(Ígéret)

Rám irányuló figyelmed, mint a déli napsütés, beragyog és elvakít. Bár ez még semmi, energiaspektrumod a láthatatlan fény tartományában tetőzik. Mire eszmélek, ígéreteid megtermett hólyagokként dudorodnak ki a jelen kezdetben sápatag, ám gyorsan piruló bőrszövetéből. Megörülök, hogy itt-ott kitolódtak a határaim. De amit ma még csak érzek, holnap már fáj. A hólyagok ugyan ügyesen pucsítanak a biztonságosan távoli jövő felé, de az váratlanul beüt – mint a vízfelszín, ha hídról ugrasz –, síkbetonján szétdurran valamennyi. Sárgás nyiroknedv tétova cseppjei gördülnek végig a testemen, mintha úthenger – volnál. A cseppekbe záródik soha számon nem kérhető tudásom soha számon nem kérhető ígéreteidről.

Bogárkarika forog a lámpa körül. Meg is hal egy kisbogár, mégse szomorú. Nem félek. Nem félek, de azért sírni akarok, csak ő nem engedi. Kiemel inkább, kiemel és ringat. Én meg kinyitnám a szemem, de már nem lehet. Már nincs mód. Nincs mód hasonlítgatni a szót a tettel, nincs mód bíbelődni a részletekkel, lassú tánc, lassú tánc, nincs mód, mert valóság sincs. Újra és újra mindent elhiszek. Hogy a fal adja a másikat. De aztán, mint a füst, elszállnak a fekete falak…

(663.)

A távolság és a közelség egyszerre nő: ismerkedés.

(Már Tamásé)

Mintha a korábbi életére, mint valami félhomályos műhelyre, rácsukta volna az ajtót, rápattintotta volna a lakatot, és kitette volna az „elköltözött” táblát. Mert hogy ezt így többé soha, ebben az egyben biztos volt. Jól átgondolta, végül mégis kapkodva szedelőzködött, és nem vitt magával mást szegény Márta, mint egy dugig megtömött női válltáskát, amin pont a legrosszabbkor mondta föl a cipzár a szolgálatot. Köd előtte, köd utána, vissza dehogyis nézett.
A műhely hiába állt az országút szélén, ügyet sem vetett rá senki, a tulajdonos kisasszony meg ugye messze járt. Már három éve állt elhagyatottan, mikor egy reggel se várva, se váratlanul felbukkant a kanyarban egy motoros. Onnantól naponta kétszer (egyszer oda és egyszer vissza) elmotorozott a műhely mellett. Az új melója végett jött, a következő faluban kapott munkát a Józsi autószerelőnél. Mert az öreg szaki, a Józsi bá már nem bírta, kellett valaki a fia mellé.
Mivel a műhelyépületnek szemmel láthatóan senki nem viselte gondját, ez az új srác, a Tamás egyik délután engedve természetes kíváncsiságának fékezni kezdett a műhely előtt. Ahogy eldöcögött mellette, egyre csak méregette az épületet, aztán megállt, letámasztotta a motort, és visszaballagott a bejárathoz. Lófarok, tetoválás, kantáros munkásgatya. Egyszer körbejárt, az ablakokon megpróbált volna benézni, de belülről valami rolóféleség volt felerősítve. Ahol hullott a vakolat, ott megkapargatta a falat (hogy milyen tégla, azt nézte), majd visszament a nagy vasajtóhoz. Zsebeiből szerszámok lógtak. Vastag ujjai (némelyiken gyűrű) finoman bántak a lakattal, mintha ékszer volna, asszony öle vagy csigaház. Nem sietett, mégis hamar megvolt vele. Apró, de olykor erőteljes mozdulatok, ügyesség, higgadt logika, ennyi volt az egész. Miközben elhajtotta a vasajtót övező pántot, leesett a csálén kitett tábla. Komótosan lehajolt érte, az épület falának támasztotta, majd szélesre nyitotta az ajtó szárnyait. A beáramló fényben láthatóvá vált a zűrzavar. Minden úgy volt, ahogy a Mártika hagyta annak idején. És hát nem hagyott rendet. Munkaasztal, fémsatu, kulcsok, kalapácsok, por- és fémszag, aljzatbeton. Tamás könnyen kiismerte volna magát egy efféle műhelyben, de saját belső etikáját követve nem lépett be. A küszöbön megállt a kíváncsisága, onnan szemlélődött. Hagyta, hogy a belső teret és annak pállott szagát letaglózza a fény. Nem volt hová bújni; a port megemelték a felfelé törekvő meleg légáramlatok, legfeljebb némi rozsdát kaphattak magukra a meztelen vasak. Nyöszörögve melegedtek, megsercent minden egyes felkavarodó porszem. A szerelő se nem volt csalódott, se nem örült a látványnak, inkább csak beillesztette a világról való ilyen-olyan tudásai közé ezt a térélményt is. Lakatolhatta volna egyből vissza az ajtót, és indulhatott volna tovább, pláne, mert melegen sütötte a hátát a délutáni nap, és izzadni kezdett, de ő csak ácsorgott csípőre tett kézzel, nem mozdult. Ha lett volna vele egy haver, aki oldalba böki, hogy „na, mit szólsz?”, sőt akár „neked bejön?”-forma még kacsintott is volna egyet cinkos mosollyal, annak azt felelte volna a Tamás, tekintetét még mindig az előtte éppen megnyílt térben túráztatva, hogy lát benne fantáziát.

