő félretette a szombatit. A vendégeknek azzal dicsekedett, hogy már a kilencvenakárhányadik évébe lépett, és még mindig szemüveg nélkül olvas. Hála a Jóistenkének, tette hozzá. Ha meg nem olvasott, akkor nézett kifelé az ablakon. Alkonyatkor gyönyörködött a hegy mögött lenyugvó napban, és néha nem gyújtott rögtön villanyt, hanem csak ült és hagyta, hogy egy darabig hadd legyen sötét. Ha az arcára sütött a nap, ami az ablak előtt sokszor megtörtént, mindig elmondta, hogy neki a nyár a kedvenc évszaka, mert ő az első nyári napon született. Erre nagyon büszke volt. A közvetlen napfényt mégis világéletében kerülte, mert könnyen szeplős lett tőle.
Amikor iskolásat játszottunk, örökké rosszalkodott. Amint elfordultam én, a tancsinéni, ő egyből kiöltötte a nyelvét, és a halántékánál legyezett az ujjaival, vagy a kezét az orrához toldva mókázott. Kénytelen voltam beírni az ellenőrzőjébe. És amikor ráparancsoltam, hogy írassa alá otthon az apukájával, akkor azt válaszolta, hogy neki nincs is apukája. Csak anyukája van, meg fiútestvére. Zavarba jöttem. De aztán kivágtam magam, hogy akkor legalább a fiútestvérével. Mint utóbb kiderült, jó is, hogy nem volt apukája, mert az apukája egy zsidó ember volt, szóval, ha lett volna apukája, akkor ő is zsidó lett volna, és akkor őt is elvitték volna, meg persze az apámat is vele, és akkor meg nekem nem lett volna apukám. Meg én sem. Úgy játszottunk, hogy az egyes volt a legjobb osztályzat, mert az ő gyerekkorában még úgy volt. És ha römiztünk, a dzsolikat mindig kifelé fordítottuk, hadd irigykedjen a másik. És sakkoztunk is. A sakk a szekrény tetején volt, csak a székről értem el, ő meg mellettem reszketett, hogy leesek.
Legtöbbször úgy szólított minket, hogy édes mindenkéim, és bármit csináltunk, gyönyörködött bennünk. Amikor meg már nagyon öreg volt, és nem tudta pontosan a nevünket, akkor úgy szólított mindnyájunkat, hogy kedves család. És amikor már csak nagyon keveset bírt enni az ebédből, azt mondta, hogy hozd, mucikám, mindjárt az édességet! És akkor már nem csak a paradicsomlevest, de a milánóit is megcukrozta. De még korábban, amikor kisebbek voltunk, és neki több ereje volt, akkor teljesen el volt tőlünk olvadva. Ez volt az ereje. Ha lenne egy fényképezőgépem, most lefényképeznélek titeket, mindig ezt mondogatta ragyogó arccal. A ragyogó arcától zavarba jöttünk, sőt olykor haragudtunk érte, sőt kigúnyoltuk miatta. És akkor ő megbántódott, és abbahagyta a ragyogást. Mert mindennek, még a nagymamának is van határa. Ilyenkor láttam, hogy tényleg fáj neki. Ilyenkor láttam olyat, hogy valakinek valami tényleg fáj. És ez jó volt. Azért is, mert nyomot tudtam hagyni; a nővéreim csak nevettek, ha tiszta erőből dögönyöztem a hátukat. A nagyitól a súlyos esetek után bocsánatot kellett kérni, ez is jó volt. Csak pont a legsúlyosabb eset után nem kértem végül soha bocsánatot. Akkoriban kezdte lassacskán elveszteni a szellemi frissességét, amikor én igazi, gonosz iskolás lettem. Elsőben még együtt gyakoroltuk a szorzótáblát, de később ő már tévesztett néha. És akkor én kitaláltam, hogy bebeszélem neki, hogy hatszor hét, az nem is negyvenkettő, hanem csak harmincnégy. És ő csóválta a fejét, de már nem volt biztos benne. A negyvenkettőben nem, csak abban, hogy mit művelek vele.
És aztán sok idő telt el, és már én laktam az ő szobájában, aztán meg már én sem. És ebből a sok időből hiányzott valami. És amikor ott álltam egyszer megint az ablaknál alkonyatkor, arra gondoltam, hogy az a gyönyörködő pillantás, amivel nem tudtam soha mit kezdeni, az hiányzik annyira. Hogy bennem gyönyörködik-e, az egy dolog, de hogy én tudok-e így gyönyörködni? Nem tudom még, hogy mi minden, de érzem, hogy minden ezen áll. Vagy bukik.
Az, amelyik velünk élt. Amelyik az ablak előtt üldögélve töltötte az időt. Minden nap hangosan felolvasta az újság címlapjáról a címeket. Tájékozódni akart, hogy mi hír a nagyvilágban, mivel ő maga a nagyvilágba többé már nem lépett ki. Ugyanazokat a címeket felolvasta nem egyszer, nem kétszer, és még vasárnap is; bár akkor nem jött friss újság, de ő félretette a szombatit. A vendégeknek azzal dicsekedett, hogy már a kilencvenakárhányadik évébe lépett, és még mindig szemüveg nélkül olvas. Hála a Jóistenkének, tette hozzá. Ha meg nem olvasott, akkor nézett kifelé az ablakon. Alkonyatkor gyönyörködött a hegy mögött lenyugvó napban, és néha nem gyújtott rögtön villanyt, hanem csak ült és hagyta, hogy egy darabig hadd legyen sötét. Ha az arcára sütött a nap, ami az ablak előtt sokszor megtörtént, mindig elmondta, hogy neki a nyár a kedvenc évszaka, mert ő az első nyári napon született. Erre nagyon büszke volt. A közvetlen napfényt mégis világéletében kerülte, mert könnyen szeplős lett tőle.
