Peredy Márti blogja

(Öltözködő menyasszony)

Olykor egészen úgy érzem magam, mint egy öltözködő menyasszony. Mint egy igazán hosszan öltözködő. Még meztelen vagyok, épp csak kiléptem a kádból, de mire odaérek, rajtam lesz minden dísz, tudom. Az elengedés díszei. A magány tényeiből szőtt ruhán. Mindegy, mikor. Már törölközöm, de még nem tudom, hogy melyik bugyit és milyen frizurát. Nemhogy a napot vagy az órát.
Nincs a megkésettségnek az a mértéke, ami a sínen levés magabiztosságát megkérdőjelezné, ami e kényszerpálya kínját fellazítaná. Az öröm és a menekülni vágyás pingpongozik velem. Vagyis csak pötyögnek. Az ütések ritmusában tevődik fel a kérdés, hogy vajon hány pofonból telik ki egy menyasszony?

(Háborúzz)

talán T-nek

Háborúzz, ha egyszer
szeretkezni rokonságotok okán
nem lehet! Háborúzz, mert
békét kötni csak háború után
lehet! Nincs sok időd –
neki nincs –, ne halogasd, háborúzz, mert
nem éri meg a megbékélést nem érni meg!

(655.)

Ha nem bízol a saját ítéleteidben, miért az enyémeimet kérdőjelezed meg?

(654.)

Azon tűnődött az asszony, hogy vajon szeretkezett-e mással is a férje az esküvőjük óta. Úgy érezte, hogy ez egy elég pontosan definiált kérdés ahhoz, hogy egyértelmű igen vagy nem legyen a válasz. Mégsem tudott felhozni érveket egyik lehetőség mellett sem, viszont kapásból ki tudta zárni mindkettőt. Azt gondolta, hogy neki végül is mindegy, csak kíváncsiságból szeretné tudni. Érdekes, hogy ennyire nem ismerte magát huszonöt év házasság után.

(653.)

pite

(A pite beleégett a lábasba a tábortűzön, de ők csak a kaland ízét érezték.)

(652.)

Álmomban végül elvetődtem egy tengerparti konferenciára, ahol előadó lettem volna, de elfelejtettem, és csak véletlenül keveredtem mégis oda. Ott összefutottam B-vel, az egyetlen emberrel, akit nem szeretek. Magáról beszél mindig, csak magáról, és nagyon gyakran ismételt kérdésekről. Mert nagyon fél. Ő is. Kiderült, hogy invájtid szpíker. Igen, azt gondolom, hogy az elmélet, ami mellett elköteleződsz, leképezi az egyéniségedet. Ezt még álmomban is vállalom. Úgy tettünk, mintha beszélgetnénk, pedig el voltunk veszve mind a ketten. Ő nem tudta, hogyan váljon fontossá, én nem tudtam, hogyan váljak láthatatlanná. És akkor hirtelen felkiáltottam, hogy cseréljünk! Mindenki odakapta a fejét, de addigra mi már kiszaladtunk a teremből, le a partra, és a legmagasabb szikláról ugrottunk fejest. Amíg ott zuhantunk egymás mellett, láttam, hogy mosolyog, és arra gondoltam, hogy most olyan mélyre fogunk fúródni a tengerbe, ahol már B-t is lehet szeretni.

(Egyszerűen csak strandolni)

– Itt kimegy, végig a földúton, az beletorkollik a műútba. A műúton balra, át a távvezetékek alatt, és akkor már látni fogja a táblát is: ott lesz a nudi. De ha egy kicsit továbbmegy, közvetlenül mellette észre fogja venni a sima kempinget is, szóval nem kell ám bemennie a nudira, ha egyszerűen csak strandolni akar.
– És oda csak négyszáz a belépő – teszi hozzá a fiatalabbik, aki nem tudom, hogy pontosan tudja-e, én viszont tudom, hogy a nudira ezerkettő.
– Oké, köszönöm. Igen, egyszerűen csak strandolni akarok. Tudják, mint régen, még a bűnbeesés előtt.

(650.)

párválasztás: mint Hamupipőke cipőjét a leányok lábára a herceg, úgy próbálom rátok legkedvesebb játszmáimat

(Mély vagyok, mint)

Mély vagyok, mint a hallgatásod, mint a sebek, amiket ejtettem rajtad,
mély vagyok, mint a hóban a nyomod, mellyel utamat megzavartad.
Mély vagyok, mint a lélegzet, melyről azt hittem elég lesz,
mély vagyok, mint az elhatározás, hogy végigcsináljuk együtt az egészet.
Mély vagyok, mint a dekoltázsok, melyek próbára teszik kitartásodat,
mély vagyok, mint a fájdalom, mellyel tudattad halálomat.
Mély vagyok, mint a meggyőződés, hogy vannak, vagyis hogy nincsenek csodák,
mély vagyok, mint a kékje az égnek alkonyatkor: a kék órák.
Mély vagyok, mint a búvár, aki a holttestemet keresi,
mély vagyok, mint az igazság, amit próbálsz megfejteni.
Mély vagyok, mint az álom, mely nem jött a szemedre aznap éjszaka,
mély vagyok, mint a folyónak ott az a sebesebb szakasza.
Mély vagyok, mint a hangrendje magánynak, amit nem szándékosan, de talán mégis,
mély vagyok, mint a zengő hangod, melytől megbékéltem még én is.
Mély vagyok, mint a szekrény, ahová a holmimat bezsúfolod,
mély vagyok, mint a lélektan, aminek a sorsot csúfolod.
Mély vagyok, mint a pont, ahonnan neked speciel van lejjebb,
mély vagyok, mint a harapásom, melyről napok múlva is, felpuffadva is, felismertek.

Mély vagyok. Elmélyültem benned.

(648.)

Nem ondótól, hanem könnytől, de foltos lett a lepedő.

(647.)

Mint amikor a férges krumpliból egy hegyes késsel végül kivájod, és csak a kúp alakú lyuk marad, úgy kellene az én szívemet is, tudod?

(Ennyien összegyűlnek)

Csak ülök itt, vagy megyek az utcán, gurulok a biciklin, fizetek a boltban, bármi, csak vagyok és szemlélem a félelmeimet. Ahogy egymás nyomában mind felvonulnak, mint valami nagy, ünnepi körmenet. Régi-régi arcok, de mindet felismerem. Elöl hivalkodó transzparens, többszörös életnagyságú szobor, baldachin, oltáriszentség vagy éppen koporsó. Mindegy, az elejét úgysem látom, csak a tömeget. Ha meggondolom, még büszke is vagyok: nem sejtettem, hogy egy ilyen apróság miatt, egy efféle utolsó utáni, ezeregyedik vágyódás miatt ennyien összegyűlnek.