(661.)

Ha az ábrázoló geometria tanítványom azt jegyzi föl az órán a füzetébe, hogy Pilinszky Terek, akkor vajon jól végzem a feladatom?

(660.)

Megyek arra, amerre senki sincs. Kereslek.

(659.)

Mémek:

1. Akkor jó, ha rossz, és akkor rossz, ha jó.
2. Akkor jó, ha jó. És rossz akkor, ha nem tudom, hogy mikor jó.

(658.)

se

(A melleim se lógjanak, meg meg se haljak. És ő se, bár lógnak a mellei.)

(Öltözködő menyasszony)

Olykor egészen úgy érzem magam, mint egy öltözködő menyasszony. Mint egy igazán hosszan öltözködő. Még meztelen vagyok, épp csak kiléptem a kádból, de mire odaérek, rajtam lesz minden dísz, tudom. Az elengedés díszei. A magány tényeiből szőtt ruhán. Mindegy, mikor. Már törölközöm, de még nem tudom, hogy melyik bugyit és milyen frizurát. Nemhogy a napot vagy az órát.
Nincs a megkésettségnek az a mértéke, ami a sínen levés magabiztosságát megkérdőjelezné, ami e kényszerpálya kínját fellazítaná. Az öröm és a menekülni vágyás pingpongozik velem. Vagyis csak pötyögnek. Az ütések ritmusában tevődik fel a kérdés, hogy vajon hány pofonból telik ki egy menyasszony?

(Háborúzz)

talán T-nek

Háborúzz, ha egyszer
szeretkezni rokonságotok okán
nem lehet! Háborúzz, mert
békét kötni csak háború után
lehet! Nincs sok időd –
neki nincs –, ne halogasd, háborúzz, mert
nem éri meg a megbékélést nem érni meg!

(655.)

Ha nem bízol a saját ítéleteidben, miért az enyémeimet kérdőjelezed meg?

(654.)

Azon tűnődött az asszony, hogy vajon szeretkezett-e mással is a férje az esküvőjük óta. Úgy érezte, hogy ez egy elég pontosan definiált kérdés ahhoz, hogy egyértelmű igen vagy nem legyen a válasz. Mégsem tudott felhozni érveket egyik lehetőség mellett sem, viszont kapásból ki tudta zárni mindkettőt. Azt gondolta, hogy neki végül is mindegy, csak kíváncsiságból szeretné tudni. Érdekes, hogy ennyire nem ismerte magát huszonöt év házasság után.

(653.)

pite

(A pite beleégett a lábasba a tábortűzön, de ők csak a kaland ízét érezték.)

(652.)

Álmomban végül elvetődtem egy tengerparti konferenciára, ahol előadó lettem volna, de elfelejtettem, és csak véletlenül keveredtem mégis oda. Ott összefutottam B-vel, az egyetlen emberrel, akit nem szeretek. Magáról beszél mindig, csak magáról, és nagyon gyakran ismételt kérdésekről. Mert nagyon fél. Ő is. Kiderült, hogy invájtid szpíker. Igen, azt gondolom, hogy az elmélet, ami mellett elköteleződsz, leképezi az egyéniségedet. Ezt még álmomban is vállalom. Úgy tettünk, mintha beszélgetnénk, pedig el voltunk veszve mind a ketten. Ő nem tudta, hogyan váljon fontossá, én nem tudtam, hogyan váljak láthatatlanná. És akkor hirtelen felkiáltottam, hogy cseréljünk! Mindenki odakapta a fejét, de addigra mi már kiszaladtunk a teremből, le a partra, és a legmagasabb szikláról ugrottunk fejest. Amíg ott zuhantunk egymás mellett, láttam, hogy mosolyog, és arra gondoltam, hogy most olyan mélyre fogunk fúródni a tengerbe, ahol már B-t is lehet szeretni.

(Egyszerűen csak strandolni)

– Itt kimegy, végig a földúton, az beletorkollik a műútba. A műúton balra, át a távvezetékek alatt, és akkor már látni fogja a táblát is: ott lesz a nudi. De ha egy kicsit továbbmegy, közvetlenül mellette észre fogja venni a sima kempinget is, szóval nem kell ám bemennie a nudira, ha egyszerűen csak strandolni akar.
– És oda csak négyszáz a belépő – teszi hozzá a fiatalabbik, aki nem tudom, hogy pontosan tudja-e, én viszont tudom, hogy a nudira ezerkettő.
– Oké, köszönöm. Igen, egyszerűen csak strandolni akarok. Tudják, mint régen, még a bűnbeesés előtt.

(650.)

párválasztás: mint Hamupipőke cipőjét a leányok lábára a herceg, úgy próbálom rátok legkedvesebb játszmáimat