Azt álmodtam, hogy egyedül vagyok a színpadon. Közönség sincs. Minden fekete, minden mégis látható, mindennek szerkezete van. Egyedül én vagyok szabadon formált. Minden, ami fehér, az én bőröm. Megcsillannak a szőrszálaim.
Három perc. Ennyim van. Az első és az utolsó három perc. Három túlexponált perc. Három perc adásszünet, három perc néma tisztelgés, álló helyzetből hátra bógni, három perc, ameddig nincs térerő. És amíg nincs elektromágnesesség, addig az elméletek egyesítetlensége sincs: csak a pőre gravitáció, anyag és energia ekvivalenciája.
Álló helyzetből indulok. Teljes talppal nehezedek a talajra, a karjaim lazán csüngenek, kiemelem a mellkasom. Van tekintetem. Ez már a tánc. Ahogy állok, az már a tánc. Már a tekintet is a tánc. Álló helyzetből indulok. Ennek a három percnek én adom a ritmusát. Minden mozdulatom a föld vonzásából van kifaragva. Gradiensvonalakon kapaszkodom föl, potenciálfelületeken csúszom végig, erő ellenerő: én önmagam. Három perc. Ennyim van. Ezalatt (vagy soha) eltáncolom önmagam.
(Még nem kezdődött el, felébredtem. Már lement, csak nem tudom, mikor.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése