(409.)

Nekem a fejem a faszom, mondja, és intuitív-racionális testtartást vesz fel. Illetve nem, mert már eddig is abban volt, hanem most csak lábat vált, ami a hatalmas pocak miatt nehéz. Hogy szeretem-e? Korábban én éreztem úgy, most meg ő. Tegyük fel! És neki kedvez a definíció. Ha nem ismerném, könnyebb lenne. Vele, de minden más meg nehezebb. Nem látni ugyanis nem elég.

(Hehe)

Még soha nem akartam ennyire életben hagyni senkit, tudod? Honnan is tudhatnád…? Te csak nevetve azt mondod, hogy a karodat facsarom, hehe. Én meg azt felelem magamban, hogy látod, legalább nem a nyakadat, és én már nem teszem hozzá, hogy hehe. Ma rossz napom volt, tudod, mondtam is, ami azt jelenti, hogy szétromboltam mindent, téged is. Most itt fekszel előttem, mozogsz, de csak mert én mozgatlak, bábozom veled. Asszem nem élsz már amúgy, de a magad módján gyönyörű vagy, annyit elárulhatok. Az az érzésem, hogy meghaltál, csak nem merem bevallani. Hívnom kellene valakit, aki megmondja. De kit? Nem merek zavarni. Csak megkapnám, hogy befelé szeressek, és igazuk is lenne, de amúgy nem tudnának segíteni. A mentőket, ha hívnám, azok végül engem vinnének el, ami tetszene, csak sok időbe telik, és nekem dolgom van, tudod, meséltem, másba belevágni nem merek. […Tömöm magam, mint a libát, amúgy…] Utolsó lehetőségként te jutsz eszembe. De mire mindent elmagyaráznék neked… nem, nem reális. Mire leellenőrizném a szavakat, hogy azt jelentik-e, amit jelentenek… nincs türelmem. Mire eljutnánk odáig, hogy tanácsot adj, mire megértenéd, hogy a helyzet az, hogy bár egész jól alakult eddig, most mégis úgy néz ki, hogy megöltelek, szóval addigra egészen biztosan meghalnál. Meg a te időd is véges… nem, nem kívánhatom. Ami sok, az sok. Ami te vagy, az te vagy. Én én. He-he.

(407.)

Ne közelíts, ha jót akarsz! Ne közelíts, amíg jót akarsz! Amíg jót akarsz (nekem), addig ne közelíts (hozzám), ha jót akarsz (magadnak)!

(406.)

Inkább mégiscsak a kettő a kedvesebb nekem, mint a három. Nem akarom, hogy a három bűvös szám legyen, nem akarom, hogy kiderüljön, hogy háromszor kell rám szólni, legyen elég csak kétszer. Már a második szólásra meg akarom érteni. Sőt, megértettem. Csak a produkció bőven a percepció mögött kullog. A test a lélek mögött.

(405.)

Mikor ír az ember, levetkőzik. Mondjuk bugyira. De most, amikor ő végigszkrólozta úgy a blogot, hogy egy szót sem ért magyarul, egyedül a bugyim hiányzott. És ő meg is látta a lényeget.

(404.)

gyanakvás: puha az orra a részigazságoktól, szaglászik, nem vagyok több neki, mint elfelejtett párizsi

(Porcelánkutya)

Nem hiszek istenben, hanem helyette délelőtt beleveszek a szövegbe, aztán kora délután elmegyek hazulról, és mindenek előtt veszek két kakaós csigát. Az egyiket a strandig elmajszolom, a számról és a kezemről már a Balaton mossa le a csokit. Nagyot úszom. Amíg száradok, a második kakaós csigát is megeszem, marad így is valamennyi az éhségből. Aztán végigsétálok a parton a mólóig, direkt a padok előtt megyek. Ha látnék egy szimpatikus férfit egyedül vagy akár kettőt együtt, kérnék tőlük egy szál cigarettát, mert a valósággal tartani kell a kapcsolatot. Csak párok vannak, sokszor gyerekkel, úgyhogy visszabaktatok inkább a fő téri templomba, és a középkori freskók pasztellszínei előtt elmormolok valami testetlen imát. Könyörgésem tárgya a másnap délelőtt. Hogy ismét bele bírjak majd veszni. Sőt talán még az este. Talán. Önfegyelemért is könyörgök, hogy a második kakaós csigát holnap is majd csak az úszás után, és alázatért. Úgy rendezgessem a mondatokat (kesztyű nélkül merjem megfogni mindet), ahogy a kibaszott kurva isten faszát is a minap. Nagy óvatossággal helyeztem rá a klaviatúrára, mintha egy herendi porcelánkutyát a kredencre. Ezentúl már ott lesz a helye.
Azóta minden újraolvasással, mint a tollas portörlővel, letörölgetem. Harap.