Amikor iskolásat játszottunk, örökké rosszalkodott. Amint elfordultam én, a tancsinéni, ő egyből kiöltötte a nyelvét, és a halántékánál legyezett az ujjaival, vagy a kezét az orrához toldva mókázott. Kénytelen voltam beírni az ellenőrzőjébe. És amikor ráparancsoltam, hogy írassa alá otthon az apukájával, akkor azt válaszolta, hogy neki nincs is apukája. Csak anyukája van, meg fiútestvére. Zavarba jöttem. De aztán kivágtam magam, hogy akkor legalább a fiútestvérével. Mint utóbb kiderült, jó is, hogy nem volt apukája, mert az apukája egy zsidó ember volt, szóval, ha lett volna apukája, akkor ő is zsidó lett volna, és akkor őt is elvitték volna, meg persze az apámat is vele, és akkor meg nekem nem lett volna apukám. Meg én sem. Úgy játszottunk, hogy az egyes volt a legjobb osztályzat, mert az ő gyerekkorában még úgy volt. És ha römiztünk, a dzsolikat mindig kifelé fordítottuk, hadd irigykedjen a másik. És sakkoztunk is. A sakk a szekrény tetején volt, csak a székről értem el, ő meg mellettem reszketett, hogy leesek.
Legtöbbször úgy szólított minket, hogy édes mindenkéim, és bármit csináltunk, gyönyörködött bennünk. Amikor meg már nagyon öreg volt, és nem tudta pontosan a nevünket, akkor úgy szólított mindnyájunkat, hogy kedves család. És amikor már csak nagyon keveset bírt enni az ebédből, azt mondta, hogy hozd, mucikám, mindjárt az édességet! És akkor már nem csak a paradicsomlevest, de a milánóit is megcukrozta. De még korábban, amikor kisebbek voltunk, és neki több ereje volt, akkor teljesen el volt tőlünk olvadva. Ez volt az ereje. Ha lenne egy fényképezőgépem, most lefényképeznélek titeket, mindig ezt mondogatta ragyogó arccal. A ragyogó arcától zavarba jöttünk, sőt olykor haragudtunk érte, sőt kigúnyoltuk miatta. És akkor ő megbántódott, és abbahagyta a ragyogást. Mert mindennek, még a nagymamának is van határa. Ilyenkor láttam, hogy tényleg fáj neki. Ilyenkor láttam olyat, hogy valakinek valami tényleg fáj. És ez jó volt. Azért is, mert nyomot tudtam hagyni; a nővéreim csak nevettek, ha tiszta erőből dögönyöztem a hátukat. A nagyitól a súlyos esetek után bocsánatot kellett kérni, ez is jó volt. Csak pont a legsúlyosabb eset után nem kértem végül soha bocsánatot. Akkoriban kezdte lassacskán elveszteni a szellemi frissességét, amikor én igazi, gonosz iskolás lettem. Elsőben még együtt gyakoroltuk a szorzótáblát, de később ő már tévesztett néha. És akkor én kitaláltam, hogy bebeszélem neki, hogy hatszor hét, az nem is negyvenkettő, hanem csak harmincnégy. És ő csóválta a fejét, de már nem volt biztos benne. A negyvenkettőben nem, csak abban, hogy mit művelek vele.
És aztán sok idő telt el, és már én laktam az ő szobájában, aztán meg már én sem. És ebből a sok időből hiányzott valami. És amikor ott álltam egyszer megint az ablaknál alkonyatkor, arra gondoltam, hogy az a gyönyörködő pillantás, amivel nem tudtam soha mit kezdeni, az hiányzik annyira. Hogy bennem gyönyörködik-e, az egy dolog, de hogy én tudok-e így gyönyörködni? Nem tudom még, hogy mi minden, de érzem, hogy minden ezen áll. Vagy bukik.
(Irónia)
- Anyúúúú, az írók akkor mind Iróniában élnek? Mindegyszálig?
- Sokuk, kiscsibém, sokuk.
- Anyúú, és hol van Irónia?
- Messze, kiscsibém, messze.
- Még Ausztráliánál is messzebb?
- Még a tárgyától is messze.
- És, anyúúú, hogyha kiadják a könyvedet, akkor mi is el fogunk költözni Iróniába?
- Szeretnél elköltözni, kiscsibém? Nem érzed itt jól magad?
- De jól érzem, anyu. … Anyu, figyelj! … Én egyáltalán nem szeretnék elköltözni, ha éppenséggel tudni akarod.
- Jól van, kiscsibém, jól van. Ne félj, nem adják ki!
- Sokuk, kiscsibém, sokuk.
- Anyúú, és hol van Irónia?
- Messze, kiscsibém, messze.
- Még Ausztráliánál is messzebb?
- Még a tárgyától is messze.
- És, anyúúú, hogyha kiadják a könyvedet, akkor mi is el fogunk költözni Iróniába?
- Szeretnél elköltözni, kiscsibém? Nem érzed itt jól magad?
- De jól érzem, anyu. … Anyu, figyelj! … Én egyáltalán nem szeretnék elköltözni, ha éppenséggel tudni akarod.
- Jól van, kiscsibém, jól van. Ne félj, nem adják ki!
(Tanít)
Mondom neki epekedő hangon, hogy jaj, én is úgy szeretnék elengedett kézzel menni, mint ő. Azt mondja, hogy hát akkor menjek elengedett kézzel. Nem mond mint-et, hanem csak kikerül egy gödröt elengedett kézzel. Azóta már én is úgy megyek mint én. Vessző nélkül, énként, magami minőségemben. (És elengedett kézzel.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)