Tavasz. Jaj, még ne! Még hadd csavarjam párszor fel a fűtést! Még hadd takarjon el a korai sötét! Még hadd főzzek egy sokadik forró tejeskávét, és hadd vacilláljak a hűtő előtt, hogy egy második vacsorában mennyi volna az endorfin! Még hadd örüljek, hogy nincs estére program! Ha kedvem szottyan emberek közt lenni, hadd kapcsoljam csak be a rádiót! És ez hadd legyen elég!
Ne vágyjak többre.
Valami bizeg a tarkómnál. Tavasztündér bebujtatja a varázspálcáját a kardigánom akasztókájába, és megemel. A fejemet a pálcától csak lehorgasztva bírom tartani. Rongybaba, aki vétkezett. Tavasztündér egy mozdulattal átlendít a hűtőtől a ruhás szekrény elé, hogy aszongya inkább ott tűnődjek az endorfinokról. Nézek a szekrény sötét gyomrába, de a színüket se látom a tavalyi ruháknak, úgy vakít a barbár napsütés. Kibámulok inkább az ablakon. A rügyek és minden, verődik a fény, hirtelen megértem a húsvéti ablakmosást. Ahogy megértem, nyikorogva (az újságpapír csúszik így az üvegen) begördül a pillanatba az összes korábbi tavasz. Megállnak keresztben, mint rozsdás tehervonat vagonjai a sorompónál. Tavasztündér bemondja, hogy 36, még mielőtt én is a végére értem volna, és rám szól, hogy számolgatás helyett öltözködjek inkább. Azzal visszacsavarja a fejemet a szekrény felé, és varázspálcájával a combom közepére suhint. Na, idáig érjen a szoknya! Nem azért, mintha onnantól rendben volna a lábam, hanem csak hogy át bírjam emelni a férfi vázon. Mert igen, bizony, tavasztündér belsőt cserélt, felfújta, és most elöl is, hátul is megbízhatóan kemény. Mégis rettegek, hogy cserben fog hagyni, hogy a legrosszabbkor leereszt megint. De tavasztündér rázza a fejét, hogy idén másképp lesz, higgyem el.
Hová tűnt a tél intimitása? Amikor még egészen személyesen nekem volt nehéz, és amikor még kifejezetten én voltam szarul? Most nem számítok. Válogatás nélkül osztják, mint a virslit a népnek, mindenki szorít a két kezében egyet-egyet, és azt se tudja, melyikbe harapjon előbb. Az én kezemben is van, ahogy zárom lassan a fogaimat, egyszer csak elpattan a bőr. Rágok, a virslit belenyomom a mustárba, harapom megint. Egy pillanatra elhiszem, hogy idén másképp lesz, és elmosolyodom. No, tavasztündérnek se kell több, megszólal, hogy jé, de hisz nekem műfogaim vannak. Rádöbbenek, hogy tényleg, csak teljesen kiment a fejemből. Könny gyűlik a szemembe, szétnyílik a teli szám, a te rohadt virslid meg szójából van, ordítom, és köpködni kezdem kifelé. Pedig ízlett. A taknyom is folyik, a nátha miatt is, csöpög bele a mustár mellé a műanyagtányérba, tavasztündér éjszakánként rám nyitja az ablakot.
A műanyag tányér a Ligetbe kitett, iskolapadzöld iskolapadon nyugszik. A virslidarabok közt egyedül görnyedek a padnál. Szétszéledtek mellőlem. Ebéd után a padra ráborulva alszom. Mímelem az alvást, valójában szagolgatok. Ébresztő! Tavasztündér mutogat a pálcájával, hogy fel van írva a táblára a megoldás, olvassam fel szépen. Csak a hemzsegő Liget van, nem látok táblát.
Bazmeg, tavasztündér, hova hozod azokat a hatalmas energiacsomagokat? Tegyed csak le a kapu elé, jól van! Még nem nyitottam ki. Nem is fogok. Ha a lomokkal együtt elvinnék a cigányok, az volna a legjobb. És amúgy is, szállj le rólam, elegem van a mesebeszédekből! Elegem van, hogy már megint itt a tavasz, csapadék semmi, gondviselés nuku, hanem csak ez a barbár fény és ezek a pogány tündérek.
(594.)
Mássz csak bátran kifelé! Megpillantottam a kút káváján a kezed. Hogy tudnék-e segíteni? Hisz épp azt csinálom: látom – és nem felejtem – a kezed.
(593.)
Ha a szerelem úgysem kölcsönös soha, akkor te mit választasz: azzal élsz inkább, aki szerelmes beléd, vagy azzal, akibe te szerelmes vagy? Vagy senki senkibe, mert az legalább kölcsönös? Sőt: senki senkivel. De mi van, ha ez is kölcsönös?
(592.)
