A nagyanyám elég későn ment férjhez, ráadásul a nagyapám egy-két évvel fiatalabb volt nála, ezért a nagyanyám világéletében titkolta a korát. Annyira, hogy amikor a fia, az apám úgy döntött, hogy a 80. születésnapját mégiscsak meg fogjuk ünnepelni (mármint ők, akik már éltek, én még nem, illetve határeset), akkor kiderült, hogy a nagyanyám bizony már 81 éves. Ráadásul legalább 82-nek látszott szegény, annyira kifárasztotta a sok titkolózás.
Azon a napon viszont, tehát 80 (pontosabban 81) éves korában rádöbbent a nagyanyám, hogy amit szégyennek hitt, az büszkeség, amit hátránynak, az előny, amit bánatnak, az öröm, amit csapásnak, az ajándék, amit büntetésnek, az jutalom, amit titoknak, az világszenzáció, amit szépséghibának, az szexepil, amit elfojtandónak, az maga a végtelen óceán. És azon túl minden új és régi ismerősnek egyből eldicsekedett a korával, és azzal, hogy ennyi idős létére szemüveg nélkül olvas. És akkoriban történt az is, hogy a Jóistenke immár elérkezettnek látta az időt, hogy magához szólítsa a nagyanyám férjét, a nagyapámat, az egyetlen embert a földön, aki mindig is a maga teljességében, vagyis a korával együtt szemlélte a nagyanyámat. Viszont ugyanakkoriban meg is ajándékozta őt, ugyancsak a Jóistenke, a legkisebb kisunokájával. És azon túl a nagyanyám boldogan és a maga teljességében élt, amíg meg nem halt életének 99. évében. Kár, hogy nem húzta ki a 100-ig, mondta a szomszéd. Jó, hogy szemüveg nélkül, mondtuk mi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése