(Rek)

1.
Megtalálta egy régi levelemet. Azt mondja, majd el akarja olvasni újra, csak még nem volt rá alkalom, nyilván nem lesz könnyű. 20 éve írhattam? Vagy csak 15? Ceruzával spirállapra. Nekem sem könnyű. Rémlik az a levél, illetve levelek, mert több is volt. Rémlik, ahogy ott hagyom az asztalán vagy a zárt ajtaja előtt a kilépőn. Iszkolok el, hogy észre ne vegyen. Rosszabb, mint egy tolvaj: nem elvesz, hanem odarak. Ez rémlik. Viszont rettegek, hogy mi van benne: hogy szerettem-e őt akkor, mert arra már nem emlékszem. Hogy tudtam-e én akkoriban szeretni. Mintha nem szerethetném attól most, hogy akkor nem szerettem, vagy mintha az akkori szeretetem felmentene az alól, hogy most még jobban, legalábbis ugyanannyira. Milyen kis buta vagyok. És az a levél is milyen kis buta.

2.
Azt álmodtam, hogy jég volt, minden csupa jég. Jégsíkság. Nagyon távol csupa hó hegyek és a tenger. Fodrozódott, de hangtalan. És két fehér bőrű, meztelen alak állt egymást átkarolva, egymást melengetve. Kopaszok voltak, álltak ki a jégből. Egy idősebb sovány és egy kisebb duci. Aztán, ahogy rájuk zummoltam, láttam, hogy az is csak jég, valami természeti képződmény. De amikor meg zoom out: messziről emberek voltak, esküszöm.
- Persze, persze, ember az, csak ne menj hozzá közel – mondta akkor egy hang, gondolom az isten, mert nem igen volt ott amúgy senki, minden csak csupa jég volt. Mintha még a vállamat is megérintette volna mintegy visszatartván.
- Emberek – helyesbítettem, – egy kisebb meg egy nagyobb.
- Rek – felelte az isten.