Nap mint nap látom a Közgáz alatt a rakparton a betonfalat, rajta a hatalmas plakátszemet. Paranoia, mondják egyesek, isten vigyázó tekintete, mondják mások, a kettő ugyanaz, mondják megint mások. A csúf betonfal helyén régen meghitt, boltíves kapuk vezettek be egy halászcsárdába, ahol érezni lehetett a Duna illatát. Egy ismerősöm mesélte, hogy az ő szülei például ott vállaltak gyereket, de nem őt, hanem a tesóját, vagy valami ilyesmi.
Most viszont olyan lett odabent, mint a vak vendéglő. Minden asztal közepén valami gőzölgő különlegesség. Még nem kezdtük meg, csak az illatát érezzük. Élvezzük az érzéki élmények sötétben kibomló gazdagságát: folyton megérintjük egymást, felfigyelünk a tárgyak textúrájára, beleszeretünk egymás hangjába. És izgulunk, hogy vajon milyen íze lesz az első vakon elrágott falat halnak. Ha egyáltalán hal, és nem csecsemő. Vagy az egyik asztalon ez, a másikon az, sakktáblaszerű egyformaság.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése