Mély vagyok, mint a hallgatásod, mint a sebek, amiket ejtettem rajtad,
mély vagyok, mint a hóban a nyomod, mellyel utamat megzavartad.
Mély vagyok, mint a lélegzet, melyről azt hittem elég lesz,
mély vagyok, mint az elhatározás, hogy végigcsináljuk együtt az egészet.
Mély vagyok, mint a dekoltázsok, melyek próbára teszik kitartásodat,
mély vagyok, mint a fájdalom, mellyel tudattad halálomat.
Mély vagyok, mint a meggyőződés, hogy vannak, vagyis hogy nincsenek csodák,
mély vagyok, mint a kékje az égnek alkonyatkor: a kék órák.
Mély vagyok, mint a búvár, aki a holttestemet keresi,
mély vagyok, mint az igazság, amit próbálsz megfejteni.
Mély vagyok, mint az álom, mely nem jött a szemedre aznap éjszaka,
mély vagyok, mint a folyónak ott az a sebesebb szakasza.
Mély vagyok, mint a hangrendje magánynak, amit nem szándékosan, de talán mégis,
mély vagyok, mint a zengő hangod, melytől megbékéltem még én is.
Mély vagyok, mint a szekrény, ahová a holmimat bezsúfolod,
mély vagyok, mint a lélektan, aminek a sorsot csúfolod.
Mély vagyok, mint a pont, ahonnan neked speciel van lejjebb,
mély vagyok, mint a harapásom, melyről napok múlva is, felpuffadva is, felismertek.
Mély vagyok. Elmélyültem benned.
(647.)
Mint amikor a férges krumpliból egy hegyes késsel végül kivájod, és csak a kúp alakú lyuk marad, úgy kellene az én szívemet is, tudod?
(Ennyien összegyűlnek)
Csak ülök itt, vagy megyek az utcán, gurulok a biciklin, fizetek a boltban, bármi, csak vagyok és szemlélem a félelmeimet. Ahogy egymás nyomában mind felvonulnak, mint valami nagy, ünnepi körmenet. Régi-régi arcok, de mindet felismerem. Elöl hivalkodó transzparens, többszörös életnagyságú szobor, baldachin, oltáriszentség vagy éppen koporsó. Mindegy, az elejét úgysem látom, csak a tömeget. Ha meggondolom, még büszke is vagyok: nem sejtettem, hogy egy ilyen apróság miatt, egy efféle utolsó utáni, ezeregyedik vágyódás miatt ennyien összegyűlnek.
(644.)
- Mi zújs?
- Minden.
Harapott volna bele, de a kenyér kirepült a kezéből, és a nutella szétkenődött a kövön. Felnyaltuk.
- Minden.
Harapott volna bele, de a kenyér kirepült a kezéből, és a nutella szétkenődött a kövön. Felnyaltuk.
(643.)
Ha a sorsok közt valóban nem volna találkozás, akkor – mivel észre sem vennénk – nem fájna, hogy a sorsok közt nincs találkozás.
(642.)
A biciklijét a lovának tekinti. Ahogy köti le a villanyoszlophoz, mintha kipányvázná az ő lovacskáját. Ilyen érzékeny volna, hogy még a tárgyak lelkét is érzékeli? Vagy ilyen érzéketlen: nem ismeri föl a különbséget élő és élettelen között?
(Az élet része)
A kutyák már a töltésen nekiiramodtak, aztán levágtattak a rézsűn. Egymás hegyén-hátán vagy nyolc-tíz, egy valóságos falka. Voltak köztük idősebbek, fiatalabbak, talán többen is egy alomból; mindegyik hibátlan, fehér alapon foltos mintázattal. Szetterek voltak. Ismerték a terepet, a séta alkalmával minden nap pontosan ezen a kitaposott meredélyen zúgtak le a folyóhoz. Lobogott a fülük, a hasukon a szőr, kajlaságukban is elegáns volt minden mozdulatuk. A sétának ezen a pontján, vagyis abban a néhány másodpercben, amikor a gazdájuk már azt mondta, hogy mehetsz, de még nem érték el a vizet, ahol majd megindul az apportírozás – abban a pár másodpercben nem az ember hűséges társai voltak ők, hanem ösztönlények: energiáik vízesésként zúdultak a köveken és gyökereken lefelé.
Ligetes szakasza ez a partnak. Szélnek kitett. A sok kidőlt fa erről tanúskodik. Az említett meredély aljánál is fekszik egy törzs keresztben már jó ideje. A kutyák vagy átugratnak rajta, vagy a lombos fele felől kerülik, esetleg a fonnyadt levelek és gallyak közé begázolva hirtelen fékeznek és szenvedélyesen kezdenek szimatolni. Aztán amilyen hirtelen álltak meg, olyan hirtelen veszítik el érdeklődésüket, és lapos ívben továbbkocognak, míg pályájuk belesimul a folyó szegélyébe. Tappancsukat megnedvesíti a víz mocorgása a kavicsokon.
Ebből a kidőlt fából hátrafelé, mintegy a rézsűnek nekiszegeződve, meredt ki egy vastag, hegyes ágcsonk. Csupasz volt, a kéreggel borított rész csak a tövénél kezdődött. Jó ideje ott feküdt a törzs, de ez a rész mintha akkor nőtt volna ki belőle újonnan. Ezért történhetett, hogy a csonk szálkásan töredezett hegye a kutyaság elszabadult lendületével belefúródott – Különös. Mint minden, ami egyetlen, jól meghatározható pillanatban történik. Például abban a pillanatban, melyben még pont nem rugaszkodott neki hátsó lábaival az ugrásnak, mert ugyan az idegpályákon már száguldott végig a kisagyból induló információ, ám az izmokhoz még éppen nem érkezett meg – ebben a pillanatban az ág belefúródott a kutya szügyébe. A szívét vagy a tüdejét érhette. Pár lépést tudott még odább oldalogni, aztán a legközelebbi fa alatt összerogyott. A gazdája ráborult, leste a lélegzetét, hallgatta a szívét, kereste a pulzusát.
Lélegzet, szív, pulzus. Legalább valamelyik. Vagy egy pislogás. Csukódott megától lefelé a szeme. A gazda nem akarta, inkább felállt. Csuklója külső oldalával erősen nyomta a homlokát. Elnézett felfelé a Dunán. Minden könyörtelenül ugyanolyan volt, mint máskor. A vasúti híd, az uszályok, a pesti part. A konok víztömeg, mely részvétlenül sodorja a bedobált faágakat és labdákat, ha a kutyák nem iramodnak idejében neki. Sodorja reggel, sodorja délben, és sodorja este. Éjszaka is sodorná, csak akkor nem jönnek. Hanem az udvar számukra elkerített részén alszanak, együtt az egész falka, álmodnak, ki tudja, mit, meg-megrándul a testük, vakkantanak. A nő csak toporgott, dél felé is elnézett, de a motorcsónak keltette hullámok ott is ugyanúgy érték el a partot, mint máskor. A tájat hiába kérdezi. Aztán leguggolt, ölbe vette a tetemet, leült egy kőre, és úgy borult újra rá. Engedte, hogy lehorgasztott fejének súlya alatt az arca teljesen belenyomódjon az állat karcsú bundájába. Érezte a bordákat, a szeretett szőr jellegzetes tapintását, melegét és szagát.
A közelben lézengő többi kutyás néhány tíz méterre állt és figyelt. Libabőrösek lettek, és a karjukon felállt a szőr. Kutyáikat gondosan távol tartották. A szófogadatlanabbakat pórázra vették, a többinek szabályos időközönként odaszóltak, hogy marad. A gyerekeknek meg azt válaszolták, hogy azért nem megyünk most oda, mert a néni szomorú, és a bámészkodásunkkal csak zavarnánk.
Meghalt egy kutya.
Ligetes szakasza ez a partnak. Szélnek kitett. A sok kidőlt fa erről tanúskodik. Az említett meredély aljánál is fekszik egy törzs keresztben már jó ideje. A kutyák vagy átugratnak rajta, vagy a lombos fele felől kerülik, esetleg a fonnyadt levelek és gallyak közé begázolva hirtelen fékeznek és szenvedélyesen kezdenek szimatolni. Aztán amilyen hirtelen álltak meg, olyan hirtelen veszítik el érdeklődésüket, és lapos ívben továbbkocognak, míg pályájuk belesimul a folyó szegélyébe. Tappancsukat megnedvesíti a víz mocorgása a kavicsokon.
Ebből a kidőlt fából hátrafelé, mintegy a rézsűnek nekiszegeződve, meredt ki egy vastag, hegyes ágcsonk. Csupasz volt, a kéreggel borított rész csak a tövénél kezdődött. Jó ideje ott feküdt a törzs, de ez a rész mintha akkor nőtt volna ki belőle újonnan. Ezért történhetett, hogy a csonk szálkásan töredezett hegye a kutyaság elszabadult lendületével belefúródott – Különös. Mint minden, ami egyetlen, jól meghatározható pillanatban történik. Például abban a pillanatban, melyben még pont nem rugaszkodott neki hátsó lábaival az ugrásnak, mert ugyan az idegpályákon már száguldott végig a kisagyból induló információ, ám az izmokhoz még éppen nem érkezett meg – ebben a pillanatban az ág belefúródott a kutya szügyébe. A szívét vagy a tüdejét érhette. Pár lépést tudott még odább oldalogni, aztán a legközelebbi fa alatt összerogyott. A gazdája ráborult, leste a lélegzetét, hallgatta a szívét, kereste a pulzusát.