(402.)

Én a teljes összehúzódásból jövök, mondja G. Én is a teljes összehúzódásból jövök, felelem. Mindenki onnan jön, teszem még hozzá. De bazmeg miért beszélek ennyit, miért nem hagyom, hogy tisztán kivehető legyen a hangja? Miért nem hallgatom csak el csendben, bíztatóan, ahogy megduzzadnak a víztől a sejtjei, és kinyílik, mint a jerikói rózsa?

(401.)

Sokat jártál olyan vidékeken, tudom, amit más nem ismer. Most, ha igazán bátor vagy, elmész oda is, amit csak te nem ismersz.

(Nyelvésznek lenni)

„This kind of breeze somehow reminds me of my childhood... It is pity that there is no middle voice in English, but this feeling or even emotional state comes into my mind spontaneously”

(399.)

Az egyik biccent, mire a másik álmodik. Alva. Ébren regényt ír és enged az inspirációnak. A másik, pontosabban az egyik, aki biccent, ébredezik. Az egyik verzióban. A másikban minden, mint vajban a kés, élnek mind a négyen. A végén fölébred.

(Vizuális típus)

Elhatározta (she), hogy tényleg szeretni fogja (him), vagyis odafigyel rá, ha már egyszer úgy alakult, hogy ők egy pár, és ha már egyszer ő (she) ennyire büszke erre. Pedig nem akar az lenni, nem kéne, nem jó, mégis büszke. De hiába, hogy elhatározta, akárhányszor lendületet vett, akárhogy nekirugaszkodott, sosem tudott áthatolni a férfi szépségén. Elvakította, mint az a fényesség, ami a Szentháromságot veszi körül a szentképeken. Vajon, ha nézek, de nem látok, már az is szeretet, tűnődött magában. Meg az jutott még eszébe, hogy talán tényleg az Istennel is ugyanez van csak. Hogy talán belül ő (God) is teljesen hétköznapi, csak túl esztétikus a külső megjelenése. Beláthatatlanul szép. De az Isten most mindegy, lényeg, hogy a férfi kooperatív volt. Amikor odanyújtotta (she) neki (him) a könnyű gézsálat, egyből értett mindent, és szó nélkül bekötötte vele a szemét (he - her eyes). Aztán meg, már vakon, ő is neki. Így maradtak. És egészen addig így maradtak, míg egy szép napon meg nem pillantották egymást.

(397.)

Én kezdettől fogva attól félek, hogy kiradíroznak a világból. Tudjuk, hogy ebből mi következik. Nincs papírom róla, bár próbáltam szerezni, de nem adtak. Sikerült volna mégis becsapnom őket? Pedig pont azért mentem, hogy leleplezzenek... Vagy talán csak nem találtak figyelemreméltónak. Visszadobtak, ahogy én is a gyűjtött kavicsok közül a fakóbbakat, amelyikekről kiderül, hogy nincs is saját fényük, hanem csak a víz. Hm. Engem is, ha megcsillanni látsz, talán csak a fejem fölött átbucskázó habok, nyugi!

(396.)

Nem gondoltam volna, hogy történik még velem olyan, amire a csokoládé sem megoldás.

(395.)

Szóba jöttem.

(394.)

Attól a naptól fogva, hogy belészeretett, az lett a mantrája, hogy nem akar neki tetszeni. Nem akar. Nem akar. Semmit, de pláne tetszeni.