(283.)

Jövök hazafelé. Tekerek végig, nyöszörög a lánc, mindig ugyanazok az útvonalak. Járnak a fogaskerekek, mindig ugyanazok a gondolatok. Ma egy kicsit odébb ugratok le a padkáról, ma egy kicsit az is eszembe jut, hogy mindenért én vagyok a felelős. Jó, hogy már itt tartok, ahol le kell kanyarodni, és az is jó, hogy van saját lakásom. De a legjobb az, hogy mozaikos a fürdőszobában a csempe.

(1000000 kilométerre)

Mondtam, hogy mostanában a legfőbb vágyam, hogy felemeljenek, átforgassanak a hónuk alatt, megpörgessenek a fejük fölött és eldobjanak egy millió kilométerre? Van, aki erre azt kérdezi tőlem, hogy és a leesést, hogy képzelem, de azt nem képzelem sehogy, hisz hol van az még, és pláne hol. Először csak emeljenek szépen föl és dobjanak el! Különben is, talán le se esek. (De ha mégis, akkor azért ha elkapna, lenne szíves, azt nagyon megköszönném, eszem a zúzáját. Meg tudná tenni? Még egy ilyen derék embert, köszönöm a kedvességét, a jóisten fizesse meg.)

(281.)

Azt megválogathatom, hogy én kivel értek egyet, de hogy velem ki ért egyet.

(280.)

Egy módja van annak, hogy tudást adj át a másiknak. Megszeretteted magad vele, majd kimondod az állítást, amitől meggyűlöl. A megszeretés átlag tíz év, a gyűlölet egy pillanat. Van felelősség.

(Rajongók)

Lehajtották a fejüket és úgy mozgatták. Vagy pont felemelték, mintha fény vagy eső felé. Lengett a hajuk. A fekete ruhájuk, a fülbevalójuk. Amelyiknek. Perturbációja voltak a tömegnek, lefolyó egy lomha kádban, horizontja a lakkcipőknek. Aztán egymásba temették az arcukat, ahogy szétváltak, elkent könny volt a mosolyuk. „Ez a kedvencem”, „ezt nagyon szeretem”, „ez annyira gyönyörű” – mondták mindig. Sikítottak is (csak az egyik), amikor eljött az ideje, és bekiabálták (de csak az egyik), hogy „szeretlek, Félix”. A Félix visszajött hegedűstül, aztán anélkül. Aztán hegedűstül, aztán anélkül, aztán hegedűstül, aztán anélkül. Pont. „Nézd, milyen szerény” – mondta az egyik, „Nézd, milyen közömbös” – érezte a másik. Levelet akartak írni neki a belépő hátuljára, mert nem engedték be őket oda hátra, de a síkos papíron nem fogott a toll, úgyhogy végül inkább mégiscsak beszöktek. Az egyik odakuporodott a nagy bőrfotel mellé, amiben a Félix öltönyös, piros cipős fiúteste ült, és a karfára támasztotta az állát. Szóval nevetségessé tette magát, úgymond, de senki nem nevetett. A másik egy lépéssel hátrébbról figyelt. Akart is ott lenni meg nem is, zavarban is volt meg nem is, számít is ez az egész meg nem is. Nem volt jó megoldás. Mert ami nincs, az nincs. Találkozás.

(278.)

Ne akarj meggyőzni, hogy nem akarsz meggyőzni!

(Mind egy)

Ők egyre csak a zöld gombocskát bámulták, ami a gémélben jelezte, hogy a másik is be van lépve. Jobb lett volna, ha inkább egymás szemébe néznek, de mindegy. Amikor már annyira kiszáradt a szemük, hogy nem bírták tovább, akkor átállították az állapotukat, mert a másikét nem volt szívük átállítani. Hol elfoglaltnak, hol láthatatlannak tetették magukat, de az mindegy. Aztán az egyikük két gyermekes apa lett, a másikuk meg óvónő egy afrikai bozótfaluban. Hirtelen nem is tudom, melyikük volt melyik, de mindegy is. Volt internet, a családban is meg a bozótban is. Csak közben új ímélcímre váltottak, viszont a gombok ott is hasonlóak voltak, de az is mindegy. Mintha a másiknak a szeme eredetileg kék lett volna, ők mégis egyre inkább zöldre emlékeztek. Lehet, hogy megváltozott, néha előfordul az ilyesmi, de ez már aztán végképp mindegy.

