(57.)

Azt álmodtam, hogy a Duna fölött lebegek, vagyis még a parton, a biciklis út felett, csak ott is Duna van. Volt bennem valami szekrényszerű pici szárnyakkal. A szárnyaknak nem volt funkciója, vagyis a szél borzolta őket, ez volt a funkciójuk. Amikor rájöttem, hogy csak a hitem tart fönn, süllyedni kezdtem. De aztán megint, nem az, hogy a repülésben vagy bármi másban, hanem csak úgy hittem. Feljebb és feljebb. Végül már a tízemeletesek tetejét is láttam. Jó volt, csak feszélyezett, hogy a köldökömnél a kulcs nem volt ráfordítva. Sőt tulajdonképpen eleve azért emelkedtem föl, hogy nehogy valaki észrevegye, hogy én, bár csak résnyire, de nyitva vagyok.