(Rajongók)

Lehajtották a fejüket és úgy mozgatták. Vagy pont felemelték, mintha fény vagy eső felé. Lengett a hajuk. A fekete ruhájuk, a fülbevalójuk. Amelyiknek. Perturbációja voltak a tömegnek, lefolyó egy lomha kádban, horizontja a lakkcipőknek. Aztán egymásba temették az arcukat, ahogy szétváltak, elkent könny volt a mosolyuk. „Ez a kedvencem”, „ezt nagyon szeretem”, „ez annyira gyönyörű” – mondták mindig. Sikítottak is (csak az egyik), amikor eljött az ideje, és bekiabálták (de csak az egyik), hogy „szeretlek, Félix”. A Félix visszajött hegedűstül, aztán anélkül. Aztán hegedűstül, aztán anélkül, aztán hegedűstül, aztán anélkül. Pont. „Nézd, milyen szerény” – mondta az egyik, „Nézd, milyen közömbös” – érezte a másik. Levelet akartak írni neki a belépő hátuljára, mert nem engedték be őket oda hátra, de a síkos papíron nem fogott a toll, úgyhogy végül inkább mégiscsak beszöktek. Az egyik odakuporodott a nagy bőrfotel mellé, amiben a Félix öltönyös, piros cipős fiúteste ült, és a karfára támasztotta az állát. Szóval nevetségessé tette magát, úgymond, de senki nem nevetett. A másik egy lépéssel hátrébbról figyelt. Akart is ott lenni meg nem is, zavarban is volt meg nem is, számít is ez az egész meg nem is. Nem volt jó megoldás. Mert ami nincs, az nincs. Találkozás.