Megint megizzadt az éjszaka. Érezni lehetett a pizsamája nyakán. Szaga is volt. A szag emlékeztette egy férfinak a szagára, aki minden áldott reggel felvitte a padlásra szellőzni a pizsamáját. Trapp-trapp. Falépcső volt. És minden áldott este lehozta. Trapp-trapp. Úgy tíz körül. Ő viszont bedobta most is az ágyneműtartóba, nem vett róla tudomást. Az itt-ott kinövő, erős, fekete szőrszálak, éppen elég volt azokat beismerni. De álmaiban aztán előjön, néha a pizsamája nyirkosságáról álmodik. Ilyenkor nem izzad.
(591.)
Megszólíthattam volna, csak éppen pucéron szárítottam a hajam, és egyrészt rövid volt a hajszárító zsinórja, másrészt - bár a ruha is, de - a ruha hiánya is képes akadályozni a szabad mozgást.
(590.)
Onnan tudom, hogy jó úton vagyok, hogy úton vagyok. És onnan tudom, hogy úton vagyok, hogy fáradok. Bele a jóba!
(588.)
Egyre gyakrabban szeretném magamhoz ölelni őket, mint a kölyökkutyát. Ölelni, paskolni, vakargatni a hasukat, hogy megnyugodjanak. Simogatni, simogatni, simogatni. És igen, közben azért egy pillanatig sem lankadó figyelemmel erősen szorítani is őket, hogy folyton harapdáló szájukkal el ne kapják a kezem.
(Mentsvár)
Kiderült, hogy a családjukban minden össze van kuszálódva. A szerepeket illetően. Az egyik testvére örökbe fogadta az anyjukat, ő a testvérét, az unokaöccse az egész kis családját, és így tovább. Egyetlen nyitott kérdés maradt: hogy vajon ki fogadta örökbe őt.
A teraszon ült. Fehérre mázolt széken a fehérre mázolt asztalnál. Lejjebb a kertben virágoztak a gyümölcsfák. Párás volt a levegő, hunyorgató a fehér fény, de igenis bele lehetett nézni: az ég selyempapírján épphogy átütött a napkorong. Felhallatszott a forgalmas csomópont zaja, a felüljáró, a park, házszínű házak, épületek, sárga villamos. Háttal ült a kilátásnak. A lágy, tavaszi szellő ekrű tüllöket csavart a teste köré, szőke hajába pedig - meg mindenfelé - szirmok hullottak és meztelen csigák. Alsókarja fonákján a bőr megtapadt az asztalon. Kávézott. Hüvelykujjával erőt kellett kifejtenie, hogy a szidolozott ezüstkiskanálon ki bírja egyensúlyozni a nehezéket, amit kihalászott a napraforgós csészéből. Végül a napraforgós csészealj szélére billentette, és még sokáig figyelte. Figyelte, ahogy a duzzadt orsótesten márványos mintát hagy a lecsurgó, fekete folyadék, aztán a feji részen állapodott meg a tekintete. Várt. Nem hiába, fókuszált figyelmével kizsarolta a jószágból, hogy annak mutassa magát, aki. A csiga kieresztette a csápjait. Bár az eredmény valószínűsíthető volt, korántsem volt biztos: bármi más is kiderülhetett volna. Megkönnyebbülve kávézott tovább. Lassan nyúlt az ezüstlábú, kristály kockacukortartó felé, az ezüst cukorszedő csipesszel körözött egy darabig a fénylő cukorhalom felett, majd felcsippentett egy szemet a halom oldalából. Az arra támaszkodó cukrok megindultak, aztán megállapodtak, még mielőtt kipotyogtak volna a tálból. Kiskanalába helyezve fokozatosan engedte bele a kockacukrot a kávéba úgy, hogy alulról felfelé haladva málljon szét a kanálban az egész. Kevergetni kezdte a kávét. Elnézett az asztal fölött a bokrok felé. Most először itta cukorral, de kevergetni üresen is mindig kevergette. Belebámult a bokrokba. Látta, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlik a másik ágon. Sokszor nem is tudni, hogy melyik ág melyik bokor. Az ág és a föld színe ugyanaz, a bokor mögötti bokor mögött is bokor van. Nem mozdult semmi, nem szállt oda veréb, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlott a másikon – ez a kép kimerevedett. Mert ahogy ott ült és keverte a kávét, egyszer csak megérezte a gyöngyházgyöngyök érintését a nyakán. És abban a pillanatban a harisnyáján felszaladt egy szem. És mire odaért a tekintete, pont lecsöppent a csészealj peremén himbálózó nyák. Egyszerre megállt a kávéban kevergő kanál, ezüstre festett szemhéjai megrezegtek, és mintha mind a tíz ujja hegyét egyszerre bökte volna meg tíz kicsi tű.
Anélkül, hogy védekezni tudott volna, a válasz végigsöpört rozáceás arcbőrén, és csengő fülén át utat talált. Őt a saját anyja fogadta örökbe.
Igen-igen, ez nagyon is kézenfekvő lehetőség. Miért is ne próbálta volna meg? Hisz három a magyar igazság, próba szerencse, most vagy soha, utolsó mentsvár. Senki sem ismeri a lányt, csak az anya. És az anyát sem ismeri senki, csak a lány, és az, akinek a lány ki akarja nyilatkoztatni.
A teraszon ült. Fehérre mázolt széken a fehérre mázolt asztalnál. Lejjebb a kertben virágoztak a gyümölcsfák. Párás volt a levegő, hunyorgató a fehér fény, de igenis bele lehetett nézni: az ég selyempapírján épphogy átütött a napkorong. Felhallatszott a forgalmas csomópont zaja, a felüljáró, a park, házszínű házak, épületek, sárga villamos. Háttal ült a kilátásnak. A lágy, tavaszi szellő ekrű tüllöket csavart a teste köré, szőke hajába pedig - meg mindenfelé - szirmok hullottak és meztelen csigák. Alsókarja fonákján a bőr megtapadt az asztalon. Kávézott. Hüvelykujjával erőt kellett kifejtenie, hogy a szidolozott ezüstkiskanálon ki bírja egyensúlyozni a nehezéket, amit kihalászott a napraforgós csészéből. Végül a napraforgós csészealj szélére billentette, és még sokáig figyelte. Figyelte, ahogy a duzzadt orsótesten márványos mintát hagy a lecsurgó, fekete folyadék, aztán a feji részen állapodott meg a tekintete. Várt. Nem hiába, fókuszált figyelmével kizsarolta a jószágból, hogy annak mutassa magát, aki. A csiga kieresztette a csápjait. Bár az eredmény valószínűsíthető volt, korántsem volt biztos: bármi más is kiderülhetett volna. Megkönnyebbülve kávézott tovább. Lassan nyúlt az ezüstlábú, kristály kockacukortartó felé, az ezüst cukorszedő csipesszel körözött egy darabig a fénylő cukorhalom felett, majd felcsippentett egy szemet a halom oldalából. Az arra támaszkodó cukrok megindultak, aztán megállapodtak, még mielőtt kipotyogtak volna a tálból. Kiskanalába helyezve fokozatosan engedte bele a kockacukrot a kávéba úgy, hogy alulról felfelé haladva málljon szét a kanálban az egész. Kevergetni kezdte a kávét. Elnézett az asztal fölött a bokrok felé. Most először itta cukorral, de kevergetni üresen is mindig kevergette. Belebámult a bokrokba. Látta, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlik a másik ágon. Sokszor nem is tudni, hogy melyik ág melyik bokor. Az ág és a föld színe ugyanaz, a bokor mögötti bokor mögött is bokor van. Nem mozdult semmi, nem szállt oda veréb, ahogy az egyik ág göcsörtje keresztülhajlott a másikon – ez a kép kimerevedett. Mert ahogy ott ült és keverte a kávét, egyszer csak megérezte a gyöngyházgyöngyök érintését a nyakán. És abban a pillanatban a harisnyáján felszaladt egy szem. És mire odaért a tekintete, pont lecsöppent a csészealj peremén himbálózó nyák. Egyszerre megállt a kávéban kevergő kanál, ezüstre festett szemhéjai megrezegtek, és mintha mind a tíz ujja hegyét egyszerre bökte volna meg tíz kicsi tű.
Anélkül, hogy védekezni tudott volna, a válasz végigsöpört rozáceás arcbőrén, és csengő fülén át utat talált. Őt a saját anyja fogadta örökbe.
Igen-igen, ez nagyon is kézenfekvő lehetőség. Miért is ne próbálta volna meg? Hisz három a magyar igazság, próba szerencse, most vagy soha, utolsó mentsvár. Senki sem ismeri a lányt, csak az anya. És az anyát sem ismeri senki, csak a lány, és az, akinek a lány ki akarja nyilatkoztatni.
(584.)
Nem kis munka volt megszületnie. Ösztönösen próbálta is sokáig elkerülni, bizonyára előző élmények tapasztalatait őrizte a viselkedése. Mint az ágynemű gyűrődéseit a bőr. Aztán csak megrepedt a magzatburok, elfolyt a magzatvíz, mennie kellett. A meglepetés akkor érte, mikor megszületvén körbehordozta a tekintetét, és Orbán Viktor gigantikus anyaméhében találta magát.
(583.)
Van a vágy arra, hogy megértsenek.
És van a vágy arra, hogy félreértsenek: ahogyan értenek, amit kiolvasnak belőlem, az ne legyen rám igaz.
És van a vágy arra, hogy félreértsenek: ahogyan értenek, amit kiolvasnak belőlem, az ne legyen rám igaz.
(582.)
A mennyország talán csak annyi, hogy ha egyszer mindenki a legjobbat akarja, abból nem bontakoznak ki tragédiák.
(581.)
Bagoly mondja verébnek. Persze. A bagoly olyannyira ismeri a nagy fejet, hogy a verébben már csírájában is felismeri.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)