Lélegzet, szív, pulzus. Legalább valamelyik. Vagy egy pislogás. Csukódott megától lefelé a szeme. A gazda nem akarta, inkább felállt. Csuklója külső oldalával erősen nyomta a homlokát. Elnézett felfelé a Dunán. Minden könyörtelenül ugyanolyan volt, mint máskor. A vasúti híd, az uszályok, a pesti part. A konok víztömeg, mely részvétlenül sodorja a bedobált faágakat és labdákat, ha a kutyák nem iramodnak idejében neki. Sodorja reggel, sodorja délben, és sodorja este. Éjszaka is sodorná, csak akkor nem jönnek. Hanem az udvar számukra elkerített részén alszanak, együtt az egész falka, álmodnak, ki tudja, mit, meg-megrándul a testük, vakkantanak. A nő csak toporgott, dél felé is elnézett, de a motorcsónak keltette hullámok ott is ugyanúgy érték el a partot, mint máskor. A tájat hiába kérdezi. Aztán leguggolt, ölbe vette a tetemet, leült egy kőre, és úgy borult újra rá. Engedte, hogy lehorgasztott fejének súlya alatt az arca teljesen belenyomódjon az állat karcsú bundájába. Érezte a bordákat, a szeretett szőr jellegzetes tapintását, melegét és szagát.
A közelben lézengő többi kutyás néhány tíz méterre állt és figyelt. Libabőrösek lettek, és a karjukon felállt a szőr. Kutyáikat gondosan távol tartották. A szófogadatlanabbakat pórázra vették, a többinek szabályos időközönként odaszóltak, hogy marad. A gyerekeknek meg azt válaszolták, hogy azért nem megyünk most oda, mert a néni szomorú, és a bámészkodásunkkal csak zavarnánk.
Meghalt egy kutya.
(639.)
Nem maradt más: egy csákánnyal veselkedett neki az arcára száradt hányadéknak.
Már mindent kipróbált. A sminkektől kezdve az oldószereken át a smirgliig mindent. Kezdetben különféle krémekkel próbálkozott, aztán az áttörést az hozta, amikor a bőrgyógyász megállapította, hogy nem a bőr elváltozásáról van szó. Bár semmi szaga nem volt, kizárásos alapon arra jutottak, hogy az idegen anyag, mely maszkká szilárdult az arcán, hányadék.
Kinek a hányadéka.
Sokszor javasolták neki, hogy ne hánytorgassa fel a múltat. Nem volt véleménye, csak zsigeri reakciói.
A csákányt végül egy barkácsáruházban vásárolta. Végigvillamosozott a Duna-parton, úgy ment. Azt is sokszor javasolták neki, hogy absztraháljon meg szublimáljon, vagyis az Isten szerelmére, ne mondjon neveket! Mert az sem etikai, sem szövegtechnikai szempontból nem szerencsés. De benne meg az volt, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is Obi.
Szobanövényeket is árultak ott, polcokra rakva, neonfényben. Volt az a strapabíró, egy száron növő, fényes levelű is, amilyet már régóta akart. Leemelt egyet a sok száz cserép közül, és betette a csákány mellé a bevásárlókocsiba. Ha már úgyis, legalább legyen.
Már mindent kipróbált. A sminkektől kezdve az oldószereken át a smirgliig mindent. Kezdetben különféle krémekkel próbálkozott, aztán az áttörést az hozta, amikor a bőrgyógyász megállapította, hogy nem a bőr elváltozásáról van szó. Bár semmi szaga nem volt, kizárásos alapon arra jutottak, hogy az idegen anyag, mely maszkká szilárdult az arcán, hányadék.
Kinek a hányadéka.
Sokszor javasolták neki, hogy ne hánytorgassa fel a múltat. Nem volt véleménye, csak zsigeri reakciói.
A csákányt végül egy barkácsáruházban vásárolta. Végigvillamosozott a Duna-parton, úgy ment. Azt is sokszor javasolták neki, hogy absztraháljon meg szublimáljon, vagyis az Isten szerelmére, ne mondjon neveket! Mert az sem etikai, sem szövegtechnikai szempontból nem szerencsés. De benne meg az volt, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is Obi.
Szobanövényeket is árultak ott, polcokra rakva, neonfényben. Volt az a strapabíró, egy száron növő, fényes levelű is, amilyet már régóta akart. Leemelt egyet a sok száz cserép közül, és betette a csákány mellé a bevásárlókocsiba. Ha már úgyis, legalább legyen.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)