(276.)

Kirügyeztek a biciklis utak, virágba borultak a szomszédnénik és hangyává változtak a morzsák.

(275.)

Én akarnám, én mennék, én csinálnám. Mennék elébe, kezdenék neki és vágnék bele, de az isten rejtegetni akar előletek. Szégyell. Hogy majd előbb átjavít, kiradíroz, megrajzol újra és majd akkor. Hiába győzködöm, hogy ez nem így megy, nem meri felvállalni önmagát. Engem. Érted? - teszem még hozzá biztatón és a buksiját is megsimogatnám, csak közben már kiradírozta a kezemet.

(274.)

Szeretem ezt az ő magabiztosságát. Olyan ő nekem, mint egy stég. Olyan stég, ami a vízben áll. Kicsit kijjebb van a nádastól, mehetnék csónakkal is, de én inkább úszom. Nincs rajta még egy pad se, de ki lehet mászni. Lefekszem, lécek, kemény. Bármeddig ott maradnék. Csak imádom a vizet, a hullámokat, hogy nem ér le a lábam és hogy fenntart. Meg a fulladás szemernyi lehetőségét.
Nem beleugrom, hanem óvatosan visszaereszkedek.

(273.)

Orcátlan állítása az időnek, hogy a tél után mindig tavasz jön. Vagy minimum tautologikus. Ami után nem jön, azt nem télnek hívják.

(272.)

Az apám öreg, és az apám szeret a halálával viccelődni. Csak múltkor az jutott eszébe, hogy jó, jó, de akkor halála után majd mivel fog viccelődni.

(271.)

Oltalmazón ölelem át zokogó testemet.

(270.)

Emberek jönnek oda hozzám és mondanak valamit nekem. Kifejezetten nekem. Sőt már jönni is kifejezetten hozzám jönnek. Tudják a nevemet, emlékeznek az arcomra. Meg szavakra is emlékeznek, amiket múltkor mondtam. Akkor viszont hallatszódnia kellett múltkor a hangomnak. Kifejezetten az én hangomnak. Most meg látszanom kell, hisz különben hogy találtak volna meg?

(ódik?)

(269.)

Nincs egészséges ember, csak felületes kivizsgálás, szokták mondani. És ugyanígy: nincs őszinte mondat, csak kompromisszumokba fulladó idő.

(268.)

Vannak családok, ahol az érzelmekkel csak úgy vannak, mint a kellemetlen testszaggal: diszkréten nem veszik őket észre.

(267.)

"Uram, ha vét ellenem testvérem, hányszor kell megbocsátanom? Talán hétszer?" Mire Jézus: "Nem mondom: hétszer, hanem hetvenszer hétszer." (Mt 18,22)

És fájni hányszor fog még? Talán hétszer?

(Alma)

Mennyire más az az alma, amit csak beletörlök a gatyámba, aztán nagyot harapok a pirosába, hadd hallja mindenki, hogy hogy hersen, és az az alma, amit az alkonyodó délutánban a csokis keksz helyett nyolc cikkelyre vágok, hogy simák legyenek a felületek, hogy ne kelljen a magházzal többet szembesülni és legfőképp hogy többnek látsszon. Vagy az az alma, ami meghámozva maradt meg. Le akartam reszelni neki, mert már szinte nincsenek fogai. Nézem, poliéder, és közben arra gondolok, hogy igen, most az történik velem, hogy neki már nincsenek fogai. Vagyis az, hogy sose voltak.
De hogy én se bírok még egy almát se őszintén megenni!

(265.)

Most még csak néha szórakozik velem, de végül aztán mindig forrón körbefoly. Viszont mi lesz, ha egyszer tényleg nem lobban be többé?
(Az bazmeg, hogy be fogsz érni végre pontosan, az lesz!)

(S. R.)

Hosszasan gondolkodtam a fülbevalón. Furcsa volt, hogy egy 17 éves lánynak akarok tetszeni. Akit ráadásul alig ismerek. És aki ráadásul halott. Talán nem is tetszeni akartam, inkább hasonlítani. És ugyanakkor mégis élni. Furcsa volt a fehér virágok közt vacillálni, hogy vajon melyik a kedvence annak a lánynak, akit alig ismerek és aki halott. Azt éreztem, hogy a szellőrózsa, úgyhogy bejártam az összes virágüzletet, de egyikben sem volt. Temérdek fehér virág került a sírra: rózsa, kála, boglárka, szegfű, jácint, gerbera, tulipán és krizantémok. És mielőtt még dobogni kezdett volna a koporsó fedelén a föld, a testvére egy szál szellőrózsát dobott utána.

