(Gyógyírok)

Mostanában mindenkinek mindenért írok. Mármint azoknak, akiket nem ismerek, viszont szeretek. Annál is inkább. Két dolgot érzek, amikor megnyomom a szendet. Egyrészt azt, hogy hülyeség, másrészt azt, hogy ez a minimum. Harmadrészt. Hogy mások bezzeg ha írnak, írnak, ha nem, nem, de nincs ez a vacillálás. Gondolom. Én így képzelem el a másokat. Hogy ők nem ittak még hozzá eleget, sokszor ezzel ütik el. Ezt érteném, de éppenséggel én sem ittam, nemhogy eleget, és mégis. Mondjuk, ők inkább az odamenésre gondolnak, odamenni valakihez, az más, írni eszükbe se jut. Felegyenesedni ülésből és a lábaid segítségével odamozgatni az egész testedet annak a valakinek a testének a közelébe (színe elé), aki. Találni ott egy fix helyzetet a törzsednek, azon a nyakaddal tartani szépen a fejedet, kinyitni a szádat és megrezegtetni a hangszálaidat. Te magad is hallod, para. Csak azért nem dől össze a világ, mint egy kártyavár, ott helyben és azonnal a hangod torzságára rezonálva, mert az a másik enyvet csepegtetett közé: ragadni akar. Neki ugyanis az a prekoncepciója, hogy azért rezegtetsz, mert beszélsz. Mert mondasz valamit. Sőt, hogy hozzá beszélsz és neki mondasz. Olyan erős ez a prekoncepció, hogy még érteni is fogja, amit, legalábbis válaszol.
Olyan jó lenne nem rezegtetni, csak odahurcolni a testemet a közelébe, lepakolni az egészet, eligazgatni rajtam a szoknyát és kész. Maradni. Csak mi van, ha ő továbbmozog? Vigyem utána? Nem fog csodálkozni? Ő még csak hagyján, de a mások, akik ott vannak körülötte, nem fognak? Ők olyan bátrak! Figyeltem már őket máskor is: beszélnek végig, ringanak ide-oda, mozgatják a kezüket a testük előtt és a legkülönfélébb a hajuk. Ők is odahozták az egészet a két lábukon, sőt be is kapcsolták és aztán ott hagyták. Ott merik hagyni bekapcsolva. Őrület! Én még a gombot sem találom. Szóval, ha mindig vinném utána magamat, akkor a többiek nem értenék, hogy mi az a kupac, ami vele mozog. Be akarnának neki, mármint a kupacnak, mutatkozni. És akkor már kénytelen lennék mondani a nevem, de a nevem nem lenne magyarázat semmire, és így ők csak még jobban csodálkoznának. Igen, ez a helyzet így végiggondolva, sohasem attól félek, aki, hanem a többiektől, akik körülötte meg akik körülöttem is vannak. Hogy nem értik. Hogy érteni akarják. És mivel ők nem értik, elfogadom én is, hogy érthetetlen. Fura. Fura, hogy elfogadom érthetetlennek azt, amit pedig értek. Vagy nem akarok érteni. Nem merül föl.
Leülök inkább itthon a gép elé és nézek ki az ablakon, ahonnan a hegyek érthetetlenek, elropogtatok ma is egy karalábét, bár érthetetlenebb, mint a tegnapi, és írok, ami érthetetlen. Mert miért nem megyek inkább oda?