(90.)

Amit egyszer már megírtak, azt nehéz még egyszer megírni: „olyan tökéletes volt kicsit” - ez nagyon agnusos és nagyon irigylem is, mert pontos. Persze csak az ő szájából. Én viszont idősebb vagyok vagy tíz évvel, és így rólam már lekopott a “kicsit”. Az „olyan” maradhat a dadogás kedvéért, mert a szavakat keresni kell, és mert jó ez az egy ütemnyi csend, mielőtt a tökéletes beleomlik a közös vasárnap délutánba. De végül asszem mégis „valahogy”-ra javítanám, „valahogy tökéletes volt”, hogy világos legyen, mennyire nem értjük, hogy ez az egész valójában hogyan is működik. Sőt utána mondanám, nem elé: „tökéletes volt, valahogy”, azért, hogy bármennyi ideig el lehessen tűnődni rajta. És az utolsó javítás az lenne, hogy pontot tennék közéjük, és nagy vé, mert az energia, a gondolatok és minden kvantumokban jönnek. Aztán még vacillálnék, hogy nem-e mégis inkább vessző, mert a ponttal már döccen. Aztán eszembe jutna, hogy hányszor, de hányszor volt már ez, és végül úgyis visszaváltoztatnám, mert a vesszővel a „valahogy” módosító lenne csupán, lazítaná. És nekem, mondom, elmúltam már harminc, eszem ágában sincs a „tökéletes”-en lazítani. Tehát: „tökéletes volt. Valahogy.” - így nézne ki.
És persze előtte is kicsit másokat írnék. Hogy volt egy pillanat, amikor a kristóf már ugyan otthon ette a halat, de az ereje még velünk volt, és a peti már szállt föl a vonatra, noha 20 percet késett az órája, de mégis, és én magoztam a szilvát az erkélyen, és arról beszélgettünk a csoppyval (tajtékos = choppy), hogy a poliban milyen nagy szerepe van a személyes élményeknek. És eközben zongorázott a marci és énekelt az agnus. És én már megint a Balatonra gondoltam, hogy a bé a kedvenc fonémánk, és hogy a víz és az agnus hangja fenntart.