(Arra gondolok, hogy ha lesz lányom, és 17 éves lesz, akkor én akkor is szép ruhába öltöztetem majd, ha még élni fog, és lefektetem egy fehér ágyra, meghintem szentelt vízzel, a lélek templomának mondom majd a testét és telisteleszórom mindenféle virágokkal. És ha fiú lesz, vagy ha bármi más, akkor is.)

(263.)

A patak keresztezte az utat. Köveken kellett átlépdelni, és ő most először nem más nyomában lépett, hanem maga kereste meg a lehetőséget. A másodperc tört része alatt döntött kőről, lábról, mélységről és távolságról. Ügyesebb volt, mint hitte. Nem hősködni akart, csak reménykedni. Hogy talán mégsem teljesen életképtelen.

(262.)

Bloggerina nem vész el, csak átalakul.
(Vagy nem. De akkor elvész.)

(Telítetlen)

Azt álmodtam, hogy lesmárolt. Hogy végül mégis ő smárolt le engem. Eltökélten, de ügyetlenül közelített, mint aki most kelt ki a tolószékből. Szenvedélyes, bár darabos mozdulatokkal döntött a kanapéra, a függőség markával szorította a felkaromat. Olyannak láttam, amilyennek csak nyerőgép láthat embert. Tudta, hogy ijesztő és hogy mégsem ijedek meg, és azt is tudta, hogy nem baj, hogy ez most nem jó. Meg persze jó is attól még, hogy csúnya. Sőt, pont attól. Egyből rám hajolt, mint a fizikaszertárban a szomjas kacsa, nem fájt, de koccantak a fogaink. És akkor valahogy hirtelen rettentő sok nyálat engedett a számba, mire megcsókolt, már alig értük egymást a sok habos nyáltól. Vadul csókolt, vagy inkább kapkodva, én meg csak nem értettem, hogy honnan került elő hirtelen ennyi sok nyál, de közben próbáltam hozzátenni én is a magamét, hogy lássa, hogy partner vagyok. A nyelve ahogy járt ki-be a számba, szinte nem is éreztem, csak a hullámokból. És a szám körül is, tényleg: feszített víztükrű medence voltam. Onnan próbáltam kivergődni valami száraz helyre, ahol fogást találok, ahol még érzékelni lehet, ahol vannak telítetlen receptorok. Ahol az ajkam izgatni tudja a bőrét, ahol a nyelvem hegye körberajzolhatja az orrlyukát.
Mert egyszer majd elpárolog. A nyála és a könnye és az álom. Nevetve fogja nézni a rászáradt mintákat az arcbőrömön. Néz majd, csak néz azokkal az ékszerbarna szemeivel, szembenéz. Nem velem, hanem azzal, hogy ez van. Nem vagyunk rá büszkék, dehát istenem. Érezzük egymást.

(Variációk megbánásra)

1. Könyörtelen kitartással taposom szét fénylő kitinpáncélomat.

2. Nem tudom, hogy tényleg mindenki, aki áldozat, maga akar-e az lenni, én igen.

3. Megkegyelmezhettem volna magamnak, de a hüvelykujj súlya lefelé csavarta a kézfejem.

4. Vajon most már örökké azokat a pillanatokat fogom álmodni, ahonnan még lehetett volna másképp?

5. Ha nem vagy képes saját magaddal, akkor legalább a hely(zet)ekkel szakíts!

6. Választanom kellett, hogy egy aprócska öröm neked, vagy egy hatalmas bánat nekem. Az utóbbit választottam. Az ördögbe is, legalább legyen intenzív!

7. Elég, elég, elég! Mikor szólal meg végre a kakas? Eddig is biztos, hogy több volt már, mint három, de nem emlékszem pontosan, hányat is mondtál, Uram!?

8. Megpróbáltam, nem sikerült, ennyi.
Nem próbáltam meg, nyitva maradt, és most már örökké csapkodni fogja a szél.