(Iciri-piciri)

Nem tud olyan iciri-piciri lenni a halál, hogy ne fájjon.
(És persze az élet meg egy iciri-picirit sem tudott nem lenni csoda.)

(467.)

Éhes vagyok, mint egy falat kenyér.

(Evészavar 10.)

Ami eltelik, annak vége, ha eltelek, akkor végem.

(465.)

Tehermentesítse a szerelmet, használjon ön is istent!

(464.)

A nirvánáig még rátok kell basznom jó néhány kocsiajtót.

(Evészavar 9.)

Olyan 20 év kellett ahhoz, hogy rájöjjek, hogy mi mindent érhetek el azzal, ha lefogyok. Már eleve ugye az, hogy soványabb leszek. De ha emiatt önmagában még nem is érné meg lefogyni, ott van az, hogy egyúttal biztosan soványabb is leszek, aztán ráadásul soványabb, és akkor persze már mindjárt soványabb is. És ha már egyszer soványabb vagyok, akkor egyből soványabb is vagyok, meg soványabb is, de ami a lényeg, hogy mindettől sokkal soványabb. Mert önmagában csupán azért, hogy soványabb legyek, nyilván nem kezdenék fogyókúrát.

(462.)

Olyan, mintha egy üres medencében ugráltam volna, amit egyszer csak feltöltöttek vízzel. Közege lett a magányomnak.

(Könyv)

Dolgoznom kellene. Legalább miatta. Mert neki fontos. Ő bezzeg biztos épp dolgozik. Aztán eszembe jut a könyv, amit kölcsönadtam neki a minap. Hogy hogy örült. Ahogy a kezébe vette, azzal a bizalommal, hogy az lesz benne, amit keres. Figyeltem az arcát, és tudtam, hogy igen, bizony, az lesz benne. Most arra gondolok, hogy talán éppen a könyvet olvassa, éppen magára ismer, és igen, talán éppen magába roskad. Vagy éppen felcsillan benne a remény, megszilárdul a hit, átjárja a szeretet. Örömmel gondolok erre. Már csak azért is, mert akkor most ő sem dolgozik.

(Egzisztencialista rúzs)

Elmúlt harminc(öt is). Érezte, hogy nincs hova halogatnia a boldogságot. Ki kell bontakoznia nőként, azzá válnia, amivé. Illetve párdon: ami. A múltkor is elnézte azt a lányt, aki a benzinkút női mosdójában a húsz órás buszút éjszakai szakasza előtt, míg a többiek szorgalmasan sikálták a fogukat – mert vannak nők, akik bekészítik a kézipoggyászba a fogkefét, fogkrémet, kistörülközőt, és ahogy a kutyák futnak álmukban, ők meg utazás közben mossák a fogukat –, szóval az a lány a húsz órás buszút éjszakai szakasza előtt a benzinkút női mosdójában megigazította a sminkjét. A lányt látva elhatározta, hogy a közösséghez való tartozását ezentúl ő is az arc megfestésének rituáléjával fogja kifejezni. Már gyerekkorában is azt tervezte, hogy ha nagy lesz, festeni fogja a körmét és rúzsozni a száját. Kilúzsozza és kipilosítja, így mondta. A húsz órás buszút után egyenesen a drogériába ment. Otthon, ahogy letette a nagy hátizsákot, kabátban, bakancsban egyből a fürdőszobába lépett, pisilni se pisilt, hanem megállt a tükör előtt, előhúzta a vérvörös rúzst, óvatos mozdulattal kitekerte, kipróbálta az ujján a színt, aztán mélyen a tükörképe szemébe nézett, majd egy lendületes mozdulattal felkanyarította a tükörre azt a szót, hogy létezem.

Az m-et később k-ra javította. Aztán pár nap múlva vissza m-re. Majd ismét k-ra. Sehogy se volt jó! Végül zokogva törölte le, mert már létezni se hagyják az embert. Még le sem mosta az ökléről a rúzst, máris kapcsolt, hogy hoppá, hoppá, nem mondhat le a saját sorsa feletti felelősségről a nyelv bizonytalanságai miatt, és ezért visszaírta úgy, hogy vagyok. Erről viszont eszébe jutott, hogy hoppá, hoppá, ő a doktori disszertációjában a létige létezése ellen kíván érvelni a létezés jelentésmotívumát egy zéró igekötőnek tulajdonítván, a van-t pedig kopulának tekinti minden esetben. És nincs szó mágikus összekapcsolásról, a van csupán egy morfológiailag motivált dummy elem. Minderről viszont eszébe jutott, hogy hoppá-hoppá, doktori disszertáció. És még az, hogy a tudományos elméleted csak téged minősít. És akik olyan objektumokkal operálnak, amelyek vannak, de nincsenek, vagy éppenséggel nincsenek, pedig nagyon is lenniük kellene… Ilyen helyzetekben hová kenjük a rúzst? De nála nem erről van szó, vitatkozott önmagával, hiszen nála a gondolatmenet alapja az, hogy a létezés nem több, de nem is kevesebb, felkiáltójel, mint egy hangsúly. Ez gyönyörű, gondolta. Annyira, hogy ezzel inkább szépíróként kellene dolgozni. No és erről meg az jutott eszébe, hogy hoppá, hoppá, ezentúl érveljenek inkább mások. Azzal kalap, kabát, kipilos, kilúzs, jegyeket, bérleteket.

(459.)

Pörgős hetem volt, mondja az egyik. Nekem önmarcangoló, lassú, ólmos hetem volt, mondja a másik. Pörgősnek nem mondanám, mondja a harmadik, de arra újabban figyelek, hogy ha megkérdezik, mivel telt a nap, akkor ne azt feleljem, hogy igen.

(458.)

- Nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy nem érzek most semmit – mondta a fiú a lánynak eltűnődvén a dolgok valódi természetén, miközben az előttük hullámzó sztriptíztáncosnő épp húzni kezdte lefelé csöpp bugyiját.
- Hát valamit még én is érzek – felelte a lány.

(457.)

- Á olyan gyönyörű verset írt B-nek, hogy C egyből beleszeretett.
- De most akkor Á-ba vagy pont hogy B-be?
- Jaj, ne idétlenkedj már! Hát a versbe!

(Evészavar 8.)

Nem akart indulni. Pedig azt tervezte, hogy még sötétedés előtt megy ki a boltba, mert ahogy kezdett elszíneződni a nap fehér fénye, mintha bennfelejtett volna valaki egy piros zoknit az időtlen január lepedői közt, szóval szépnek, sőt szóval megnyugtatónak találta ezt. Mégsem akart indulni, mert a farmerjébe kellett belebújni, egy hét után kilépni a buggyos sínadrágból és ismét a farmer… Tudta, hogy hízott.
Régi farmer volt amúgy. Emlékezett rá, amikor begombolva húzta le a csípőjén keresztül, aztán arra, hogy mennyire nyomta a gomb a hasát az egész kirándulás alatt, és arra is, amikor a farmer széthasadt a fenekén. Megvarrta. Nemrég meg az történt, hogy amikor az átszerelmeskedett hétvége után ruhába bújtak, akkor hosszú-hosszú idő után – gondolta is, hogy te atyaisten, milyen hosszú idő után – ismét azt érezte, hogy lötyög. Laza farmer, merev pénisz. Már kezdte elhinni, hogy itt tart. Mert ez az örökké merev pénisz valóságos útjelzőként ágaskodott ki a hóval borított hétköznapokból, ahol amúgy már az égtájakat sem igen tudta. Erős vaskorlát volt, amibe bármikor belekapaszkodhatott, kezdett nem félni attól, hogy kizuhan megint a hájas semmibe. Nem is zuhant, hanem a korlátot követte, és az végül egészen-egészen le vezetett.
Akkoriban, ha lehunyta a szemét, mindig itt-ott megcsillanó mozaikmintát vagy ritmikus izom-összehúzódásokat látott. Most viszont tudta, hogy jobb, ha nem hunyja le a szemét, hanem igyekszik tudomásul venni, hogy amit a combján, az ölében és a csípője körül mindenütt érez, az a nadrág varrásainak a feszessége. Elolvasta még egyszer az utolsó e-mailt, hogy az eszébe vésse a szavak keménységét is, aztán nekiindult végre valahára. Elindult a boltba, hogy bevásárolja mindazt, amit tudta jól, hogy sokkal okosabb lenne nem megvennie.

(Evészavar 7.)

Hogy az igazság ne csapjon át vádaskodásba, és a tapintat ne vezessen hazugságokhoz. Nehéz megtalálni a középutat. Pláne egy evészavarosnak, aki számára minden fekete vagy fehér. Vagy fekete. Fehér.

(454.)

A háromszög valamely szögfelezőjét a beírt kör középpontja az adott szöggel szomszédos oldalak összegének és a szemközti oldal hosszának arányában osztja.

Annyira mérhetetlenül régen gondolkodtam már megválaszolható kérdésen. És mégis annyira mérhetetlenül sok választ adtam mostanában, hogy az egyes válaszok valószínűségeinek megítélésére már nem fogja futni a betegszabadságomból.

(A szerepek, az is csak olyan, mintha szerepeket játszanánk)

Talán belátni azt, hogy megtapasztalni azt, hogy milyen lehet, lehetetlen, jó lehet.

Hogy milyen lehet egy férfinak. Nő létemre lehetetlen megtapasztalni. Belátni, hogy megtapasztalni nő létemre. Nő létemre belátni. Jó lehet, nő létemre jó.
Én nő vagyok. Bármit képzelhetek és fantáziálhatok és azonosulhatok, hogy azt higgyem, hogy férfi, az csak olyan, mintha. Olyan, mintha, olyan, mintha.
Soha nem fogom megtudni. Hogy mikor talált, sőt hogy mikor talált-süllyedt. De akkor viszont mégsem olyan, mintha játszanánk.

(452.)

Velem nagy ritkán, de előfordul, hogy amikor beteg vagyok, akkor rosszul érzem magam. És ilyenkor beleborzongok, hogy talán ilyen lehet a betegség is.