(351.)
Vannak napok... Nem. Vannak órák, vagy talán csak percek, sőt pillanatok, igen, pillanatok, legfeljebb nagyon sok, perceknyi, óráknyi, ki tudja, talán létezik az, hogy napoknyi is, de pillanatok, amikor milliméterre pontosan az történik, ami.
(Nyomott tér)
Hosszas tépelődés után hirtelen elszántsággal regisztrált. Az összes létező rubrikát kitöltötte, rakott föl fényképet és a kurzorral belement abba a dobozba, ahol a bemutatkozásra ezer karakter állt rendelkezésére. Először nem volt semmi ötlete, aztán meg több minden is eszébe jutott. Végül a pincéjükről írt elég részletesen.
(Szemüveg)
Ápolatlan volt, úgyhogy amikor meghozták, egyből megfürdették, megborotválták, levágták a körmét, visszavágták a bozontos szemöldökét és a haját lenyírták kopaszra. A munkálatok közben valamelyik tündérke (mert ő mindegyiküket csak tündérkének szólította) letette az éjjeli szekrényre a szemüveget. Onnan a fiókba került. Még én is arrébb toltam egyszer, amikor mellésuvasztottam a narancslevet, amit az a viharvert nő hozott. Mindig nagyon, vagyis túl udvarias volt az a nő. Azt mondta, a szomszéd, meg hogy már éppen megy is, csak beugrott, mert pont erre járt, de hogy majd később visszanéz, amikor nem zavar. És már sietett is el, vitte a gyanús nejlonszatyrát, a gyanús foghíjait. Pedig nem zavart. Hacsak a Tivadart nem, akitől örökké azt kérdezgette, hogy megismeri-e. Megismerte. Talán még rá is mosolygott, nem bánta, hogy jön, de nem is nagyon izgatta. A tündérkékben több öröme tellett. A családja mindig hárman volt, libasorban vonultak végig a kórtermen és ki onnan. Sose maradtak sokáig. Aztán ahogy a Tivadar vesztette el az eszméletét, a család egyre rövidebb, a nő egyre hosszabb időket töltött ott. Amikor a libasor utolsó alkalommal felfejlődött sorfalba az ágyánál, annyit mondtak csak, hogy nézd, ez már tulajdonképpen nem is él, ez egy hulla, mi keresni valónk van itt, tiszta röhej, és kicsörtettek. A viharvert nő meg átdőzsölte a napot. Szép volt, sugárzott, mint a lakodalomban a menyasszony. Nem volt telhetetlen, estefelé hazament. Másnap már a folyosóról látta, hogy üres az ágy. Azért bement, igazgatta a lepedőt, már új volt fönn, és olyasmiket gondolt, hogy tiszavirág meg szalmaláng. Hogy történjen még valami, megkérdezte az egyik ápolónőt, hogy maradt-e itt tárgy, amit el kellene vinni. Nem maradt, reggel odaadták már a családnak. Egy nejlonzacskóban benne volt a használatlan köntös, a használatlan pizsama, a bontatlan narancslé és a tetején óvatosan a szemüveg. A tokját keresték, de nem találták.
(344.)
Jön át a hídon, nyilván ő is érzi, ahogy hömpölyög alattunk a Duna. Rámosolygok, mire ő visszaköszön. De miért kellene ismernünk egymást?
(343.)
Kizavartak az életemből, a lábtörlőn szűkölök. Sebaj, talán pont erre jössz majd, és akkor megszagolom a térded és a nyomodba szegődök. Te füttyentesz, én beugrok a csónakba és indulunk. Te evezel, én az orrban ülök és beletartom az arcomat, a boldogságba, persze. Arra gondolok, hogy egyszer majd biztos te is kizavarsz, de nem baj, mert tudok úszni, és hátha jön majd valaki, aki szereti csapzott bundám szagát.
(341.)
Én azt a legmesszebbmenőkig komolyan gondolom, hogy a világot, téged is beleértve, modellálni sokféleképpen, de megismerni csak intuitívan lehet.
(340.)
Szégyelli magát előttem, amiért nem tudta megállni a sírást, szégyellem magam előtte, amiért meg tudtam állni. Mindenesetre örülünk, hogy ott lehettünk.
(Skorpiók)
Beszélgetünk. A szemébe nézek. Csak nem tudom, melyikkel néz engem: amelyik még gömb vagy amelyik már lencse alakú. Szemüveg mögött van mind a kettő, a bal pár centivel lejjebb, mint a jobb. Mintha ez irányulna rám, de ugyanakkor ez tűnik betegebbnek, sárgás váladék keretezi, mintha kiemelő filccel a lényeg. Arra gondolok, hogy ez egy ember. Olyasmikről beszél, mint egy ember, és úgy is mondja, mint egy ember. Csak az a furcsa, hogy nem kér elnézést, amiért az egyik szemével az arca közepéből. Vajon mitől lapulhatott így össze a szemgolyója? A daganat nyomná hátulról? De akkor miért nem inkább kidülled? Ezen tűnődöm, de közben figyelek persze, beszélgetünk, ő beszél. A csillagjegyemet kérdezte az imént, és most azt mondja, hogy a skorpiót élő boncmesternek nevezik, mert mindent tovább és még tovább analizál, mindent fel akar tárni, mindent meg akar érteni, mélyebbre és még mélyebbre bele akar nézni. A szemébe. Csak melyikbe.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)